Kezdjük a távoli, délibábos múltban, ott, ahol
a part (párt?) szakad. 1990 körül egy nagy presztízsű washingtoni galéria (innen nézve mind annak látszott) kiállítást rendezett
a kelet-európai politikai változások újsütetű plakátjaiból, s kérdezték, írnék-e
előszót a katalógusba (előkerül, lefújom a port, Smithsonian Institution volt a fejlécükre írva). Jó, válaszoltam,
de inkább epilógussal bízzanak meg, az illene a témához, hiszen a plakát
korszak végén vagyunk, a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események,
amelyekben a plakátoknak még szerepük lehetett, igazi, klasszikus, plakáthoz
illő funkciójuk. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap – bugyogott föl belőlem
a költő (the swan song of the poster
– úgy látszik szabadságon volt a Smithsonian
lektora). Mára – mondtam volt már akkor – új, frissebb, talán agresszívebb, de főleg
olcsóbb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a
híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek.
Szóval úgy képzeltem sokáig, hogy nincs is már
plakát, valami nosztalgikus szép agónia van helyette, plakátszerű képeket fest,
rajzol és főleg photoshopol néhány múltszázadból itt felejtett néni és bácsi,
egymásnak mutogatják őket és könnybe lábadt szemmel idézgetik, amit egykor a
főiskolán tanítottak nekik: a plakát a XX. század művészete. Csókolom, mondják
a gyerekek, ez itt már a huszonegyedik.
A magam módján még el is temettem a plakátot.
Egy pesti tárlaton a padlóra, a kiállítóterem járófelületére kasíroztam a
plakátjaimat (ha még nem mondtam volna, plakáttervező lennék), hogy a látogató
kénytelen legyen tapodni rajtuk. Meglehetős siker – hencegtem akkoriban –, hisz
a finisszázsig minden munkám szép sorban megsemmisült. Ha kiállításom agyafúrt plakátnekrológ-koncepcióját
nem is követte mindenki, az nyilvánvaló volt, hogy a plakátok már nem elemi
tartozékai a városképnek, a hirdetőoszlopok már nem nélkülözhetetlen
utcabútorok és a falragaszok előtti ácsorgás sem teremt közösséget az emberek
között, mint tette egykor, a műfaj hőskorában. A plakátragasztó szakma eltűnni
látszott, akár a többi ódivatú tevékenység, ami az utcával volt kapcsolatos: a
postás, a suszter és a plakátos színekben pompázó sarki prostituált.
Aztán egyik napról a másikra mégis lettek
plakátok. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok kormányomnak, hogy
EU-kékséges falragaszaival teletapétázta hazámat: Ha Magyarországra jössz, nem veheted el … Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod … Ha
Magyarországra jössz… Abba most nem mennék bele, nevezhetők-e valóban plakátnak
e bankett-abrosz méretűre nagyított parainézis mondacsok, Toulouse-Lautrec,
Cassandre és Bortnyik Sándor túl magasra tették a lécet ahhoz, hogy a nemzeti
konzultáció éceszgéberei, sztájliszjai és dizájnerei helyből megugorják, az
viszont elvitathatatlan érdemük, hogy nélkülük sosem indult volna be az a privát
plakátáttervező mozgalom, amitől újraéledni látszik a műfaj. Zseniális
válaszok, parafrázisok, re-dizájn paródiák születnek. Egy csapásra fontos lett
a plakát, állítólag órák alatt gyűlt össze egy ellenplakát-kampány
finanszírozásának költsége. Lehet-e álmodni gyönyörűbbet?
Üzenjük Brüsszelnek, hogy ők is megértsék – egy avantgárd költőtől tán elfogadható, sőt neki talán szabadságában is áll, hogy az egyes és a többes számot ily lazán összekeverje, de a magyar nyelv istápolásával kérkedő konzervatív kormányzat részéről mégiscsak meglepő a nyelvtani szabályok ily mérvű liberalizálása. A mókás paradoxon egyébként (tudniillik itthon kiragasztott magyar nyelvű plakátokkal bombázni a
misztikus kafkai Kastély inkognitós hatalmasságát) igencsak csavaros észjárásra
vall, amelyre az internet népe azonnal reagált is. Ellenkampánynak nem tudom, hogy
nevezhető-e a dolog, mármint a válaszplakát-gyűjtemény, melyek szellemesen
egészítik ki az eredeti félbehagyott mondatát, mert ezek a kétfarkú szösszenetek a maguk kurucvircsaft módján mégiscsak az eredeti
plakátkampányt reklámozzák; életet lehelnek az országos kék-tárlatba, amely
nélkülük nyilván hamar unalomba fulladt volna. Aki nem ártotta bele magát a reklámszakmába,
annak is van némi fogalma, mit kóstál egy óriásplakát, nem a tervezése, nem is a
nyomtatása, hanem az úgynevezett kihelyezés. Egy vagyon. Ráadásul korlátozott
ideig van kint és korlátozott számú ember látja. Szerencsére azonban több ezer
ingyen dolgozó szendvicsember biztosítja, hogy ezek a korlátok ledőljenek, hogy
mindenkit elérjen a plakát üzenete. A szendvics-aktivisták összefoglaló neve: facebook. Mindegy, hogy rajongva vagy
gyűlölködve osztják meg a plakátot, vagy a plakát saját gyártmányú pro és
kontra variánsait, a lényeg az, hogy osszák.
Hogy az üzenet-lánc meg ne szakadjon.
(Itt az ideje, hogy a szerző legalább
zárójelben beismerje, alig látott valódi kékplakátot, ismeretei jórészt a
közösségi oldalakon megosztott fényképekre szorítkoznak. Ha lenn az alföld
tengersík vidékin, konkrétan egy hullámzó búzaföld közepén valahol Szentes és
Csépa között nem találkozik egy szépen kifejlett magányos példánnyal, akár azt
is képzelhetné, virtuális kaland az egész, úri huncutság, amelyet az ellenkampány
ravasz ügynökei generáltak. Spontán képzeleterősítő gyakorlat: lássunk
plakátokat a füzéri várrom, Badacsony bazaltorgonái, és az alcsúti arborétum libanoni
cédrusa előtt.)
Van ebben az üzenjük szóban valami egyirányúság. A diskurzus elvetésének hetyke manifesztálása.
Üzenjük, amire ők legföljebb visszaüzenhetnek, párbeszéd aligha lesz belőle. Marad
az újabb üzenet, de legalább oda egyszerűsödik a képlet, ahol már kiismerjük
magunkat, mondhatni, nyeregben vagyunk … voltunk: ha még egyszer azt üzeni …
Aztán jöttek a Tudta? kezdetű sorozat opusai. Mintha valamelyik ellenpárt
beépített aktivistája eszelte volna ki őket, oly tökéletesen ágyaznak meg a
válasz-plakátoknak. Mint a Mondolat a
Feleletnek. Tudta… – kezdődik az egyik
facebook-variáns –, hogy igazából mindegy, mit ír ide, tök sokan fogják lájkolni? Amikor
legutóbb arra jártam, 3,5 ezernél tartott a számláló.
Olyan plakátokat, amelyeken homogén színeken
és egyforma betűkön kívül semmi sincs, nem könnyű szépészetileg elemezni. A
kékje nyilván az EU kékjére hajaz (plusz a mennyországéra), bár a legújabb sorozaton
mintha világosabb lenne (fogyóban a kékük, hígítani köllött – dörmögi J), a
sárga flekkről meg akár az a post-it sárga formáció is eszembe juthat, arról a bizonyos
konyeces bye-bye-opusról, amelynek most inkább a válasz-plakátját citálom ide: Isten veletek magyarok! Az ideiglenesen
itt állomásozó hadak kasírozták viharvert falainkra, mielőtt szép szelíden (ki
hitte róluk?) haza-migráltak volna. Átjáróház – dohogja J – ugyan, mondom,
inkább a világtörténelem önismétlő, melankóliás körpanorámája. Az illető hadak
és a kék plakátokkal megidézett déjà vu átutazók
(inkább hosszú vendégek) kapcsán feltoluló sötétebb képek kigöngyölésére
momentán nem vállalkozom (ti sötétség
rajzati, félre!), nota bene puhaságra serény késő unokaként sem veszem félvállról
a veszélyt, ám vizsgálódásom szempontja e helyt szigorúan szakmai (értsd:
grafikusi).
A színek után jöjjenek a betűk. A tipográfus
gyorsan rávágja: DIN, hivatalosan Deutsches
Institut für Normung, amit úgy kell érteni, hogy a Német Szabványügyi Intézet kicsit unalmas szabványbetűje, amely,
kisebb-nagyobb változásokon át, majd’ száz éve a világ, de főleg Európa egyik
legismertebb fontja. A porosz királyi vasút által rendelt, majd német
szabvánnyá avanzsált betűtípusba valamiért Brüsszelben is beleszerettek, olyannyira,
hogy az uniós pályázatokon pénzt nyert szervezetek, önkormányzatok és cégek számára
előírták a DIN Pro fontok használatát. Ahhoz persze aligha ragaszkodtak volna odafönn,
hogy az Üzenjük Brüsszelnek című
plakátsorozathoz is ezt a típust válasszák a magyar dizájnerek. Hogy mégis
DIN-eztek, az inkább a praktikum (nem kell beruházni, hiszen a kormányközeli
stúdiókban eleve megvan a készlet), és a könnyű kezelhetőség miatt volt (az
optikailag hasonló szerkezetű nyúlánk betűket nem nagyon kell tologatni – egalizálálni – a szedést követően), illetve
talán azért, hogy hátha az idegen nyelv (na, jó, tudom én, hogy hivatalos) dacára
mégis megértik Brüsszelben azt, ami az ő bejáratott betűjükkel van leírva.
Hogy értik-e, azt most ne firtassuk, elolvasni
viszont talán mégis könnyebb lenne valami más betűtípussal. A DIN-hez hasonló
talpatlan és egyforma vastag elemekből szerkesztett, úgynevezett groteszk betűk
inkább csak néhány szavas feliratokhoz valók, hosszabb szövegekhez, a Ha Magyarországra jössz … kezdetű
intelmek már ilyenek, praktikusabb volna egy talpas antikvát keresni, mint
például a Garamond, a Bodoni, vagy épp a Misztótfalusi Kiss
Miklós által tervezett Janson.
Attól még, hogy a Jansont egy amszterdami nyomdában metszették, Misztótfalu meg
valahol Erdélyben van (Tăuţii de Jos),
aligha fognak elérzékenyülni a brüsszeli fellegeket karcoló kastélyban – nocsak,
hát mégis európaiak lennének? –, az üzenőplakátok kurucos stichjéhez azonban valamit
hozzátett volna a hungaricumként is meglobogtatható betű.
A túlszabályozás mindig bosszantó, az
elvárásokat is túllihegő igyekezet pedig hol szánalmas, hol kacagtató. Az
egyenbetű uniformizáló jellegével játszva, azon szellemesen ironizálva, hozta
létre az utóbbi évek egyik legizgalmasabb tipográfiai sorozatát Jenny Beorkrem.
Felismerhetetlenné tipózzátok legszebb városaitokat – fakadt ki, és Ork Poster sorozatán az egyformaságot
jelképező merev blokkbetűkkel fedte le a világ nagyvárosainak organikusan hullámzó,
szeszélyesen terebélyesedő térképeit.
Folytassuk a kompozíciós elrendezéssel. Az rendben
van, konstatáljuk, hiszen a Rend szándékának, megjelenítésének, sőt
demonstrálásának legbiztosabb eszköze a szimmetria. A színhasználat és a
betűválasztás mellett a makulátlan tükörszimmetria miatt érezzük, hogy azonos
szellem vezette mindhárom sorozat tervezőjének ceruzáját (tologatta egerét). Mely örök kéz szabta rád …? A szimmetria
– a rend, a törvény, a szabály fogalmával társítva könnyen összefüggésbe
hozható az ideológiai és a politikai szférával. Hogy az önkényuralmi jelképek
ab ovo szimmetrikusak, abba azért nem mennék bele, mert zömében azok a
kisdedóvók piktogramjai is; amibe viszont mégis bele kell csapni, mert közös
szinte minden szimmetriával operáló alkotásban, az az unalom. Szimmetria =
Unalom. Megnyugtató? Kiegyensúlyozott? Harmonikus? Ünnepélyes? Tekintélyt
parancsoló? Igen, igen és igen, de legfőképp unalmas a szimmetrikus mű. (Na jó,
akadnak azért szabályt erősítő kivételek is, például Horkay István filozofikus
kvázi-plakátjai, amelyeket épp a diktatúrák dölyfe fölött ironizáló szarkasztikus
szimmertia-parafrázisok éltetnek.) A tipográfusok politically correct fegyvere: zárjuk a sorokat középre, se jobb, se
bal, mintha visszaütne. Egy ártatlan kattintás és meg is van a baj. Már amennyiben
az unalom bajnak tekinthető. Egy plakát
esetében talán megkockáztatható az igen. Apropó, említettem-e a színek kapcsán,
hogy melyik a legunalmasabb szín? Hát persze, hogy a kék! Mert szimmetrikus. (Magyar
agyam!) Talán a kirgizek már kapiskálják: көк. Kékfestők, kékharisnyák: bocs. (Újabb
brain storming gyakorlat: szerkesszük
át palindrómává a ha Magyarországra
jössz… kezdetű költeményeket. Könnyítés: nem kell érthetőnek lenniük, nem
olvasásra lesz.)
Valaha úgy képzeltük, olykor tanultuk, később
tanítottuk, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes
megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt
lehet. A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása – annak,
hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig a
plakátművészet történetét, ha tetszik, fejlődését, éppen az jellemzi, hogyan
lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő
kommunikációnak. Valamikor a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a
folyamat, például a lengyeleknél. Később a franciáknál, a japánoknál. Aztán
mintha megfordulnának a trendek. És talán éppen Amerikából kiindulva fordulnak
meg. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, ami az ottani dizájn
stúdiók sajátossága, a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy
art direktor, egy kreatív direktor, egy grafikus, egy fotós, egy szövegíró, egy
tipográfus meg ki tudja még, hogy ki mindenki, akkor a brain stormingnak csak rossz vége lehet. A feladat, hogy mindenki
hozzátegyen valamit a műhöz. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie,
hogy folyton csak elveszünk belőle. Ha plakátot akartok készíteni – hangzik a
klasszikus magyarázat – fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetét, írjátok
le, amit ki szeretnétek fejezni vele, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra,
és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki
bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok, egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen
betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal. Ideírom újra: ha
egyetlen betű sem kell, akkor van kész a plakát.
Szöveges plakátok, vagy grafikus plakátok.
Mintha a szárnyaló szellem és a földhözragadt fizikum paragone-kontrasztjára
egyszerűsödne a képlet. Vajon miért látom fennhéjázón felsőbbségesnek (vagy
leereszkedőn arisztokratikusnak) a szövegeseket, s miért hiszem alkotóikról,
hogy a képekben történő gondolkodást valami kezdetleges, zsigeri adottságnak vélik,
és mint olyat sajnálkozva lenézik. Talán csak a keleti végekre jellemző a
dolog, ahol az irodalomárok dolga sosem csak az irodalom volt. Eszembe jut egy
Merlin Donald nevű pszichológus: Origins
of the Modern Mind – A modern elme
eredete című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az evolúciós átmenet,
melyben a homo erectus homo sapiens-szé
változott, az leginkább a vizuális szimbólumok föltalálásával függött össze.
Egy orális-mitikus kultúrából a grafikai reprezentáció föltalálása révén egy
analitikus, majd végül egy teoretikus kultúra formálódott. A gondolkodás leginkább
úgy appercipiálható, hogy a képek a beszélt nyelv hangjaira való közvetlen
vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére. Vigyázat, nem csak a vizuális
gondolkodás, a fogalmi gondolkodás dettó, annak is elsődleges közege a kép. Az
általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás képi struktúrákkal operál.
Plakátok. A plakátok esetében is érvényes, sőt
fokozottan az, Marcel Duchamp tétele, hogy tudniillik kettőn áll a vásár. A
teremtő aktus, mondja a francia, nem egyedül a művész dolga, a néző szerepe
ugyanannyira fontos. Sőt – őt idézem – fontosabb. A néző hozza létre a mű
kapcsolatát a külvilággal, ahogy a mű rejtett tulajdonságait megfejti és értelmezi,
azonosul vele, vagy elveti. Ez a hozzájárulás még nyilvánvalóbb, amikor az
utókor ítélkezik, elfelejtett műveket rehabilitálva, vagy az ismerteket
felejtésre kárhoztatva.
Plakátgalériák weboldalát böngészem – Pachl
Viktor 1909 körüli Unicum plakátja 15
ezer, Bíró Mihály 1913-as politikai plakátja 7 ezer, Kemény György 1969-es Bioponja 2400 dollár – vajon mit ad majd
száz év múlva egy gyűjtő egy 2016-os Üzenjükért?
Növeli-e vagy csökkenti a plakát értékét, ha rá lesz fújva vagy festve valami zaftos
melléküzenet? Mert az alkotó és a néző (aki ugyebár duchamp-i értelemben
alkotótárs) közti kooperáció szép példája, amikor az illető fizikailag is beszáll
a munkába, kapja magát meg a festékes spray-ét és kiegészíti, vagy épp
megcsonkítja a „közös” művet. Az eseményt általában nem egyformán szokta
megítélni a művészettörténet és a bűnüldöző hatóság. És vajon az alkotó? A
plakát az a műfaj, amely a legközvetlenebb, mondhatni legéletszerűbb
kapcsolatban van az utca emberével. A tervező és a néző viszonya jó estben a
cinkosság fogalmáig fajul. Előbbi lelki szemeivel előre látja utóbbi majdani
beavatkozásait, sőt az előbbiek közül a bölcsebbek eleve belekomponálják a műbe
az utóbbiak későbbi kiegészítéseit.
Szívesen hinném, hogy a szóban forgó kültéri
plakátokat ért atrocitásokat (hogy a hivatal szakszerű kifejezésével éljek) Duchamp
és Donald elméletének tanult ismerői, sőt elkötelezett hívei hajtják végre, noha
elismerem, ennek azért elég kicsi a valószínűsége. Mindazonáltal, aki vállalja,
hogy részt vesz az „utca művészetében”, annak tisztában kell lenni a műfaj
sajátosságaival. A plakát efemer voltával. A plakát curriculum vitae-jébe nem
csak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják, hanem az
is épp olyan alapvető, hogy, átragasztják, lefestik, vagy leszaggatják. Ha
ilyesmi sosem történik velük, akkor egyszerűen unalmasak, ha meg folytonosan
ilyesmi történik velük, akkor botrányosak. Esetünkben a forma, a grafikai
kivitelezés teljesíti, sőt kifogástalanul kimeríti az unalmasság minden kritériumát,
a tartalom viszont …
(Hogy ne kelljen guglizni: a botrány
esztétikai kategória, valami ismeretlen tartalomnak, egy föl nem készített közösség
számára történő váratlan, szokatlan formájú kimondása, illetve megjelenítése. Erős
ellenérzéseket vált ki és komoly kockázattal járhat mind a létrehozó, mind a
befogadó oldalán.)
Hiába bizonygatnám, hogy eszem ágában sincs kritikával
illetni dolgozatom reménytelin kékellő tárgyainak tartalmát (persze fényezni
sem akarom őket ezzel a felbotrányozással), úgysem hinnék el, pedig de. De! Legföljebb
akkor merészelnék ilyesmire vetemedni, ha valahol, mondjuk a közepe táján ennek
a már előzetesen sem rövidre tervezett és aztán javíthatatlanul hosszúra sikeredő
mondatnak (remélem, hogy idővel majd képes leszek ki is gabalyodni belőle),
szóval itt, kábé a felénél mód lenne előrekukkantanom egy évszázadnyit, meglesni,
hogy miféle Európában, minő határok mentén, micsoda népek, milyen dolgokról,
hogyan plakátolgatnak (plakátolgatnak-e még egyáltalán), aztán visszazökkenvén,
ám fölvértezetten az új tapasztalattal, odavetni – látszólag könnyedén (persze
vigyázva, nehogy nyeglének, hányavetinek, a dolgot félvállról vevőnek tűnjek),
valójában azonban pátoszos szívvel és ünnepi lélekkel: ó mennyire előrelátó
remekművek születtek az én édes hazámban 2016-ban. (Hogy a jövőbekukkantás
eredményeképpen másfelé is kanyarodhatna a mondat vége? Na, ilyesmivel már nem
fárasztom magam, mert úgyis ki kellene pontozni…).
Ragozhatnám napestig, szakmai (úgy értem
grafikusi) szempontból megvan a lényeg, hogy újra virágzik a műfaj, s a kéklő
plakátlepedőkön javában zajlik a nemzeti konzultáció. Végül is ez volt a cél. Nemde
bár?
Csak azt ne hidd, hogy véget ért, 
