O.L. 90 - SZÓZAT 179

Orosz László A százötven éves Szózat című, 1986-ban írt esszéjét a szerző kilencvenedik születésnapja alkalmából tesszük közzé. Ahogy látjuk, sok egyetemi és középiskolai sillabusz ajánlja, de a teljes szöveg eddig nem volt hozzáférhető az Interneten. Egyúttal létrehozunk egy honlapot (http://oroszlaszlo.blogspot.hu/), amelyre folyamatosan feltöltjük Orosz László műveit – esszéit és kritikáit, műelemzéseit és irodalomtörténeti tanulmányait, illetve a róla szóló írásokat. (O.A., O.I.)

Az 1830-as évek közepén kiéleződött az ellentét a bécsi udvar, a Metternich nevével fémjelzett reakciós abszolutizmus és a reformokra való törekvést egyre határozottabban képviselő, az 1832—36-os országgyűlésen nagy szerephez jutó nemesi ellenzék között. A kormány megfélemlítő intézkedésekre szánta el magát a „haza és haladás” kettős jelszavával, a nemzeti függetlenség és a polgári átalaku­lás együttes programjával föllépő ellenzék ellen. 1835 februárjában királyi pa­ranccsal feloszlatták az erdélyi országgyűlést, perbe fogták Wesselényit, 1836 májusában — a pozsonyi országgyűlés berekesztése után — letartóztatták az országgyűlési ifjúság vezetőit, július 1-jén a mérsékeltebb Reviczky Ádám helyett a szélsőségesen reakciós Pálffy Fidél lett a magyar kancellár, szeptemberben királyi rendelettel kötelezték a főispánokat, hogy erőszakkal is törjék le megyéjük­ben az ellenzéket. A nádor az év folyamán többször is megtiltotta a Kossuth szerkesztette Törvényhatósági Tudósítások terjesztését, e tilalom megszegése miatt a következő év májusában letartóztatták Kossuthot is. A nemzet ügyéhez való hűséget próbára tevő időben, 1836-ban született Vörösmarty Szózata.

A költeményt azonban csak részben határozza és érteti meg keletkezésének ideje. Tágabb időkör gondolat- és érzelemvilágában is el kell helyeznünk.

A hazafiság irodalmunkban századok óta középponti téma, legnagyobb jelentő­ségre azonban a reformkort közvetlenül megelőző évtizedekben, s főként a re­formkorban jutott. Nincs itt terünk, lehetőségünk arra, hogy akár csak futólagos áttekintést is adjunk e kor hazafias költészetéről, de mintegy alaphangjaként, mottójaként idézhetjük Kölcsey Emléklapra című epigrammáját 1833-ból: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökül ha kihunysz: A haza minden előtt.” A hazafiság nemcsak a költészetet hatja át: egyre szélesebb körökben válik meghatározójává a közhangulatnak, közgondolkodásnak is. Ez az a kor, amelyben kezd kialakulni az egész nemzetet magában foglaló azonosságtu­dat, amikor — Illyés Gyula szép megfogalmazása szerint — „futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak”. A kor legjobbjai — Kölcsey, Szé­chenyi — a hazafiságot tágabb összefüggésben, az emberiség szolgálataként is értelmezték. Jellemzi ez a távlatos gondolkodás Vörösmartyt is: „Legszentebb vallás a haza s emberiség” — hirdette Pázmán című epigrammájában.

* * *

A Szózat az Aurora című irodalmi évkönyv 1837-i kötetében jelent meg, ez valószínűleg már 1836 utolsó napjaiban az olvasók kezébe került. Mind a nehéz idők, a kiélezett politikai ellentétek légköre, mind a hazafiság erősödése magya­rázza azt a figyelmet, lelkesedést, amelyet már megjelenésekor keltett, s amely iránta évről évre egyre nőtt. A Rajzolatok című lap 1837. január 12-i számában olvashatjuk: „Vörösmarty Szózata, reményijük, nem fog elhangzani figyelem s hatás nélkül, és óhajtjuk is, hogy e szózat tettet szüljön .. .” Hamarosan ország­szerte ismerik, idézik, szavalják. Idézi — többek között — Széchenyi, Kossuth, Deák. Az 1840-es években már iskolai ünnepélyeken, önképzőköri üléseken szavalják, például Petőfi 1842. július 10-én a pápai képzőtársaságban. „Lehet-e nemzeti ünnepély, honnan elmaradhatna a Szózat?” — teszi fel a kérdést Tompa Mihály 1845-ben, az eperjesi magyar társaság ünnepségéről írt beszámolójában. Pályaművek jeligéjének, záró mondatának a Szózatból vett idézeteket választa­nak, a tanulóifjúság számára évenként kiadott Hármas kistükör a hazaszeretetről szóló fejezetét 1846-tól a Szózat első két versszakának idézésével kezdi, s a Budapesti Hírlap 1845-ben a szinte hihetetlen műveletlenség példájaként említi, hogy egy politikai celebritás nem ismeri a Szózatot.

A költemény széles körökben közismertté válását elősegítette Egressy Béni szerezte dallama is. Ennek első változatát már 1839. november 2-án előadták a Nemzeti Színházban Erkel Ferenc vezényletével. A ma is énekelt dallam 1843. május 10-én csendült fel először, szintén a Nemzeti Színházban. Bár nem fogadta egyhangú lelkesedés, hamar népszerűvé vált ez is. Az 1843—44-es országgyűlés alkalmából a pozsonyi magyar színkörben mutatták be. Hatásáról Vahot Imre így számolt be a Pesti Hírlapban: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a. közönség, elannyira, hogy a végső verseket a hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel...” Hasonló sikerrel adták elő még 1843-ban több helyütt, például Debrecenben és Kolozsvárt.

Fontos szerepet kapott a Szózat 1848 forradalmi napjaiban is. Március 15-én Párizsban tartózkodó magyarok a forradalmi kormány elnökét, Lamartine-t a Szózat eléneklésével köszöntötték, ezt énekelték ugyanakkor a Bastille téren is. A franciák kérdésére, mi ez a dal, azt felelték: „Ez a magyar Marseillaise.” A párizsiak lelkesen kiáltozták: „Éljen a magyar Marseillaise! Le a kalappal, ez a magyar Marseillaise!” Felhangzott a Szózat ezen a napon Pesten is. A Nemzeti Színház Bánk bán-előadását félbeszakítva a közönség előbb a Nemzeti dalt akarta hallani, majd az egész színészgárda — a közönségtől kísérve — elénekelte a Szóza­tot. Forradalmi dalként énekelték Bécsben is a Rákóczi-indulóval együtt, sőt egy emlékezés szerint cseh átköltése a prágai forradalmárokat is lelkesítette. A sza­badságharc idején a harcok szüneteiben, sőt csata közben is dalolták a honvédek, szövegét röplapon is terjesztették.

A szabadságharc bukása után, az első döbbenet hangulatában úgy látszott, beteljesedett a Szózat jóslata a nagyszerű halálról. Mint Gyulai Pál írja Vörösmarty-életrajzában, Világos után a költő „alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat beteljesült; a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ilyen halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulni a Szózatot”. Fennmaradt egy Vörösmarty-kötet, amelyben át van húzva a nemzethalálról szóló két versszak. Maga a költő húzta át őket. A kötet egykori tulajdonosának emlékezetében így őrződtek meg a versszakokat áthúzó Vörömarty szavai: „Ha csak sejthettem volna, hogy ily idők szakadhatnak reánk, meg nem írtam volna ezen versszakokat.”

A Szózat azonban e két versszakkal együtt is, sőt a nemzethalál fenyegetését is tartalmazva még riasztóbban, még ösztönzőbben ébresztette a nemzeti érzést, a hazához való hűséget az önkényuralom idején. Szavalása, éneklése a Bach- korszakban hazafias tüntetés volt. Ólmützben magyar politikai foglyok énekelték. Az 1859-es események (Solferinó, Bach fölmentése) hatására forrongó közhangu­latban is fontos szerep jut a Szózatnak. Társas összejöveteleken, utcai tüntetéseken szavalják, éneklik. Jókai hírlapi beszámolójából tudjuk, hogy egy 1859 decemberében, a Nemzeti Színházban tartott ünnepségen a műsor zárószámát, a Szózatot közkívánatra háromszor énekelték el egymás után. 1860-ban a Széchenyi halála alkalmából országszerte tartott gyászistentiszteleteken is rendre fel¬hangzik a Szózat, így Pesten a belvárosi templomban, s utána az utcán is. Énekelték ekkor Kecskeméten is mind a három felekezet templomában. Nagykő¬rösön már híre terjedt, hogy megtiltották az éneklését, ezért harsány orgonaszóval igyekeztek elnyomni a Szózatot éneklő diákok hangját, sikertelenül. A rendőrség később vizsgálatot indított a diákok ellen.

1860—61-ben, pattanásig feszült politikai helyzetben, amikor 49 után először mutatkozott remény a nemzeti függetlenség helyreállítására, de ugyanakkor jelentkezett a veszély is, hogy rossz, elhamarkodott döntéssel mindent elveszíthet a nemzet, Arany János két költeményében is a Szózatot idézte. A címében a Szózat nagy szavát ismétlő Rendületlenül a Vörösmartytól kívánt s változatlanul időszerű hazafiság értelmezése, magyarázata, a Magányban pedig így formálja át s teremti újjá a Szózat „Az nem lehet”-tel kezdődő versszakait:

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza 
  Örökké visszamálljon rólad, ég!

     És annyi vér — a szabadság kovásza —

 Posvány maradjon, hol elönteték.

     Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
     Életnek ott, hol a mártír-tetem 
     Magát kiforrja csendes földi rögben:
     Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

1861 után újra megtiltották a Szózat éneklését. „Nem zengte senki, de minden¬ki szívében ott rezgett a lélekemelő dallam: »megfogyva bár . . .« — emlékezik vissza ezekre az évekre Arany János. De éppen az ő 1880 körül írt paródiája keserűen érzékelteti azt is, hogy tülekedő érdekhajhászásba süllyedt a reformkor önzetlen, áldozatkész hazaszeretete: „Hasadnak rendületlenül / Légy híve, ó magyar!”

A magyar hazafias költészetet korszerűen megújító Adyt a nemzethalál látomása kapcsolja össze a Szózattal. Mint Király István írja, a Szózatban „a belső megújulás késéséből eredő veszélytudat szólt a nemzethalál rémületén át. A tettet, a korhoz való felnövést sürgette a tragédia lehetőségének megjelenítésével a belső, erkölcsi komolyság, a felelősségérzés. S Ady tragikus magyarsága ... ezt a hagyományt folytatta tovább.” A Szózatnak a nemzethalálról szóló versszakait emelte ki a költemény születésének centenáriumán Babits is, de más tartalommal, más összefüggésben: egy új háború, minden eddiginél szörnyűbb világpusztulás előérzetében. „Vörösmarty, Mohács népének költője, legszemélyesebb életében, önnön idegeivel élte át nemzetének katasztrófáját... De még ő sem sejthette, mit fog jelenteni egy nemzet pusztulása a huszadik században! A modern politikai és háborús technika minő borzalmas szószerintiséggel valósíthatja meg bármely pillanatban és szinte egyik napról a másikra az ő apokaliptikus rémálmát, a nemzethalált!”

Szép és hasznos tanulmány tárgya lehetne, hogyan bukkan fel számos költőnk verseiben nyílt vagy rejtett ihletforrásként a Szózat. Ezúttal csak két további példára utalunk. Vörösmarty felszólítását a hazához való hűségre József Attila így fogadja meg Hazám című költeményében: „édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” A „Bölcsőd az s majdan sírok is” Radnóti Nem tudhatom . . . című versében így visszhangzik: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

* * *

Méltán fájlaljuk mi, magyarok, hogy költészetünket a külföld nem ismeri. A Szózat azonban mintha kivételnek számítana. Nemcsak azért, mert már a megírását követő években számos idegen nyelvre lefordították, hanem azért is, mert több nép fiaira jelentős hatást tett. 1845-ben Helsinkiben megjelent svéd fordítása ihlette a svédül író nagy finn nemzeti költő, Runeberg Várt land (Hazánk) című versét, amelyből a finn himnusz, a Maamme ered, ez pedig hatott az észtek és a livek nemzeti énekére. így — Csekey Istvánt idézve — elmondhatjuk, hogy „három északi finnugor testvérnép nemzeti himnusza.. . Vörösmarty Mihály Szózatának közvetlen, ill. közvetett hatását tükrözi.” Említettem már, hogy 1848 forradalmi hangulatában cseh hazafiak is lelkesedtek a Szózat cseh átköltésén. Ha az erre való emlékezés bizonytalan hitelű is, az bizonyos, hogy az 1860-as években a Vlastenecká (Honfidal) című Szózat-parafrázis több cseh énekeskönyvben is szerepel. A Hej Slováne (Hej szlávok) kezdetű ének dallamára énekelték, ez a lengyel eredetű dallam pedig a Jeszcze Polska nie zginela (Nincs még veszve Lengyelország), a későbbi lengyel himnusz melódiájával azonos. Milyen tanulságos összeszövődése három elnyomott nemzet, a magyar, a cseh és a lengyel hazafiságának! A Szózat cseh átköltése Bedrich Peska cseh költő műve, de tudunk olyan parafrázisáról is, amelyet az 1860-ban Budweisba (Ceské Budéjovicébe) internált magyar költő, Sárosi Gyula készített. Ugyancsak 1860-ban az egyik legnagyobb cseh költő, Jan Neruda fordította csehre a Szózatot német közvetítő szövegből. Fordítása egy prágai folyóiratban Széchenyiről írt nekrológ folytatásaként jelent meg, utalva arra, hogy Magyarországon a Széchenyire emlékező „szomorú ünnepségek alkalmából mindenütt felhangzik a Szózat.”

Mint Korompay Bertalan megállapította, a Szózat „úgy van megírva, hogy mutatis mutandis más korok és népek is ajkukra vehették . .. Benne a szülőföld szeretete párosulva a nemzeti múlt harcos küzdelmei iránt érzett hálás szeretet érzésével és a nemzet nagyjai megbecsülésével helyet adott a nemzeti jövőt illető kívánságoknak. Ezért még gyengébb fordításain vagy átdolgozásain is átsugárzik egy, az egyéni továbbfűzésre alkalmas nemzeti himnusznak valamely ős-képlete.” (Jellemző erre az is, hogy 9. és 10. versszakának szó szerinti német fordítását 1928-ban Ulrich Huttennek, a XVI. századi német költőnek verseként közölték mint a német hazafiság korai szép megszólaltatását.)

* * *

A Szózat nagy hatásának, szinte példátlan népszerűségének egyik fontos forrása összegező jellege. E tulajdonsága révén szólaltathatta meg a közérzületet, egy múltjának értelmét, tanulságait kutató, jövőjének lehetőségeit fölmérni kívánó, a világ népei között helyét kereső nemzet gondolatait, érzelmeit. Összegző jellegéből következik, hogy csaknem minden részletének megvannak az előzményei vagy párhuzamai a korábbi vagy egykorú magyar költészetben és politikai publicisztikában. Nem annyira hatásokról, még kevésbé átvételekről van itt szó: sokkal inkább arról, hogy a nemzeti közösség élmény-, érzelem- és gondolatvilága azonos gondokkal vívódó, azonos célokért harcoló költőkben, írókban, politikusokban gyakran hasonló módon jutott kifejezésre. Utalva itt Korompay Bertalan igen gazdag anyagú, de véleményem szerint kissé túlméretezett, s az adódó párhuzamokat hatásként értelmező tanulmányára (A Szózat eszmevilágához. Irodalomtörténet 1958. 3—4. szám), csak néhány jellemző példával kívánom igazolni, hogy Vörösmarty költeményében a kor legfőbb gondolatai és érzelmei összegeződnek.

A költeménye leghangsúlyosabb része, kezdete és befejezése Zrínyi Török áfiumának ezekkel a mondataival cseng össze: „Elfussunk? Nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic vobis vei vincendum, vei moriendum est.” (Itt győznötök vagy halnotok kell.) Zrínyi ugyan még a XVII. században írta ezeket a mondatokat, műve azonban csak 1817 után, Kazinczy kiadása nyomán vált szélesebb körökben ismertté, nagy befolyást gyakorolva a reformkor gondolkodására. De föllelhetők e gondolat párhuzamai Széchenyinél is. „A magyarnak csak itt van egyedül hazája” — mondotta 1835-ben, a magyar nyelv ügyéről szólva. Már korábban, ifjúkori naplójában is így elmélkedett a hazához való kötődésről: „Mi mindig oda vágyunk, oda igyekszünk, és ott élni, ott meghalni a mi egyedüli kívánságunk.”

Különös figyelmet érdemel a Szózat múltba visszatekintő három versszaka. A kor költészetében fontos szerepet játszanak a honi történelem eseményei: lelkesítő vagy tanulságul szolgáló példák a nemzet jelene és jövője számára. A nemzeti múlt fényei és árnyai többé-kevésbé azonos módon jelennek meg, de évek haladtán a történelemszemlélet változásának is tanúi lehetünk. Tanulságos összehasonlítani a Szózat történelemszemléletét A magyarokhoz című Berzsenyi¬ódáéval, amely első megfogalmazásában mintegy négy évtizeddel korábban keletkezett. Árpád és Hunyadi, a honfoglalás és a török elleni harc dicső hagyomány¬ként való kiemelése azonos a két költeményben. A Habsburgok elnyomása elleni szabadságküzdelem azonban ellentétes megítélést kap. Berzsenyi versében elutasítót: ott ez „szent rokonvérbe ferösztő visszavonás”, sőt a költemény első megfogalmazása szerint „Rákóczi vérengző haragja”. Ez tükrözte a kor hivatalos, iskolában tanított történelemszemléletét. Vörösmarty azonban már büszkén emlékezik a szabadságért vívott harcra: „Szabadság! itten hordozák / Véres zászlóidat”. Ha Rákóczit nem is nevezheti meg, világos, hogy Árpád és Hunyadi mellett nála már ő a magyar történelem harmadik nagy alakja. Reformkori költészetünk¬be egyre inkább beáramlik a korábban nem vállalt, tiltott, csak a szóbeli és kézírásos költészetben megőrzött kuruc hagyomány. E tekintetben Kölcsey Rá¬kóczi hajh és Rebellis vers című költeménye meg a Himnusz hontalan bujdosókat említő 6. versszaka Vörösmarty korábbi versei közül a Rákóczy Bercsényinél Lengyelországban és a Mikes búja a Szózat előzménye.

Számos párhuzam adódik a történelemből levont tanulság megfogalmazásában a Szózat és a keletkezését közvetlenül megelőző kor költészete között. Az „annyi balszerencse közt” a Himnusz „bal sors”-át, Kisfaludy Károly Mohácsának „annyi veszélyek után„-ját, Bajza Sóhajtásának „Oly sok küzdés után”-ját juttatja eszünkbe, az „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt” párhuzama a Himnuszban: „S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből”. Az „Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált” mondattal kezdődő gondolatsor, noha más összefüggésben, a Himnusz fohászát idézi fel: „Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” A Himnusz idézett könyörgésére utalhat a Szózatban említett „buzgó imádság” „százezrek ajakán”. Kölcsey Istenhez fordult, Vörösmarty a népek hazájához, a nagyvilág­hoz, de mindketten a múlttal érveltek, amelynek sok küzdelme, szenvedése Kölcseynél mint bűnök levezeklése, Vörösmartynál mint a nemzet erejéről, elszántságáról tanúskodó áldozat érdemli ki, illetve kényszeríti ki a jobb jövőt.

Sok az egybecsengés a Szózatban a kor legnagyobb politikai gondolkodójának, Széchenyinek a műveivel. A nagyvilág felé fordulás, a nemzet sorsának az embe­riségével összekapcsolt szemlélete Széchenyi gondolatrendszerének egyik sarkala­tos pontja. „»Az emberiségnek egy nemzetet megtartani^ ez és nem kevésb forog most kérdésben, s rajtunk áll ennek szerencsés eszközlése” — írta például a Stádiumban 1833-ban. Az ész, erő és akarat Szózatban kiemelt nemzetfenntartó erényei újra meg újra nagy hangsúllyal szerepelnek Széchenyi műveiben. „Az ész erő, s így az ész boldolgság” — írta a Hitelben; „csak magunkban van a csudákat művelhető erő” — olvashatjuk a Világban; „tőlünk függ minden, csak akarjunk” — fogalmazta meg gnómaszerű tömörséggel ugyancsak a Hitelben. A Szózat 6. versszaka („És annyi balszerencse közt, / Olly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán”) a gondolat lényegét tekintve ezzel a Stádium­ban található mondattal hangzik egybe: „Hunnia annyi viszontagság közt,. . . a természet és sorsnak annyi mostohasága közt mégis él, s egy szebb jövendőt s erősb életnek teli bimbóját hordja kebelében.” Ugyancsak a Stádiumban olvas­hatjuk — szinte a Szózat „Az nem lehet”-tel kezdődő szakaszainak előképeként: „Nem akarom soha hinni. . ., hogy annyi kínt, epedést hiába küldött volna a népek legfőbb Ura az emberiségre.”

Széchenyi 1841-ben A kelet népében ingerülten és keserű gúnnyal utasította vissza a Szózat látomását a nagyszerű halálról. Kossuth szemére vetve, mit kockáztat Ausztria elleni izgatásával, ezt írta: „még vesztünk sem lenne nagysze­rű, mint Vörösmarty oly édeskeserűen zengi, de egyenesen nevetséges, hasonló­kig minden olyan elbukáshoz, mélyre élég ok nincs, azaz melyet egy gyűszűbe férő gyakorlati ésszel elkerülhetni.” Nemzetünk sírját nem könnyező baráti né­pek állnák körül, hanem a magyar „számtalan elleneinek közhahotája közt »farkasveremben« lelné magát”. Műveinek tanúsága szerint azonban Széchenyit is megkísértette a nemzethalál fenyegető előérzete. A Stádium Magyarország kép­viselőihez intézett ajánlásában írja: „egy bájoló hajnal mögött, mely egykori halhatatlan nemzeti nagyságot ígér, fenéktelen sötétség tátong, melybül az oda egyszer elsüllyedt nemzetiség, szabadság, becsület tán soha, soha többé fel nem merül.” Még ugyanennek az ajánlásnak egy további részében: „végre bizonyára nagy sírhalom alá dűl egy fejledező nép virága, ha a felekezetek (itt ,politikai pártok’ értelemben) örökké mint ellenségek s nem mint barátok állnak szemközt egymással.” Széchenyi fogalmazásából világos, hogy a halálkép figyelmeztetésül szolgál az összefogásra, a tettre. Naplójában azonban más színezettel is megjele­nik: „Mindennap jobban látom, hogy Herdemek igaza van — a magyar nemzet nemsokára megszűnik.” (1829. jún. 20.).

A Széchenyitől említett Herder-jóslat nyomasztó élménye volt a kor minden gondolkodó magyarjának. „Itt vannak ők (ti. a magyarok) most szlávok, németek és más népek között mint az ország lakosságának kisebb része, s századok múlva nyelvüket is alig lehet talán megtalálni” — írta a német történetfilozófus még a XVIII. század végén. Bizonyára nem tett volna ez a mondat olyan nagy hatást a magyar értelmiségiekre, ha tapasztalataik nem fenyegettek volna azzal, hogy beteljesülhet. E jóslattal a háttérben a nemzet életének minden negatív jelensége, a jobb jövőért kibontakozó küzdelem minden megtorpanása a pusztulás előjelének látszott, olyan költeményeket ihletve, mint Berzsenyitől A magyarok¬hoz, Kölcseytől a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke. A Szózat azonban még a nagyszerű halál említése okán sem sorolható ezek közé. Az említett versekben a nemzet halála hajdani értékeinek pusztulása miatt következik be: Berzsenyinél a „hajdan erős magyar” letépte fényes nemzeti bélyegét”, „rút szibarita váz”-zá vált; Kölcseynél „korcs volt anyja vére”, illetve saját elkorcsosult gyermekei támadják a „hűv anya”-ként megjelenített hazát. Nem kétséges, hogy ezekből a végletesen pesszimista versekből is biztatás sugárzik a költészet sajátos hatásmechanizmusa révén: az a szándék, hogy a bajt kimondva, sőt el is túlozva rettentsék vissza a szakadék széléről a pusztulás felé tántorgó nemzetet. A Szózatban azonban egy önerejére ébredt, a végső erőpróbát is vállaló nemzetet fenyeget a halál, olyan nemzetet, amelyet, ha elbukna, az egész világnak kellene megsiratnia. Vörösmarty nemzethalál-vízióját nem a lassú pusztulás képzetét idéző Herder- jóslat ihleti, hanem az 1830—31-i lengyel szabadságharc bukása. A lengyelek hősi harcát mély rokonszenv, bukásukat együttérző szánalom kísérte a hazai haladó közvéleményben. Bajza Apotheosis és A vezér búcsúja című költeményeiben állított emléket a lengyel szabadságharc hőseinek, Vörösmarty pedig A hontalanban és Az élő szoborban fejezte ki döbbenetét a lengyelek bukásán, együttérzését ügyükkel. Mint Szauder József hívta fel rá a figyelmet, a Szózat nemzethalál-motívuma A hontalan című költeményben (1835) jelenik meg először, a hazája pusztulását sirató lengyel hazafit így szólaltatva meg:

„A nemzet, melyhez tartozám,

    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám 

Többé fel nem virúl:

    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom 
    Keblemben ostorúl.”

Párhuzam található Az élő szobor (1841) és a Szózat között is: a népek hazájához, a nagyvilághoz fordulás megfelelője abban: „Ember, világ, természet, nemzetek! / Ha van jog földön, égben irgalom, / Reám és kínaimra nézzetek!”

* * *

„A nemzetek választott énekei. . . nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes verselmények.” Babits mondta ezt a Szózat centenáriumán, tüstént hozzátéve: „A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek.” Korábbi Vörösmarty-tanulmányában, 1911-ben viszont azt írta, hogy a Szózat olyan költemény, „amelynek szépségeit a megszokástól nehezen érezzük.” De talán nemcsak a megszokás tompíthatta a figyelmet a költemény szépsége iránt. Gondolnunk kell az ízlés megváltozására is. A Szózat megírása óta eltelt idő új költői irányzatokat, új kifejezőeszközöket hozott. Ezekhez szokva nem jelentkezhet-e a veszély, hogy a múlt legnagyobb alkotásait is csak kötelességből tiszteljük, de nem éljük át igazán? Szemere Pál emlékezése szerint Deák Ferenc az 1842-i akadémiai nagygyűlé­sen úgy vélekedett, hogy a Szózatot nem kell elemezni, magyarázni: „kifejezésről kifejezésre, szóról szóra fejtegetni valóságos botrány, sőt szentségtörés volna.” Deák véleményével már Szemere sem értett egyet, még az 1840-es években terjedelmes elemzést készített a Szózatról. Az idő haladtával még inkább rászoru­lunk tüzetes vizsgálatára, mert ahhoz, hogy igazi szellemi hatóerő maradjon, minden nemzedéknek újra meg újra meg kell találnia hozzá az utat. Költői eszközeinek fölmérésével is elő kell segítenünk, hogy a mű teljes szépségében, gazdagságában bontakozhassék ki előttünk.

A költemény hangulatát már a címe is meghatározza. A szózat szó régi eleme nyelvünknek, korábban azt jelentette: ,hang, hangzás’, illetve,beszéd, szó’. Itteni jelentését csak néhány évtizeddel Vörösmarty versének megírása előtt, a nyelvújí­tás korában kapta, ez: ,magas szintű nyilatkozat’, ,felhívás néphez, nemzethez’. Benne rejlik ezekben a jelentésekben, hogy aki szózattal fordul egy közösséghez, nemcsak a maga nevében beszél, s közösségi érdekűnek, érvényűnek tartja, amit mond. Vörösmarty olyan korban élt, amikor a költők magától értetődő feladat­ként vállalták, hogy a közösség nevében szóljanak, s a közösség szószólóiként a nemzet életében vezető szerepet vállaljanak. A fiatalabb kortárs, Petőfi számos verséből idézhetnénk erre példát, de idézhetjük Vörösmartyt is, aki már pályája kezdő szakaszában, 1828-ban, Zrínyit szólítva meg, fölveti a kérdést: az idő „vezérköltőt még ád-e hasonlót / Hozzád”. Nem kétséges, költeményeinek egy jelentős vonulata bizonyítja, hogy Vörösmarty feladatának tartotta a „vezérköltő” szerepének betöltését. E feladat teljesítésének legszebb megnyilvánulása éppen a Szózat.

Előbb már idézett Vörösmarty-tanulmányában Babits szembeállítja Vörös­marty gazdag képzeletvilágú, képekben tobzódó spontán költőiségét vállalt fel­adatának fegyelmezett teljesítésével. Ha e szembeállítás vitatható is, kétségtelen, hogy a Szózatban Vörösmarty — mint Sőtér írja — „igen mértéktartó és egyszerű hangon” foglalta össze a reformkor eszméit. A mértéktartás és egyszerűség ter­mészetesen viszonylagos, csak Vörösmarty más költeményeinek hatalmas mére­teket egybefogó, színes-pompás képvilágával összehasonlítva igaz. S látni fogjuk majd azt is, hogy e „mértéktartó és egyszerű hang” hatalmas erőt, energiát rejt magában.

A mértéktartás nemcsak a stílusban, hanem a Szózat igen világos szerkezetében is megmutatkozik. Nemcsak eszmeiségében, hanem kifejezőeszközeiben is van valami összegező jelleg. A keretes szerkezet például a Himnuszéra emlékeztet. Versformájával is beilleszkedik e költemény a korba. A jambikus vers — Berzse­nyi klasszikus időmértékes formáit kiszorítva — e korban válik uralkodóvá hazafi­as líránkban. E típuson belül gyakori a Szózat versformája, a nyolc és hat szótagos jambusi sorokból alkotott félrímű strófa. Ezt használta például Kölcsey Rákóczi, hajh, Bajza Apotheosis című költeménye vagy Garay Jánosnak e korban igen népszerű Kont című hazafias balladája. Valamivel később, a negyvenes években ez a formája Bajza Honfidalának, Vörösmarty Szózatot folytató, illetve megújító Honszeretetének, s — egyetlen szótagnyi rövidítéssel — Petőfi első hazafias versének, az 1844 elején írt Honfidalnak is. (A Szózat versformájában szólal majd meg 1857-ben Arany: A walesi bárdok című balladája is.)

Korának hazafias lírájával egyezik a Szózat abban is, hogy főként retorikus, szónokias stíluseszközöket használ. Ilyen mindenekelőtt a kezdés megismétlése a befejezésben; a megszólítás és a felhívás — mint a szónoklatokban — itt is a két leghangsúlyosabb helyre kerül, a figyelem fölkeltésének és a tettekre mozgósítás­nak a helyére. Szélsőséges ellentétek halmozása teszi egyetemes, föltétien, egész életre szóló érvényűvé a hazafiság vállalására való felszólítást (bölcső—sír, ápol —eltakar, áldjon—verjen, élned—halnod). Tóth Dezső finom érzékkel vette észre, hogy a bölcső és a sír szavak „a személyes lét kereteihez” kötik a közöset, a hazát, s így a hősi-nemesi hazafiassággal szemben a tágabb, népi hazaszeretetei juttatják érvényre. A költemény azonban ezt a természetes, mindenki számára átélhető kapcsolódást a hazához a küzdelmek vállalásának magasabb szintjére is emeli. Különös erővel fejezi ki ezt a vers befejezése. Itt a szórend megváltoztatása („Légy híve rendületlenül/ Hazádnak”) és az első ellentétpár dinamikussá tétele (főnevek: bölcső, sír helyett igenév és ige: éltetőd, elbukál) már azt hangsúlyozza, hogy a hazához való hűség több, mint földjének szülő- és temetkezési helyül való elfogadása: sorsvállalás is. Növeli a dinamizmust az is, hogy a változtatások a ritmust is lendületesebbé teszik. A első versszakban hat spondeus lassítja a jambusok lendületét, az ennek megfelelő, de változott szövegű utolsó előtti versszakban viszont csupán két spondeus fordul elő.

Különös ereje van a rendületlenül módhatározónak. Nemcsak jelentésével, hanem hangzásával is meghatározó szava a költeménynek. A sort a mély hangú indítás után e és ü hangjaival mintegy a magasba szárnyaltatja, ugyanakkor a hosszú és rövid szótagoknak a metrumot pontosan kitöltő elhelyezésével lendüle­tet sugallva zengeti ki a sort, hangjainak eloszlása pedig (az ül hangkapcsolat késleltetve — mintegy akadályt legyőzve — és megnyújtva tér vissza a szó végén) hangfestő módon érzékelteti a megfeszített, de végül is diadalmaskodó erőt. Deme László méltán figyelmezteti a versmondókat arra, hogy ezt a kulcsszót főhangsúllyal kell kiemelni értelmi fontosságának és érzelmi erejének érzékelteté­se végett.

A múltba visszapillantó versszakokat nagy hangsúlyú mutató névmások, illetve névmási szerepű határozószók tagolják: ez, ez, itt, itt. Erőteljesen kapcsolják ezek a múltat a jelenhez, azt fejezve ki, hogy „ez a múlt nem egyszerűen buzdító példa, hanem a rendületlen hűségre ma is kötelező erő” (Tóth Dezső). Az itt-nek felel meg az 5. versszak első sorának közepén az itten, de a megváltozott sorbeli hely és a megváltozott szóalak mintegy jelzi a hangulat megváltozását is: dicső tettek idézése után véres zászlók látványa tűnik elénk, s keserű megállapítás zárja a történelmi szemlét: „elhulltanak legjobbjaink / A hosszú harc alatt.” A következő versszakban a kezdés és a zárás legfőbb stíluselemét, az ellentétet alkalmazza ismét a költő: „Megfogyva bár, de törve nem”. Rendkívüli erejűvé teszi ezt a sort a szokásostól eltérő szórend is, a tagadószó sor végére helyezése.

A címnek megfelelő retorikus ódában a költő mindvégig a költemény elején megszólítotthoz intézi szavait, megőrizve így a szónoklat fikcióját. A Szózat azonban — nem számítva az utolsó két szakaszt — csak a 3. versszak Apáid szaváig tartja a megszólítás egyes szám 2. személyét. Az 5. versszak megszólítottja a Szabadság, s ugyanebben a szakaszban a legjobbjaink szó többes 1. személye már azt fejezi ki, hogy eggyé vált a megszólított magyar és a megszólító költő. Noha a retorikus stíluseszközök használata továbbra is jellemző a versre, alaphan­gulata már nem szónokias, hanem bensőséges líraiságú.

Újabb megszólítás következik a 7. versszakban: „S népek hazája, nagy világ!” A megszólító azonban itt már maga a nemzet. A következő versszakok felfoghatók a világ ítéletét befolyásolni kívánó érvelésnek is, de sokkal inkább a költő jövőt mérlegelő vívódásának. (Ez utóbbi értelmezést támogatja, hogy csak a 7. versszak 3-4. sora került idézőjelbe a népek hazájához intézett mondatként.) E szakaszok nyelvi megformáltsága is retorikus. Nagy szerepük van az ismétléseknek: „Az nem lehet”, „Az nem lehet”, „Még jőni kell, még jőni fog”, majd igen kifejező módosítással: „Vagy jőni fog, ha jőni kell”. Az ismétlésekkel azonos hatású a rokon értelmű kifejezések halmozása is: annyi, oly sok, annyi szív, annyi hű kebel. Erőteljes hatású ellentétek is találhatók: „éltet vagy halált”, „ész, erő . .. akarat” — „átoksúly”, „jobb kor” — „nagyszerű halál”. E retorikus eszközök azonban itt a kétségekkel való vívódás szenvedélyességét, magas hőfokát érzékeltetik. E versszakok fő gondolata az élet vagy halál alternatívája, egybehangozva a kezdés és a befejezés „élned, halnod”-jával.

E versszakok szókincsének vizsgálata azt igazolja, hogy a jelzett alternatívában erősebb a halál fenyegetése. Hiába kiontott vér, keservben megszakadó hű kebel, hiába sorvadozó ész, erő, akarat meg átoksúly a legjellemzőbb szavak, kifejezések. A „Még jőni kell”-lel kezdődő három versszakban pedig csak egy jut a jobb kornak, kettő a nagyszerű halálnak. Jellemző az is, hogy a vers egyetlen tágabban kibontott, részletező költői képe a nagyszerű halált, a temetkezést, a vérben álló országot, a népektől körülvett sírt, a gyászoló milliók könnyét mutatja be. Deme László figyelmeztet rá, hogy az ezt a képet tartalmazó 11. és 12. versszakot egyetlen nagyívű összetett mondatnak kell felfognunk, a versmondónak tehát nem kell levinnie a hangot az „Egy ország vérben áll” sor után. A részletező kép, a többitől eltérő nagyívű mondat is érzékelteti itt a beszéd másfajta minőségét; a költeménynek ez a része már nem is annyira vívódó, mint inkább fájdalmasan elégikus színezetet kap. Figyelemre méltó az is, hogy a jobb kort és a nagyszerű halált tartalmazó 10. és 11. versszak ritmusa között milyen feltűnő a különbség. A 10.-ben hat jambussal hat spondeus, egy pirrichius és egy trocheus áll szemben, a 11.-ben csak két spondeus és egy pirrichius tizenegy jambussal. E ritmikai különbség is azt érzékelteti, hogy a jobb kor kiküzdése, lassú, nehéz, gyötrelmes, a halál azonban gyors lábakon jöhet.

A nemzethalál képe és az első két versszakkal kapcsolatban már elemzett két utolsó szakasz között egyszerre érzünk ellentétes és következtető oksági viszonyt. A végső felszólítás a hazához való rendületlen hűségre egyfelől dacos szembeszegülés a sors fenyegetésével, a költészetünkben oly gyakori „mégis”-morál érvényesülése. Másfelől — s itt talán ez a hangsúlyosabb — kötőszóként az „ezért”, „épp ezért” is fölmerül a tudatunkban: azért kell hűnek lennünk a hazához, mert fenyegetettségével csak így szállhatunk szembe.

Ha azt mondtuk, a költemény címe azt sugallja, hogy a költő nem csak a maga nevében szól, azzal kell ezt kiegészítenünk: úgy éli át nemzete helyzetét, sorsát, hogy a saját vívódását a közösség minden tagjának személyes gondjává, problémájává teszi. Versének olvasóira így személyes felelősséget ró a nemzet jövőjéért. A Szózatnak ez a mondanivalója ma is érvényes.