MORUS 480

Ma van éppen 480 éve, hogy VIII. Henrik lefejeztette Morus Tamást. A szentté avatott filozófusra a Követ és a fáraó című könyvem egy részletével emlékezem: 

… ha a finom utalások nem találnának célba, van itt durvább célzás is a Morus família és a király viszonyára. Vegyük csak elő újra a Holbein-vázlatot. Soroljuk csak végig újra a Morus család tagjait. Morus édesapja Sir John More, második felesége, Alice Middleton, három lánya, Margaret Ropper, Elizabeth Dauncey és Cecily Heron, az örökbe fogadott lány, Margaret Giggs, a fiú, ifj. Thomas More és a fiú menyasszonya, Anne Cresacre. A középen ülő családfővel, az ünnepelttel együtt éppen kilencen vannak. Pontosabban tízen. Kilencen a család tagjai, de szerepel itt egy különös idegen is, valaki, aki ugyan nem tagja a családnak, mégis úgy feszít ott a kép közepén, mintha a legfontosabb szereplő volna. Ő az egyetlen, aki „belenéz a kamerába”, kihívóan szembefordul a nézővel. A többiek, a családtagok oldalt fordulnak, vagy szemérmesen lesütik a szemüket, a kezükben tartott olvasmányba temetkezve, ez a pimasz meg... de kicsoda ő, és vajon honnan olyan ismerős? Mintha nem először látnánk. Ráadásul, és ez aztán végképp nem illik a kép családias hangulatához, egy kard markolatát szorongatja. Kratzer jegyzete szerint nem más, mint Henry Patenson,  a hivatásos tréfacsináló mester, egyszerűbben szólva Morus Tamásék házi bolondja. Természetesen maestro Patensont sosem láttuk korábban, a dölyfös pozitúra azonban, a csípőre tett kéz, a korpulens alak, sőt az öltözet és a fején a barett, mindezek tökéletesen idézik fel Holbein VIII. Henrikről készített portréit. Kétség sem fér hozzá, a Morus család kedvenc időtöltései közé tartozott, hogy a bohóccal eljátszatták a király szerepét. Cifra ruhába bújtatták, megtanították neki a király gyakran használt szófordulatait, tipikus mozdulatait, jellemző gesztusait és játszva, évődve gúnyolták Harry mestert. Talán a pöffeszkedő figura kínálta helyzetkomikumon is szórakoztak, de valószínűbb, hogy a család intellektuálisabb társasjátékainak is Harry-Henrik lehetett a célpontja. Az Utópiabeli családok esti együttléte alatt olyan sakkhoz hasonló játék volt szokásban, amelyben az erények és bűnök csaptak össze, s amelyekben a gonoszságok okos kijátszása és lefegyverzése volt a cél. Könnyen lehet, hogy az otthoni társasjátékokat használta mintául Morus az Utópiában, az meg már nem is kérdés, melyik tulajdonság oldalán képzelték el Henriket a játékosok. Akkor még, a vázlat rajzolása idején talán kacagtak Henriken, bár hogy őszintén és tiszta szívből tették volna, azt kötve hiszem, később, a kép festett változatának idején már megfagytak ezek a mosolyok.  Tegyük föl újra a kérdést, árthat-e egy ilyen kép a megbízónak. Morusnak már aligha. Az ő sorsa már a képtől függetlenül elvégeztetett. Ő már akár bátor is lehet. Pontosan, szinte félelmetes, hogy milyen pontosan tudja előre a végzetét. Odafestet még két könyvet a képre: Seneca Erkölcsi leveleit és Boëthius könyvét, A filozófia vigasztalását.  Gondoljuk csak végig a párhuzamot: mindkét író, Seneca is és Boëthius is már kegyvesztett udvari emberként írta meg említett könyvét, sztoikus nyugalommal várták mindketten az uralkodói önkény beteljesülését. Amely nem is késett sokáig.  De mi még csak 1533-ban vagyunk. Morus ugyan kegyvesztett, félreáll, de még messze van 1535. július elseje, az ítélet és hatodika, a nyilvános fővétel napja. Henrik egyszerűen nem engedheti meg, hogy Morus tovább éljen. Személyiségének kikezdhetetlen tisztasága folytonos szembesülés saját morális hibáival, de ami alighanem még ennél is döntőbb, az egész humanista világ Morusra figyel. Morus véleménye, állásfoglalása, de még hallgatása is európai közügy. A király is, Morus is, Európa is tisztában van vele, hogy a kivégzés csak ideig-óráig halogatható. Csak a megfelelő pillanat, s némi törvényesnek álcázott adminisztráció szükségeltetik a kivégzéshez. Tamás is és Henrik is tudják, hogy a történelem olykor kísérteties pontossággal másolja önmagát.  Pedig dehogyis akart vértanú lenni Morus Tamás, kerülte a bajt, amíg csak tudta, okos kompromisszumok és megfontolt hallgatások mögé rejtette hitét, aztán amikor már nem volt kiút, könnyű szívvel, szinte tréfálkozva ment föl a vérpadra, mint aki épp alakot vált. Vajon azt gondolta, amit Utópiájának lakói vallottak: a holtak együtt maradnak az élőkkel, mint szavaik és tetteik szemlélői és tanúi. Hogy milyen nyilvánvaló volt Morus Tamás föláldozása, arra jellemző, hogy amikor V. Károly 1532-ben búcsúlátogatáson fogadja az angol követet, Thomas Elyotot, akkor úgy beszél neki Morusról, múlt időben, mintha már minden elvégeztetett volna. „Ha nekünk lett volna ilyen szolgánk, akkor inkább elvesztettük volna birodalmunk legszebb városát, semmint egy ily kitűnő tanácsadót.” V.  Károly jól ismerte Morust, hiszen annak idején, amikor a császár még csak „Kasztília fenséges fejedelme” volt, Morus Tamás éppen mint „Anglia győzhetetlen királyának” hozzá küldött követe kezdte meg politikai pályáját. A sok nyelven értő Morus tehát követ volt, így indul az Utópia – „hogy megtárgyaljon és elsimítson nem csekély jelentőségű vitás ügyeket”. Később I. Ferencnél is követeskedett, vagyis közvetlen kollégát is láthatott benne Dinteville és de Selve. Arra, ugyan nincs adat, hogy a két francia személyes kapcsolatban állt-e Morus Tamással, de Dinteville-lel ismerniük kellett egymást, már csak azért is, mert érkezésekor a követi megbízólevelet a lordkancellárnak személyesen kellett átnyújtania. A Morus körül megfagyó levegő nyilván a diplomaták későbbi közeledését is megnehezítette. Áprilisban, a két francia követ londoni találkozása idején, a nagyhét nyitányára időzítve, s mintegy saját kálváriáját megpecsételve Morus kiadja a „Mentegetőzést”,  amelyben korántsem menteni, inkább elhatárolni akarja magát a buzgó reformpártiak hivatalos ideológiájától. Anna koronázásán már tüntetően nem vesz részt, aligha meglepő, hogy letartóztatják, legfeljebb az, hogy a következő húsvétot is megvárják vele. 1534. április 17-én lesz a Tower első számú foglya. Sorsát világosan látja, amikor papírra veti utolsó művét: Vigasztaló dialógus a balsors ellen.  Gondolatait két előkelő férfiú szájába adja, történetesen két magyar nemes úréba, akik a mohácsi csata utáni vészterhes hónapokban, a várható újabb török invázióra készülvén arról elmélkednek, miként kell a mártíromságra fölkészülni, hitben megerősödni és elmében meghiggadni. Amikor Anthony és unokaöccse, Vincent – de hívjuk őket inkább Antalnak és Vincének – arról beszélgetnek, hogy meghajolhat-e a magyarság a török előtt, engedhet-e kereszténység a pogány hatalomnak, nyilván másra kell gondolnunk. A távoli pogány képébe egyszerre kell belelátnunk a reformáció képében megjelenő eretnekséget és személy szerint az angol királyt is. A hosszú monológokkal „dialogizáló” Antal példaként Krisztus kínhalálának megfontolását állítja Vince elé. Hogy nem csupán magukra, de minden halandóra vonatkozik a példa, arra a szereplők korával (Antal öreg, Vince fiatal) és a szereplők nevével (Antal az ábécé elején, Vince a végén áll) utal Morus. A kínhalállal való példálózás természetesen nagypénteki üzenet, ami elég erős párhuzamot teremt a Dialógus és a nagypéntek napján datált Holbein festmény, a Követek között.