PLAKÁTSZONETTEK

KERÉNYI JÁNOS kiállítása a zuglói Civilházban. Ma este nyílt. Aki nem tudott eljönni, olvassa el legalább a megnyitó szövegét, aztán hátha kedve szottyan odamenni. Január 27-ig megteheti. 

Szóval: plakátszonettek. Nem könnyű így elsőre, az egyik valami hivalkodó és szemkidöfő, a másik meg valami poétikus és légies. Persze azért meg lehet fejteni. Tömör és szabályokhoz kötött valami mind a kettő. Az egyik szakmában hetvenszer-százat mondanak, a másikban két quartina-két terzinát. Aztán gondoljanak az egymást fedő rímekre, meg arra, ahogy az egyik strófa áttűnik a másikon. Kiállító művészünk esetén is ez a legfontosabb szó: a transzparencia. Komputeresen mondva: a layerek. A jelképes és a konkrét egymáson. Mérsékelt enigma, hanyag dekadencia. Ha egy szonett meséjét el akarjuk mondani (eszünkbe ne jusson!) minimum egy kötet, ha egy plakát háttértörténetét lerajzolnánk, egy teljes képregény. Ez meg itt mind csak egyetlen kép. Pilinszkysen: plakátmagány. A transzparencia tehát a tömörítés műfaja. Ha plakáttervező akarsz lenni, próbáld meg egyetlen mondatba összefoglalni az egészet. Írd le részletesen, majd egyszerűsítsd a szöveget. Hagyj el mindent, ami nem feltétlenül szükséges. Sűríteni és tömöríteni! Érezni fogod, hogy mindig van egy szó vagy egy kifejezés, amelyik fölösleges. És ha már egyetlen betűre sincs szükséged, készen van a plakát. Ehhez képest én itt, na mindegy… Transzparens grafikát csinálni, már ez is nagyjából kimeríti a plakáttervezés fogalmát. Következésképp transzparens plakátokat csinálni azt jelenti, valami olyat, ami plakátabb a plakátnál.

Egy jelenséggel két dolgot lehet tenni, elnevezi, vagy azzá válni. Ajánlom, vizsgáljuk úgy megnyitónk tárgyát, K.J. grafikusművészt, a layerek, az áthatások, a transzparenciák, a vetületek nagymesterét (ne felejtsék el a Goethe-plakátot majd hunyorítva is megnézni), szóval vizsgáljuk úgy, mint aki maga is plakáttá vált. Sőt maga vált a plakáttá. Egyébként már zsenge gyermekkorában falragasszá változott, amikor azon a bizonyos 1955-ös fotón úgy ragadta meg a kalapácsot, hogy a művészek kezéből rögvest kiesett a ceruza. Manapság úgy mondanák, a dizájnerek kezéből kihullt az egér. (Azt most ne firtassuk, hogy a dizájner, pláne az egér akkor még mást jelentett. A kalapács például sarlót.)
„Vagy mondok egy ilyen blöfföt, hogy plakát, vagy magam is elmegyek plakátnak, azzá leszek.” Az idézetet a Prae-ből van, Szentkuthy persze valami mást mondott, azt hiszem, bükkönyt, de mindegy, ide most plakát kell, plakát, ami megrajzolható, kinyomtatható, fölragasztható, lesprézhető és megszaggatható, mint ahogyan az a plakátok curriculum vitae-jéhez illik.
Ha már életrajz, hadd meséljem el, hogy e plakáttá változott érzékeny lelkű férfiút még abban az időben ismertem meg, amely időt, sőt kort a plakát idejeként, sőt koraként nevesítettek: úgy tanították az Iparművészeti Főiskolán, ott is a Typo-grafikának hívott szak plakáttervezés nevű mellékszakán, hogy a huszadik század művészete a plakát. A dolog azóta némileg módosult, egyebek közt: ez már nem a huszadik század. De ne siessünk annyira, szóval az Iparművészetinek, rövidebben Iparnak hívott műintézet diákjai voltunk egykor, amely a Zugligeti út elején volt (illetve van most is, csak azóta a sokkal elegánsabb Moholy nevet nyomtatta rá a névkártyájára), szóval a suli a Zugligeti elején (mellesleg a világ legszebb villamos vonalán: Egymás nyomán az ötvennyolcas / sínén billegünk, nyári holdas / nagy délután van, és tücsök szól, / maradj le halkan Orfeusztól…, bocs, ez mellékszál, illetve mégsem annyira mellékvonal, legalábbis ha vissza akarunk valahogy kanyarodni – fémes villamos csikorgással oda, hogy plakáttá változunk. Egy megállóval lejjebb lakott ugyanis a fentebb emlegetett Szentkuthy, szemben a Budagyöngye piaccal, ahol főttkolbászozni lehetett művészettörténet óra előtt, olykor helyett, a műtöri és a főttkolbász pedig igazán Szentkutyás rekvizitumok, jól passzolnak egymáshoz, ahogy az esernyő és a varrógép a műtőasztalon. Mi persze fütyültünk az ilyesmire, és ha a főttkolbász után maradt még valami apró a zsebünkben, bementünk a Remíz melletti (oda jártak hálni az ötvennyolcasok … az ötvenhatosokkal) szóval a Remíz melletti Ifjúság presszóba, és rendeltünk egy fél Unikumot. (Csak a plakáttörténeti tudományosság okán.) Volt, hogy négyen ittuk. Bocs, Bandi, neked most nem jut, szóltunk oda a sarokban árvuló szoborhősnek, akivel a gaz zsandárok…, mondjam-e tovább? KIMSz-esek vágtak hajdan e tájnak, Élükön Ságvári járt… aztán ahogy elmúlt tőlünk a keserű pohár, most már ne csak az Unikumra tessenek gondolni, mert azért vagyunk grafikusok, hogy értsünk a metaforák nyelvén, szóval ahogy azok a bizonyos jelképek (értsd, sarlók és kalapácsok) átkerültek az első tés fiókból az utolsó tésbe, a szögek és kalászok meg – na ja… elég az hozzá, hogy a mi szakmánk alól is kihúzatott a vörös szőnyeg. A plakátnál sokkal frissebb és olcsóbb és közvetlenebb médiumok kerültek elő, az emberek már nem az utcán sétálva informálódnak, mondhatni, befellegzett a falragasznak. Ha azt mondom, mégse, akkor a Kerényi Jancsi félék jutnak az eszembe. Mert mi történt? Az utcáról jószerivel eltűnt a plakát, ami nem jó, sőt rossz, de eltűnt vele a megrendelő is, ami viszont nem rossz, sőt jó. Nincs, aki beleszóljon, hogy mi készül a plakáttervezéssel fölhagyni képtelen, egyre önállóbbá váló művészféleségek rajzasztalán, komputerében, sőt agyvelejében. Ezek meg hivatásuknak érzik, hogy ha a plakátot nem is, a plakátos gondolkodásmódot tovább éltessék. A plakátok behátrálnak a galériákba, a kiállítótermekbe, a múzeumokba és megtörténik a nagy avanzsír, a színeváltozás, a transzfiguráció: iparművészet helyett grand art lesz belőlük. Na ja, hogy a plakátgrafikusok zsebe újabban huzatos egy kicsit. Hát ki nem fütyül rá? Éljen Kerényi, éljen a plakát! És nyíljon meg végre a kiállítás!