HOLMI

Szomorúan olvasom, hogy 25 év után megszűnik a Holmi. Most jött ki az utolsó szám. Állandó szerzőjének (képeket amúgy sem közöltek), de még csak állandó olvasójának sem mondhattam magamat, mivel azonban más lappal sincs rendszeres kapcsolatom, meg aztán az állandóság amúgy is hiányzik az életemből, a Holmira úgy gondolok, mint amihez mégiscsak közöm van. Vagy volt. Idemásolok egy versciklust, ami ott jelent meg 2010 májusában.

LEVELEK A NAGYKÖVETNEK

Jönnek az őrök,

hogy kitereljék

kandi turisták

tarka hadát,

kattan a villany

sűrü sötét van,

s fordul a zárban

a kulcs odaát.

Látod, ilyenkor

képzeletemben

megjön a német

és ide áll

éppen elénk, hogy

fesse tovább a

kép közepén a

barna halált.

*

Pokolra juss, vagy juss mennybe,

akár csak egy követ menj be:

szóvivő,

mint akinek nincs is dolga

más, mint szépen meghajolva,

s ahogy ő,

úgy járni el ura helyett,

s már feledni is a helyet

íziben.

Légy világfi, vagy légy tudós,

ne firtasd, hogy mit rejt a sors,

s mit üzen.

S egyszer majd, merengve éppen,

szemed egy különös képen

ráhibáz

valami sohase látott

furcsa tárgyra, ami bár ott

van, de még sincs: mint egy fátum

úgy jelen meg. Vanitatum

vanitas.

* 

Az emberélet útjának felén,

kacagtunk persze: ugyan, hol van az,

Georges csak huszonnégy éves múlt, de én

se töltöttem be a harmincamat.

Úgy csavarogtunk végig Londonon

inkognitóban együtt, hogy szavak

nélkül értettük egymást, jó rokon

gyanánt, kart karba öltve, semmi kétely

nem fért közénk, s ránc sem ült homlokon.

Dantét fordítottunk, és a két tej-

testvér hűs bőre néha összeért,

nagy kéziratlapok hevertek széjjel,

s a hold forgatta a testünkben a vért.

Lanton játszottam, asztrológiáról

írt könyveket bújt közben és beszélt,

s oly elragadtatottan Georges, magától

értődővé vált minden akkor ott:

legyek azóta bárki s éljek bárhol,

tudom, mi mozgat minden csillagot.

*

Vad kertjében a nagykövetnek 

egy döglött, rozsdás traktor áll, 

ül rajta harminc nagy madár, 

sötét madár, sok éve már 

várnak, s csak szemükkel követnek.

Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.

 Mintha nem tudnám, úgy teszek,

hóna alatt valami durva

újságpapírba csomagolva

(az övé, vagy az enyém volna?)  

visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.

*

Elment hát újra mösziő Lavaur,

Magához hívta jó Lavaurt az Úr.

Hol jár, nem tudom, pedig ment vele

bús férfitestem boldogabb fele.

Az itt maradtra mély árnyék vetül,

holott a napra tett karszéken ül,

és verset ír – azaz hogy írok én

a nagykövet öreg kompjúterén.

*

Dőljön e bűnös, e csalfa

Izgága családfa ki végképp,

Ne maradjon szerte e honban

Titkos erő ki a végét

Elszomorodva, vagy éppen

Vért szomjúzva siratja,

Irmagja ki vesszen e klánnak,

Légyen sánta a fattya,

Láz tizedelje meg őket,

Elvigye többit a himlő;

-

Elvetemült szerelemnek

Képviselőihez illő.

*

Volna-e kedved

átlovagolni

vélem Auxerre-be,

s nyári nagy esten,

kéz a kezedben

nézni a holdat

(én a folyónak

és te az égnek

lusta vizében),

s bort iszogatván

versben idézni

újra Erasmust,

(csak latinul, hogy

kandi turisták

népe ne értse),

pantomimesnek

pénzt hajigálni

tarka cserépbe,

s színi pipából

messzi vidékek

jószagu mérgét;

                                 

s nappal aludni? 

*

Kész van a piktor pénteki képe,

torz koponyánál állnak a latrok

s várnak a végső trombitaszóra

      várnak örökké.

Ó ha adatnék nézniük egyszer

hátra a függöny sűrü redői

közt a keresztre felszögezett test

      szép vigaszára!

Vértanu Krisztus, szörnyü bünöknek

eltörölője, nézz te le rájuk

bús szerelemmel, s boldogan ítélj

      árva Sebestyén!

*

A száma el van mentve, mégse 

hívtam fel uszkve ötszáz éve, 
most ő keres,

a nagykövet:
találkozzunk valahol végre.

A Westminstert ajánlja. – Rendben.

- Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben
megírja, ott,
ahol szokott
vár majd a főkapuval szemben.

most itt toporgok a templomban,

már emlékszem, nagypéntek van,
szól az ének,
furcsa népek
gyűlnek köröttem mozdulatlan.

Milyen egyformák, kik lehetnek,

bizalmatlanul méregetnek:
ötszáz hasas
idő-utas
alteregói a követnek. 

*

Agyő, komor sziget, többé talán soha

nem látom partjaid s nem hallok ostoba

bégetést, ahogyan ünnepli farkasát

e gyáva nép, ha már megtömte jól hasát.

Agyő, hát Angleterre, nem kell, hogy elsirass,

jó szél fúj, északi, és a zászlós karakk

korlátjához dőlvén talán majd nevetek

a fotón: egy utas levett egy követet.

S agyő, te szertelen, szép ifjúság, agyő,

oly mindegy már ki volt, hogy én voltam, vagy ő,

az, aki először kimondta, véget ért;

nem folytatom tovább… nem is lenne miért.

---

Ha valaki mégis tovább szeretné olvasni (egy rövid prózarészlet is tartozik a versekhez, illetve néhány magyarázó lábjegyzet), az keresse meg a Holmi online változatát.