Egy újabb bekezdés a "sakkregényből", ezúttal a 34. fejezetből.
Itt
ülünk már jó ideje a sakktábla mintázatú capri teraszon, a szemünk előtt zajlik
egy sakkparti, amelyet a tőlünk elvárható legnagyobb odaadással próbálunk
követni, illetve részletező pontossággal, és minden körülményre kiterjedő
figyelemmel igyekszünk leírni, ám egyre bizonytalanabbak vagyunk benne, hogy ez
a játszma létezik-e egyáltalán. És vajon ha nem létezik, kinek az agyában
születik meg mégis? És vajon mikor? Akkor, 1908 tavaszán, vagy éppen most egy
évszázaddal később? Lehet, hogy pont most
születik meg, amikor ezt a mondatot a laptopunkba gépeljük, és általa válunk
részévé akaratlanul valaminek, egy körmönfont tervnek, amelytől inkább
menekülnünk kéne? Lehetséges persze, hogy az összes sakkjátszma, amelyet valaha
játszottak, része egy nagy, egyetemes partinak, a partik összességének, egy
végtelen játszmakomplexumnak, egy galakticseszkaja igrának. Minden játszma
kapcsolatban áll az előzőleg játszottakkal, azok folyományává, kifejtésévé,
vagy cáfolatává, visszhangjává, vagy magyarázatává, de legalábbis lábjegyzetévé
változik az idők során. Így aztán a mi partink sem más, következmény és
előzmény egyszerre, komponens egy szerkezetben, fogaskerék egy nagy játszmában,
amelynek talán a létezéséről sem tudunk. A tapasztalás primátusát kikezdő
Bogdanovnak persze tetszhetnek az ilyen mondatok – hiszen akár én is írhattam
volna, jut eszébe, különösen akkor, ha nem tudatosul benne, hogy már egy ideje
az ő bőrére megy a játék –, Lenin meg, akiről már tudjuk, hogy éppen az
empíriokriticisták megleckéztetését célzó könyvén dolgozik, joggal dühöng.
Miféle idealista hókuszpókuszba csöppent bele akaratán kívül? Nem kellett volna
vállalnia a capri utazást, most már biztos benne, nem kellett volna idejönnie
mégse. Úgy érzi, nem csak a teraszon ejtőző emigránsok ellenségesek, de az
elbeszélő sem képviseli mindenáron az elvárható semlegességet. Meggyőződéssel
állítjuk, hogy nincs igaza, bár kétségtelenül úgy tűnhet, mintha mi halogatnánk
a folytatást. Ha halogatjuk is, talán csak azért, hogy esélyt adjunk neki,
lehetőséget, hogy megússza valahogy, hogy kilépjen a partiból, vagy esetleg
váratlanul véget érjen az elbeszélés, mielőtt nagyobb baj történik. Persze
tudjuk, hogy reménytelen dolog. Egy könyvet befejezni legalább olyan nehéz,
mint elkezdeni. Sőt, kezdjük belátni, nehezebb. Akkor legalább lépjen mást
Bogdanov, veszítse el a partit. Az lenne a legszerencsésebb. Igazán nem olyan
nagy ügy. Bogdanov kétségkívül az egyik legokosabb kommunista, sőt űrutazásos
sci-fi-je révén azt is tudjuk róla, hogy a jövőbelátó képességnek sincs híján,
az azonban aligha feltételezhető, hogy az Aljechin-védelem mostani
megjátszásának későbbi politikai következményeivel tisztában lenne, vagy akár a
legcsekélyebb mértékben sejtené azokat. Pedig ha most nem nyerne, talán nem
forszírozná annyira Lenin a politikai revánsot, ha nem zárnák ki a pártból,
talán egy ideálisabb forradalom mentén alakulhatna a történelem. Akárhogy is:
van némi tétje a dolognak. Vagy lehetne. Vagy lehetett volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése