OLIMPIÁSZ

Hurrá, ma kezdődik a londoni olimpia. 1948-ban is volt olimpia Londonban, sőt már 1908-ban is. Annak a száz évvel ezelőtti olimpiának az apropóján teszek most ide egy rövid részletet a Sakkozók a szigeten című készülő könyvből. Tulajdonképpen kész is vagyok vele, már csak az epilógust kell összehoznom, ami azért nem lesz túl egyszerű, mert le kellene fordítanom hozzá egy 68 soros ékes anapesztusokban írt verset, Alekszandr Bogdanov költeményét. Ugye nem semmi egy bolseviktól! (Azért ne tessenek nagyon aggódni, a nyersfordítás már, hála B. Tündének, megvan!)

De végre fönt vannak. Belenéznek a lábuknál ásító sötét fortyogásba és nagyon-nagyon jelképesnek érzik a percet. Olyannak, amit valahogy meg kell örökíteni. Valószínűleg egyszerre jut eszükbe a megoldás, bár Lenin szerint az író veti fel, Gorkij szerint viszont az Öreg proponálja: hugyozzunk bele! Már gombolják is a sliccüket. Egy csöppet persze zavarban vannak, nem is indulnak be rögvest a csatornák, koncentrálni próbálnak, egymást lesik a szemük sarkából, nekünk meg marad a belehelyezkedés a skurcos nézőpontokba, meg marad gondolatolvasás. Ilyenkor persze a krónikás épp úgy feszeng, akár az olvasó, próbálna gyorsan túllenni a dolgon, de van, amit nem lehet siettetni. Sőt, mentül jobban siettetnénk, annál lassabban megy.  ...  A nagy hegy egyébként éppen két éve, 1906 áprilisában tört ki utoljára, jókora ejakuláció volt, száz embert ölt meg, legalább százat. Caprin is megremegett a föld. Gorkij gy dicsekszik a tűzhányóval, mintha a sajátja lenne, mindent tud róla, mindent jobban tud, és persze azért író, hogy színezze a tragédiákat. Akkoriban, április vége felé újra foglalkozni kezdtek az újságok a két évvel korábbi tragédiával. Az apropót az olimpiász adta. 27-én, hétfőn, azaz a mi kirándulóink szemszögéből nézve holnapután kezdődnek az olimpiai játékok Londonban. A világ Londonra figyel. Csakhogy Róma helyett figyel a világ Londonra. Az olimpiászt ugyanis Róma rendezte volna, Coubertin báró az olasz fővárost bízta meg a rendezéssel. Meg is kezdődtek az előkészületek, a liliputi uralkodó, III. Viktor Emánuel már talán fogalmazta is a díszbeszédet, amikor kitört a nagy hegy. Az ország beleroppant, vitte a pénzt az újjáépítés, (meg persze vitte a camorra), le kellet mondani a rendezésről, és a báró átadta az egészet az angoloknak, nevezetesen a sportőrült VII. Edwárdnak. Képzelheti, mekkora zajt csapott a nápolyi hegy, magyarázza Gorkij, ha a római verseny is elmaradt miatta. Lenin mosolyog: az olimpiász remek tréning lehet, nagyszerű főpróba egy világháborúhoz. Hátha nem kell már sokat várni rá, hogy az a sok ország a csatatéren is megmérkőzzék. Élvezi, ahogy a föltámadó szél rendet vág a kéngőzös böffenések közé, lerázza kabátjáról a hamut, és egy darabig még a forradalmi hegybeszédet is elviseli, amely újra csak oda kanyarodik, mint már harmadik napja mindig, hogy össze kéne békülnie a villalakókkal. Aztán, ahogy ilyenkor szokott, mégiscsak megindul kétfelé az a két gúnyolódó szemgolyó. Előttem e szirt, és alatta mély, … S azt mondjam-e: vége a komédiának? A mondatvégi hangsúlyos kérdőjel persze nem kevés iróniával aktualizálja a madáchi mondatot, Gorkij mégis elismerően csettint. A didaktikus poémát, ahogy a Tragédiát nevezte, három éve fordította le (igaz, csak prózában) és adatta ki az általa vezetett Znanyie Kiadóval.  Hát tényleg rosszul alhatott az Öreg, ha még azt az aláhúzogatott és agyonjegyzetelt kötetet is átnyálazta. Ha most egy novellában szerepelnének, itt lehetne a dramaturgiai csúcspont – gondolja, és határozottan tetszik neki, hogy épp egy hegycsúcson csúcsosodhat ki a történet, aztán, mielőtt maga is fölfoghatná, mi volna a dramaturgiából fakadó legtökéletesebb megoldás, a végső csattanó, a slusszpoén, a „v kancé kancov”, újra megszólal az Öreg: Attól félek, bátyuska, hogy ezt most megúsztuk, pedig titokban mindenki arra vár, higgye el, hogy történjen már valami, hogy törjön ki a hegy, hogy robbanjon föl, hogy jöjjön végre a szentséges forradalom. Amikor egy vulkán tétlenkedik, akkor mindenki csalódott. Hazatérve nem lehet miről áradozni. Nincs is szánalmasabb, mint egy szipákoló tűzhányó. Való igaz, a helyiek mintha szégyellnék, hogy semmi tragédiával nem tudnak szolgálni, tűzijátékot lődöznek úton-útfélen, drámai vulkánkitörés képeket, metszeteket, színes olajnyomatokat kínálgatnak a turistáknak, a nápolyi dzsigolók csupasz mellükre lángokádó Vesuviust tetováltatnak, és délidőben harangozás helyett mozsárágyúkat durrantanak. Épp most sütnek el egyet a hegy tövénél valamelyik falucskában, fentről csak olyan, mintha egy nagy záptojás pukkant volna szét.