KÍNAI ANAMORFÓZISOK

Képeket kellene összeszednem egy Kínában rendezendő kiállításra. Tudnánk-e találni valami kapcsolódási pontot, kérdezi N, a szervező. Naná, válaszolom: az anamorfózisok! Kezdeném magyarázni, de érzem én is, hogy egyre szövevényesebb világba jutunk. Írd inkább le, ajánlja.

Szóval: KÍNA ÉS AZ ANAMORFÓZIS

Kényelmes tétel, könnyű elhinni, hogy az európai és az ázsiai kultúra önállóan, egymásról mit sem sejtve fejlődött és csak a legújabb korokban kezdtünk tudomást venni egymásról. A kínai kapcsolatokról szólva még elterjedtebb az elszigeteltség legendája, hiába cáfolja oly sok tény a zárt országról szóló dogmát. Egy kevéssé ismert, a művészettörténetben is épp csak számon tartott ábrázolási technika, az anamorfózis létrejöttének és korai alkalmazásának vizsgálata azonban meglepő kapcsolatokra utal. 

Azokat a képeket illetik ezzel a terminus technikussal a művészettörténészek, amelyeket szokatlan módon kell szemügyre venni, mert különben, a hagyományos módon értelmetlen, torz formációt mutatnak. Az anamorfózis legjellemzőbb válfajai az úgynevezett optikai, vagy más néven perspektivikus anamorfózisok, amelyeknél csak a megfelelő látószöget kell megtalálni, a tükrös, vagy katoptrikus anamorfózisok, amelyeknél általában egy tükörhenger, esetleg tükörgúla, fedi fel a kép titkát, és a dioptrikus anamorfózisok, amelyeknél egy speciális, sokszögűre csiszolt lencse, vagy tükörtárgy hozza össze az elrejtett képet sok összefüggéstelennek tűnő részletből. Az első európai anamorfózisokat a perspektivikus ábrázolás elterjedésével egy időben, készítették, Piero della Francesca és Leonardo, Dürer és Holbein voltak a legjelesebb mesterei a műfajnak, bár az elnevezés jóval későbbi, 1650-ben megjelent Magia Universalis c. könyvében egy Gaspar Schott nevű német jezsuita használta először az anamorfózis szót.

Érdekes és alig kutatott művészettörténeti tény, hogy az európai megjelenéssel egyidőben Kínában is készültek anamorfikus munkák, hamar elterjedt a technika és meglehetősen kedveltté vált. Alig hihető, hogy egy ottani fejlődés eredményeként pont az európai „fénykorral” egyszerre ért ott is a csúcsra. Valószínűbb a kapcsolat, az, hogy az egykori Selyemút vonalán a 16. században anamorfózisok is utazgattak, vagy olyan vándorok, akik tudtak ilyesmit készíteni.

Szemünk szöge című könyvemben, amely zömmel az anamorfózisokról illetve a hozzá hasonló művészeti technikákról szól, de amelybe történeti, sőt anekdotikus részek is kerültek, egy rövid párbeszédben szó esik a „kínai kapcsolatról” is. Ez következik:

...
- Attól félek, nem halaszthatjuk tovább.
- Nem értem, hogy miért „kényes”ez a kérdés.

- Nos, a kulturális jellegű kapcsolatok közvetítői általában a papok voltak, lévén hogy hittérítési céllal az értelmiségnek főleg ez a rétege jelent meg az új világokban.

- Világos: az atyák anamorfózist is vittek magukkal. Logikus, hiszen itt is főleg ők csináltak ilyesmit. Niceron, Maignan, Du Breuil, ... Mi a gond?

- A korabeli kínai munkák jó része – horribile dictu – a buja szerelmi együttlét naturálisan részletező bemutatására szorítkozik.

-  Ejha!... Jól hallottam?

-  Ne kívánd bővebben. Legföljebb a Dalok könyvének, a Si csingnek egy strófájával adhatok tápot képzeletednek:

„... a belső házban mi folyik,

az szájjal ki sem ejthető,

mert ami még kiejthető,

már attól is forr a velő...”

A derék kultúrtörténész, Jurgis Baltrusaitis mindenesetre tesz egy kísérletet arra, hogy mentse, ami menthető. Talál egy török szultánt, I. Ahmedet, akinek nevezetes kínai gyűjteménye volt Konstantinápolyban, meg egy festőt, egy Simon Vouet nevű franciát, aki országának követe társaságában járt a Portánál, feltehető, hogy látta a szultán gyűjteményét, és ő hozta talán a tükrös anamorfózisok ötletét Európába.

-  Így a pajzánkodás útiránya megfordulna, ha jól értem.

-  Mindenesetre nagy kő esne le nem lankadó figyelmű olvasóink szívéről.

-  Alig hinném, hogy pont most lankadna, sőt bizonyára fölmerül bennük is a kérdés, vajon szokatlan, vagy épp ellenkezőleg, gyakran ábrázolt jelenetei voltak-e a kínai művészetnek azok a pikáns képek, amelyek a hengerek felületén tükröződtek.

- Természetesen Kínában sem művelik nagyon másként a szexet, ehhez igazán nem lett volna szükség az atyák „szakértelmére”, sőt éppen ez az időszak, a 16. század második fele és a 17. század eleje, amelyben mintha az erkölcsök lazulásának lennénk tanúi. Ekkortájt írja meg ismeretlen szerzője a Csi Ping Mejt, azaz a Szép asszonyok egy gazdag házban című klasszikussá vált regényt, és ha a világ nagy kínai gyűjteményeit végiglátogatnánk, mindenhol találnánk valami pikáns ábrázolatot ebből a korból.

- Úgy érted, hogy a Kínán kívüli múzeumokban, ugye? A manapság jóval szigorúbb erkölcsű Kína gyűjteményei ebből a szempontból kivételnek számítanak. Ott aligha mutogatnak erotikus képeket...

- ... vagy, hogy pontosak legyünk, csung hung huát, azaz tavaszi palotaképet. Így nevezték azokat a Ming-korban, pontosabban a 16. század táján közkedvelt pornográf ábrázolatokat, amelyek többnyire a szerelmi pozitúrák ingerlően precíz megörökítésében jeleskedtek. A Szép asszonyok...-ban is előkerülnek ezek a selyem tekercsre festett ábrák. A gyönyörködtetés mellett a vágy fokozása volt a feladatuk,...

- ... akárcsak az anamorfózisoké is.

- Sőt a használatukban is lehetett hasonlóság. A tavaszi palotaképeket fölsodort tekercsként ládában őrizték, vagy összehajtogatva tárolták, nehogy illetéktelen kezekbe jussanak. Nyilván az anamorfózisok selymei is valami fiók mélyén lapultak, amíg a bemutatás pillanata el nem érkezett; ugyanis hozzátartozik ezekhez a művekhez az a körülményeskedő, színházias miliő, – majdnem szertartásosságnak neveztem, ami a dolgok profán volta miatt nem éppen lett volna ide illő – amelynek keretében elővették és kiterítették a képeket, megkeresték, lehetőleg egy másik fiókban a hozzájuk illő tükröt, megfényesítették valami finom, puha bársonnyal, aztán elkezdték keresni, szándékolt ügyetlenséggel azt a helyet a képen, ahonnan torzulás nélkül föltárulkozik az a titkos, az a vérforraló ábra.

- Ne félj, a „szertartás” szó biblikus ízétől, Salome tánca óta tudjuk, hogy a hétszeres lassúság hétszeressé fokozza a gerjedelmet.

- Nyilván része volt a mutatványnak a látványosan eltúlzott meglepetés: „Na de ilyet!”– mondták kínaiul a kínaiak és tátva maradtak a szájak és elkerekedtek a szemek – már amennyire az ő ferde szemüknél ez anatómiailag lehetséges.

- Simon Vouet-val kapcsolatban, ha már őt emlegettük, érdemes fölidéznünk valamit, ami az anamorfózisok korabeli megítélésére jellemző lehet. Volt egy festménye – csupán Hans Tröschel nürnbergi grafikus 1625 körüli metszetmásolatában ismerhetjük –, amelyen egy kerti asztal közepére állított tükörhengeres anamorfózist ördögfiókák rajzanak körül. A hegyes fülű, szőrös, patás sátánfajzatok álmélkodva, vihogva mutogatják egymásnak a csodát, vagyis a szerzetesek minden igyekezete dacára a köztudatban alighanem mint valami ördögi szemfényvesztés,  mefisztói praktika élt az anamorfikus kép.

-  Talán az sem érdektelen, hogy a Vouet-kép tükörhengerében egy elefánt látható – vagyis mintha a keleti kapcsolat sejlene elő.

- Így igaz: előkerült egy szép elefántos anamorfózis a Wan-Li császár korából (1573-1619), amely nagyon hasonló a Vouet-féle képhez, a különbség talán csak annyi, hogy a kínai elefánton egy bajszos kínai is „lovagol”. Azok a Ming-dinasztia korából való munkák csiklandós témájuktól függetlenül is könnyen megkülönböztethetők az európaiaktól, lévén zömmel selyemre készültek, és sokkal festőibb, spontánabb hatásúak. Valószínűleg nem is megszerkesztett ábrázolatok voltak.

- Az ügyes kezű sárgák nyilván maguk elé tették a cilindert, és a tükörből folyamatosan ellenőrizve a képet, mintegy „fejből” dolgoztak.

- Talán így történt. Ki tudja? Ne gondoljuk azonban, hogy geometriai járatlanságuk okozta volna a szerkesztés elhagyását. A kínai matematika és mértan már az ókorban jelentős eredményeket mutat föl, s jellemző érdeklődésükre, hogy az első Kínába vetődő jezsuitával, a történetesen éppen matematikus Matteo Riccivel megíratják az európai tudomány kínai nyelvű kivonatát, sőt 1606-ban már egy Euklidesz-fordítás is napvilágot lát.

- És megvan az anamorfózisok legfontosabb „kelléke” is, mélyen beágyazva Kína kultúrájába. A titok. Az, hogy fontosnak tartották a művekben megbúvó titkot, rejtett tartalmat, az már  ősrégi tankönyvekből is nyilvánvaló. Hallgasd csak kérlek Liu Hszie  fejtegetését a korai középkorból: „A rejtett mozzanat akkor igazi mesterfogás, ha kettőssé teszi a gondolatot... A rejtettség azt jelenti, hogy jelentések születnek a formán túl is rejtelmes, visszhangszerű mellékjelentések támadnak, amelyek csak oldalvást (sic!) érthetők meg, s ekkor az elkendőzött szépség szinte észrevétlenül nyilatkozik meg. Olyasmi ez, mint új jósjegyet formálni egy másik jósjegy vonalainak átrendezésével, vagy ahogyan a folyók vize gyöngyöket és jáde-köveket rejt magában. Egy-egy jósjegy vonalainak átrendezése útján alakíthatjuk ki a „négy képet” (jin, jang, kang, zsou), a vízben rejtőző gyöngyök és jáde-kövek pedig megformálják a négyszögletes és kerek hullámokat”

- E rejtett tartalmakkal állhatott kapcsolatban a másik fontos anamorfózis-kellék, tükör is amely a régi Kínában mágikus hatalommal bírt. A fizikai tükrözés és a lélek vagy a tudat reflexiói közti párhuzam fölfedezése okozhatta, hogy a kínai filozófia gyakran használt metaforája lett a tükör. A jelképekben gazdag tükör költészet mellett a legkülönösebben működő tükör egy kézzelfogható, valóságos tárgy, a theon-kuang-kien, azaz szabadon magyarítva, vagy inkább magyarázva: a tükör, amely átengedi a fényt.

- Aki először lát ilyen tükröt, annak számára tényleg maga a testet öltött misztérium. Első ránézésre egy egyszerű, kerek kézi-tükörhöz hasonló eszköz. Ha azonban a napfényt a fehér falra tükrözzük vele, a falon megjelenő kerek, – vagy a vetítés szögétől függően oválissá lapuló foltban egy ábra sejlik föl. Persze hogy izgalomba jön a néző, hiszen a Nap képét, – „arcát”, ha tetszik – még sosem látta.

- Gyanítom, hogy most sem azt látja.

- Persze hogy nem. Az a díszes kép, amely a falra vetítődik, valójában a tükör hátulján van. Hogy ez a kép a tükörbe nézve szemből nem látszik, csak a vetített fénysugarak teszik láthatóvá, annak a rendkívül vékony, enyhén domború tükörlap és egy speciális csiszolási technika az oka.

- A fényáteresztő kínai tükrök hosszú ideig ismeretlenek maradtak Európában; a 17. században teret hódító egyéb optikai látványosságok közt viszont oly gyorsan terjedtek el a tükrös anamorfózisok, – ahogy Baltrausaitis írja: „futótűzként” – hogy egy idő után föl sem merült már az eredet kérdése.

- Ha a tükrös anamorfózisok eredetét illetően hagytunk is némi bizonytalanságot olvasóinkban, a másik fajta, a ferde szög alól nézendő anamorfózisokról azt hisszük, hogy Európából kerültek át Kínába.

- Kézenfekvő, hiszen bár hétféle „perspektívát” is megkülönböztetnek a kínai esztétikák, azért ne felejtsük, hogy az európai típusú centrális perspektíva hosszú ideig idegen marad számukra, és miután megismerik, sem használják igazán.

- Megismerni viszont a hittérítők révén ismerték meg. Egy J. B du Holde nevű jezsuita 1735-ben leírja, hogy Pekingben, a rend kertjében miféle optikai látványosságokban gyönyörködhetett a mandarinjai körében odalátogató kínai császár. Holde rendtársa, Grimaldi atya a kert négy, egyenként kb. 15 méteres falát tájképekkel, erdőkkel, hegyekkel és vadászjelenetekkel festette tele, a képek azonban a mandarinok ámulatára – és persze az uralkodó tiszteletére – négy tökéletes arányú emberi alakká változtak, ha megfelelő helyről néztek rájuk. Ha tovább olvassuk a leírást, szinte minden témánk előőkerül ott a pekingi kolostorudvaron: tükörhengeres gúlás, kúpos anamorfózisokról ír az atya.

- De feltehetően már nem olyan „profán” témákról, mint amilyenekkel „hírbe hoztuk” őket.

- Egyébként tényleg jobb a stílusra és nem a témára hagyatkoznunk az eredet vizsgálatánál, ugyanis a már emlegetett Schön-metszet óta szép Európánkban is folyamatos romlásnak indulnak az erkölcsök. 

- A tükrös anamorfózisok egyébként, minthogy a torzított képből még körülményesebb a „végeredményre” következtetni, különösen alkalmasak az ilyesféle titkok elbújtatására.

- Csak a tükörhenger – ritkábban kúp vagy gúla – fedi föl a megfejtést, elegendő hát csupán azt elrejteni a kíváncsi gyerek elől...

- ...vagy éppen a kikapós szépasszony előtt kinnfelejteni.

Maga Niceron atya festette például azt a kis olajképet, amely egy háromszereplős bordélyházi zsánerjelenetet ábrázol.

- Oyasfélét, mint Caravaggio szokott.

- A kép Rómában, a Nemzeti Galériában van három másik tükörhengeres anamorfózissal együtt. Ezek is Nicerontól származnak, ha nem is egészen önálló munkák. Valószínűleg Simon Vouet festményeit „tette át” anamorfózisba az atya. Az egyébként, hogy nevezetes képeket anamorfózissá is átdolgozták, elég jellemző lehetett, s van úgy, mint a Vouet-képek esetén is, hogy éppen a megmaradt anamorfózisról következtethetünk vissza az elveszett eredeti festményre.
...