2011. január 8., szombat

TÁJKÉP, SZIMMETRIÁVAL

Akár ha főzelék bőrödzik kihűlten,
a táj most épp olyan, oly valószerűtlen:

csak néhol és ott is csupán véletlenül
szélcsendes helyeken egy köddarab megül,

de máskülönben szinte majdnem hogy teljesen
mindegy, hogy mit és az, hogy merre néz a szem,

háromszázhatvan fok, és végig ugyanaz
az elhamarkodott télvég, koratavasz,

madárcsapat vonul körcikkben kimetszve
a táguló eget, mérhetetlen messze,

és a talaj szintjén el a horizontig
néhány fa, két kút s a nádas unos-untig,

alig sértvén csak a tengelyszimmetriát,
mely a jelent éppen múlttá fordítja át.

Lélegzet fojtva és vállal összeérve
dereng a tükörkép: a vonulás népe,

belakják sűrűn a mélységes mezőt,
hogy szívdobbanásuk is szinte összenőtt:

úgy álmodják hanyatt a megtanult imát,
hunok és avarok, szlávok és gepidák;

homokkő, lösz, agyag, üledék rétegek,
tőzeg, kvarcit, tufa, márga, kőszén-erek,

alánok, besenyők, longobárdok, kunok,
türkök, kelták, úzok, gótok, onogurok,

csontjaikban indák kúsznak és gyökerek,
s halad bennük lassan a rég várt üzenet.

Nincsenek megjegyzések: