ISTENÁLDMEG...

Nagyon örülök, hogy végre elkezdtek foglalkozni itthon a magyar nyelvvel és helyesírással, éppen ez volt a célunk – mondta a Köztársasági Elnöki Hivatal szóvivője arra a kérdésre, hogyan fordulhatott elő, hogy több helyesírási hiba került az államfő által idézett Himnuszba. Természetesen a köztársasági elnök úr pontosan ismeri Vörösmarty költeményét, hiszen ezerszer hallotta az olimpiai lobogó legmagasabb fokán, miközben egyetlen könnye sem maradt szárazon. Tudta már akkor is, amikor még csak bontogatta elnöki vénáját, és jó, ha tudjuk mi is, mielőtt negatív szájízzel lándzsát törnénk fölötte, hogy nem idézni kívánta a jól ismert sort, hanem aktualizálva átfogalmazta azt, a mának szóló hangsúlyokkal gyakorolva benyomást mindnyájunkra. „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel …” Valóban így szól az eredeti, bár valljuk be, igencsak elszállt fölötte az idő vasfoga. Az áldd szót a felszólító mód miatt írta két d-vel a költő: Istent szólította fel, kvázi bíztatta, hogy áldaná meg a magyar népet. Nos, Istent nem illik utasítani, pontosan tudja a dolgát. Ő áld. Magától értetődő természetességgel, egy d-vel, kijelentő módban. Kit áld? Megamagyart. Elnökünk itt finom iróniával a kereskedelmi médiák Megasztár produkcióira utalt. Az azonban, hogy a sztár szót a magyarra cserélte olyan általános üzenet, amelyet hazánk szülőföldjének szűkebb pátriárkáján túl is megértenek. Az eredendő verzió két v-vel írt kedvvel szavát pedig, amely ott egyszerű eszközhatározó volt, az egy v-vel írt kedvel igére változtatta, amely, mint tudjuk fontosabb szófaj („Kezdetben vala az Ige…”), de pontosan jelzi Isten népünk iránt megnyilvánuló viszonylatának új árnyalatát is. Ma, amikor már nem táncol kardélen a nemzet hajója, az Isten sem haragvó, hanem olyan, aki kedvel minket. Vagyis jó. A jó szót tehát Istenre kell vonatkoztatnunk, de természetesen teljes joggal illeti meg a magyar nyelv szekerét végre helyes mederbe terelő köztársasági elnök urat is.

*

Más: Talán kifecsegtem valamikor az elmúlt év elején, hogy részt veszek abban a bizottságban, amely a magyar EU elnökség kapcsán a brüsszeli Európa-palota dekorációját próbálja kitalálni. Aki emlékszik rá, most bizonyára furcsán méreget: fiacskám, hát ez lett belőle!? A kultúrtörténeti szőnyegbombázás? Jelentem, nem! Idejekorán lapátra tétettünk. Az volt a hiba, hogy a választások előtt kész voltak a tervek, holott már Dantétól tudható, hogy aki Krisztus előtt születik, annak semmi esélye, hogy belépjen a paradicsomba.  Egy húsz éves déjà vu ötlik eszembe a szőnyeg kapcsán: akkoriban az a szokás járta, hogy a Tovarisi konyec! plakátot járdákra, lépcsőkre ragasztották, úgy, hogy az arra járók megtaposhassák. Hát most az EU urai taposgatják Szent Istvánt és Mátyás királyt, Rákóczit és Széchenyit.  Na ja, végül is van benne némi praxisuk. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a tervezés úgy zajlott, hogy a Google képkeresőjébe beütötték a Hungaryt, és az elsőnek kidobott oldal összes képét rászőtték a szőnyegre. Nem mondom: modern is, meg bánkbánosan odamondós: „Csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik!” Egyébként van ott hallgatható szék, beleülhető zene, rubikolható könyvespolc meg ez a szőnyeg, ami olyan, mint egy kihelyezett TIT előadás. Szóval minden más, mint aminek látszik. Most aztán legalább fél évig törheted a fejed kedves Európa: mi a magyar?

*
- Olvastad az újságban, hogy cenzúra van Magyarországon?

- Vagyis a magyar lapok nem írhatják meg az igazat!?
- Igen! Fölháborító: hazudni kényszerülnek.
- De hát, ha hazudnak, akkor az is hazugság, hogy itt cenzúra van.
- Az! Szemenszedett hazugság, hiszen láthatod, megírták az újságok feketén, fehéren.
- Szóval az újságok igazat írtak?
- Hát persze!
- De hát azt írták, hogy Magyarországon cenzúra van, amiből az következik, hogy a magyar lapok nem írhatják meg az igazat.
- Így igaz, kénytelenek hazudni. Egyszerűen elképesztő!
- Tehát azt hazudják, hogy cenzúra van?
- Ööö... Velejéig romlott világ!