KOKÁRDÁS LÁBJEGYZETEK

Egy kokárdához nem szokás lábjegyzetet pászítani, ezért aztán csak kevesen tudnak a kettős ünnepről. Egy blog-note-hoz viszont tartozhat lábjegyzet, sőt bármilyen hosszú lábjegyzet tarozhat hozzá, akár egy egész versnyi. Szóval az a bizonyos "Fußnote" ott lészen alul, ahol minden lj. helye vagyon, tessék tovább ugrani a csillaghoz. (Az, aki utálja képernyővel rombolni a látását, önállóan is olvasgathatja az illető lábjegyzetet a Körzővel rajzolt víz című könyvecskében.)*

Ha mégsem ugrottak a csillaghoz, akkor is ünneplés jön: Balogh tanár úr, a plakátosok Páternek nevezett doayenje, a gaffolt vitorlázatú Verne Gyula kapitánya (és építője) március tizenötödikén tisztikeresztet kapott. Hurrá az érdemes művésszé avanzsáló Szikora Tamásnak is: minden rosszban van valami jó (bár Tamás biztos a fenébe kívánna ezzel a megjegyzéssel) a betegsége miatt bezártsághoz kötött festő, jobb dolga nem lévén, ontja a remekléseket.

Kevésbé hurrá, sőt ellenhurrá, hogy az AMI által ajánlott művészek díjazása elmaradt. Érdekes lenne egyszer a vidék-Pest (másképpen: éhkopp-kontra-húsos fazék) arányt kiszámolni, bár amíg "Született keGYosztó" miniszteriális asszisztenciával és a Magyar Nemzetben vásárolt saját rovatától fényezetten már dinasztikus rendszerben intézi a kitüntetéseket és ösztöndíjakat, e számításnak sincs különösebb jelentősége. (Tudom, hogy legföljebb a jus murmurandis joga illet meg, mióta a díjosztó tanácsnak nevezett tülekedés első összejövetele után, a viktordragoni agressziótól megcsömörlötten bejelentettem, nincs gyomrom a folytatáshoz.)

Tartozzon még a kokárdás napok híreihez a Dorottya Kulturális Szalon létrejötte. Ma este fél hétkor első alkalommal gyűlnek össze Vathy Katalin és Tamás vendégei, hogy a.) megváltsák a világot, b.) elszórakoztassák egymást, c.) a kiállításomat megnézzék. Akinek csak az utóbbira van érkezése, az még kb. egy hónapig megteheti a Dorottya Caféban (Bp. Dorottya utca 1.) Csütörtökön délelőtt tízkor pedig a Képző vetítőjében tartok egy előadást, (tudtommal nyilvánosat, minthogy az egyetemi előadások állítólag azok,) amely kapcsolódik az épület emeletén lévő Kondor Galériában lógó kiállításomhoz.

*Micsoda kuruc vircsaft – halkítja le a hangját nagyanyám. A Bastille lerombolásának estéjén van apám születésnapja, a húgom március 14-én született, voltaképpen anyám is, de a szegedi bábaasszonyt rávette Nicsovics nagypapa, inkább a forradalom napját vezessék be a nagykönyvbe. Csak én lógtam ki a sorból az október huszonvalahánnyal. Előre nyújtott karomon a félig letekert motring, ma már nem gombolyítja tovább nagymama, csak a fejét csóválja a tartóshullámmal, és beteszi a varrógépfiókba a horgolások mellé. 1956-ban lettem éppen öt éves. A fiókban sorjáznak közös kincseink, egy masnira kötött hajfürt, majdnem szőke, a koronás bélyegek, az első tejfog, a mutató nélküli zsebóra meg az ő titokzatos levelei. Ha majd nagyobb leszek, én írhatom a címzést: Barkaszovo, Zakarpackaja Obl., CCCP. Ez az első születésnapom, amelyre emlékszem; legalábbis arra, hogy színes építőkockákat kaptam, amelyekből apám egy soktornyú palotát épített. Mindez egy olyan délután történt, amikor odakint nagy dörrenések hallatszottak, és tilos volt az ablak közelébe menni. Később már nem épített semmit a kockákból. Kivilágított városnevek közt tapogatózik az állomáskereső pálca. Tankok vonulnak a sárga keramitkockákkal kirakott Hunyadi körúton Pest iránt. Mindegyikből hosszú vessző mered az égnek. Az óvodából hazafelé tartva át kellene jutnunk a túloldalra, zuhog az eső. Mi lesz, ha sosem fogy el az a sor? A bádogtrombitára gondolok, ami a homokozóban ázik. A hernyótalpak szinte összeérnek, és bedarálják az összes lócitromot. A szódáslovakét, a konflislovakét, a brikettes kocsi ázott lovaiét. Különben mindig sütött a nap. Sütött a bíróság folyosóján, amikor aput kivezették. Sütött szeptemberben az évnyitón a félbevágott iskolában is. Besütött az első osztály ablakán, olykor még a fehér udvar túlfelére is sütött, ahol a szovjet gyerekek piros nyakkendőben sorakoztak a meszelt törzsű hársfák alatt, amelyekből kis helikopter-levelek propellereztek át a cementlapokból emelt fal innenső oldalára, és az uzsonnaszünetben rászálltak a nyitott olvasókönyvekre: Ottó ütött, talált ötöt. Ötven éve süt így az álmok szemhéja alól, ötszáz év óta ugyanaz a nap, és jól tudom, így süt majd akkor, ötven és ötszáz évek múltán, az öröklét huzatos előszobáiban is. A verőfényben szétmállik a mozivászon, vadszőlő futja be a lépcsőfokokat, és az összevont szemmel lapozó rendőrök árnyéka megnyúlik, átfut a tereken, átkígyózik a pipacsos zabmezőkön, a tengerpartok homokos strandján, átível az óceánok kék paplanhuzatán, és egyszer csak éppen körbeérve megalvad a lábuk előtt, a párolgó keramitkockák közül kibuggyanó kutyatejben. Vigyázz! Kész! Tűz! Távoli harangszó darabok szakadnak ki a napsütésből. Legközelebb békát boncolunk – ígéri Széll tanár néni. A lénia végére kötött ecsettel kell rábökni a térképre: Rigómező, Belgrád, Mohács. Kosztümös hadseregek várakoznak egy szélességi kör mentén. Sztálingrád, Volga anyácska, Kurszk. Fejesvonalzók lábhoz, pihenj! Szénszünet. Jónás az óriásbálna a Don-kanyarban. A fogas fölött balról jobbra haladva: egyszikűek, kétszikűek, Engelsz Frigyes, Marx Károly. Minden pénteken grízestészta vörös kockalekvárral. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom novemberre esik…és a kis okt. szoc. forr.? „Öz elvtárs, ah, centizzenek…” Így kell kimondani, összekeverve a betűket és a végén elharapva a szót, mert különben az ötvenhatos villamost is megszüntetik. Azok ott fönt, Budapesten. Meg a hatötvenes lókolbászt. „Ezen erkölcs vizet hantáz”… és bort iszik. Nem lehetne a Mókus őrsnek mégis felajánlást tenni? Milyen szépen mutatna a faliújságon: Lenin mauzóleumának lelinóleumozása. Pszt - súgja a Földvári –, ugye a gyerekünket Jánosnak fogjuk hívni. A Házi Feladat végén a sorminta gombócait lánctalpakká hurkolom össze: egy címeres, egy csillagos, egy címeres, egy csillagos… A másik meg Imre legyen – írom a csehszlovák radírra, és elrejtem a redőnyös tolltartója fölső emeletén. Egy óráig kell néznem közelről a bordásfalat, tudom, nem csak a felgyújtott légypapírért. Sarló és kalapács helyett rajzoljunk inkább kalászt és szöget! Taváris ucsityelnyica, mindegyik mackónadrágból egy hosszú vessző hajlik az égbe. Ezerháromszáznyolcvankilenc, ezernégyszázötvenhat, ezeröt… Inkább rakd a párnád alá a könyvet éjszakára! – ajánlja nagyanyám, elnyomja a fél cigarettát, a maradékot visszadugja a dobozba, amelyen a cementszürke gyár látképe mögött lehanyatlik az ötágú csillag. A pasziánsz mellé teszi a pápaszemét: két piros félhold marad az orra két oldalán.