Abroszt terít a hó a tájra,
barackfa ágon csíz remeg,
a sok fehérből délutánra
színt desztillál a képzelet.
Egy képet kéne befejeznem,
de napok óta nem tudom,
a kép fejez be holnap engem,
kibámulok az ablakon.
Bár semmi lábnyom nincs a kertben,
már látom őket, s meglehet,
hogy ők is észrevettek engem,
míg keresték a gyermeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése