DLA védés a Képzőn. Szepessy Béla Nyomódúc + számítógép címmel az ún. nemes grafikai eljárások és a számítógépes grafika kölcsönhatásáról értekezik. Idemásolok néhány sort az opponensi dolgozatomból (hogy megmaradjanak a nevek, mert én is folyton elfelejtem őket): …föl lehetne vetni az eredetiség kérdését abból a szempontból is, hogy a technikai áttételek során mennyire vész el, vagy milyen mértékben őrződik meg a művész kézjegye. A fotomechanikus, vagy digitális nyomódúc-készítés során – jó esetben - ugyanazok a nyomok: vonalak és foltok kerülnek át a papírra, amelyeket a művész rajzolt, és ilyen összefüggésben az új technikák akár a régi klasszikus, „nemesnek” nevezett nyomódúcok elé is sorolhatók. Dürer dúcai Hieronymus Andreae keze nyomát viselik, Holbein dúcait Hans Lützelburger és Jacob Faber metszette, Burgkmairét Jost de Negker, Doré mellett pedig egy egész csapat fametsző dolgozott: Bellenger, Brunier, Deschamps, Gillot, Gusman, Jonnard, Laplante, Pannemaker, Pisan, Quesnel... és folytathatnánk a sort. A szűk szakmán kívül vajon ki emlékszik ma ezekre a precízen dolgozó hús-vér computerekre?
*
*
Az emlegetett művészek szelleme, vagy inkább az európai grafikáé idéztetik meg az Albertina elsötétített szobáiban William Kentridge posztmodern szeánszán.
Mint tudjuk a művészet nem mérhető, mégsem lehet megúszni, hogy mindenféle listákat göngyölítsenek elénk: tessék, most ők a legmenőbbek. Ha a kvalitás nem is, az azért mérhető, mennyiért kelt el valakinek a képe, hány tárlata volt, hol és kiknek a társaságában állított ki, milyen díjakat nyert, miféle publikációk foglalkoztak vele s talán az sem mellékes, hová való az illető. William Kentridge évek óta ott van a Kunstkompass listájának első tíz művésze közt, nemrég vette át a japán Nobelnek nevezett Kioto-díjat (Lovász László társaságában), filmjeivel tele a YouTube, képeivel az artmagazinok, munkái karakteres politikai véleményt sulykolnak, sőt még a foci vébéhez is rajzolt plakátot. Kentridge kiállítás Bécsben – üzen Szegő Gyuri. Ki ne hagyd!
Hogy a Dél-Afrikai művész kelet európai puttonnyal jár (litván zsidó felmenők), az már az első terembe lépve is nyilvánvaló. A spirituális asztaltáncoltatást Gogol és Jarry, Mozart és Méliès, Dürer és Tatlin üli körül meg néhány órára a soproni diákok, akikkel átvonatoztunk, hogy az „Innováció – vizuális kommunikáció” nevű tantárgyhoz megpróbáljunk valami tartalmat társítani. Lendületes szénrajzok, a genezist imitáló spontán animációk, metafizikus mértan-ábrák, gépteremtmények színpad-díszletei és fekete-fehér kontrasztokból az igen-nem küzdelmét desztilláló politikai logo-skiccek közt bolyongunk.
Kentridge vállaltan és bátran politizál, s bizonyára elkötelezetten, bár, ahogy nyilatkozza, a művészet politikai attitűdjében éppen az ellentmondásosság, a befejezetlen gesztusok és a bizonytalan befejezések világa vonzza. Ez a vibráló vázlatszerűség, a munkafázisokat is vállaló nyitottság, laza, töredékes zsurnalizmus ad sodrást a Five themes című kiállításnak, amely, lévén vándorkiállítás, komoly világkarrier után landolt Bécsben. A közbülső állomások persze újdonságokkal is jártak, San Franciscoban például az Odüsszeusz visszatérése című Monteverdi operát, New Yorkban, a Metropolitanben pedig Sosztakovics Az Orr című operáját is „mellérendezte” a kiállításnak. Nálunk, Budapesten sem teljesen ismeretlen Kentridge, a Műcsarnok 2009-es Pillanatgépek című tárlatának egyik fő attrakciója volt az animációt az anamorfizmussal kombináló What Will Come (Has Already Come) című munka, amely most itt van az Albertinában is. A kör alakú asztalra vetített animáció egy hengertükör körül lüktet, s a torzított rajzok a tükörben visszatorzítva nyernek értelmet. A technika, a film tartalmára is utalva a látszat és valóság viszonylagosságát, egymástól való függőségét tudatosítja a nézőben, legalábbis ha az illető vállalja a szokatlan feladatot. A Kentridge kiállítás ugyanis munka, időben, sőt szinte kilométerekben is számszerűsíthető komoly munka a látogató részéről. A néző intellektuális backgroundja, asszociációs hajlandósága igencsak bele van kalkulálva a művekbe, és persze a duchamp-i eszme, amely a kiállítás látogatóját társalkotóvá emeli. „Jól kommunikálható” gondolat, jut eszembe, miközben megpróbálom összeterelni a diákokat valami végső konklúzióra, mégha ezt a szerénynek tetsző attitűdöt, tudniillik a nézővel való transzcendens összefonódás szépséges gesztusát a filmvásznak animált kávéfőzői, csészealjai, létrái és habverői közt olykor több példányban is megjelenő korpulens művész karakteres magabiztossága jócskán felülírja is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése