TÜKRÖK ÉS TÜKÖRKÉPEK

Kit ne kísértene meg, hozna olykor lázba, hogy a létezés három kiterjedéshez béklyózott világát, a kétdimenziós síkban, vagy akár a négydimenziós hipertérben próbálja megjeleníteni. Szépséges, de hiábavaló a vállalkozás: eleve kudarcra ítélt. Valójában látható világunk három dimenzióján sem túl, sem innen nem tudunk elképzelni mást. Pontról, vonalról, vagy síkról szólván is mindig a tér részeként gondolunk rájuk, sőt valljuk be, amikor az idő fogalmát elképzeljük, akkor is térben rezgő végtelen hálózatok mentén sajdulnak föl bennünk a múltba és jövőbe vetített nosztalgiák. Teremtett világunknak csupán egyetlen komponense, fizikai és metafizikai entitása, egyedül a tükör az, amely kivétel. A tükör és a tükörkép. A fénylő felszín mögött a valóság kiterjedés nélküli mása, a létezés önmagával szembeforduló látványosan térhatású, ám síkbeli képe, a mindenség megérinthető határvonala.  Nem a tér, csupán lehántolt víziója, nem a mélység, csak kioldódó rejtélye, nem a teremtés, csak dimenzióitól megfosztott szimbóluma a tükör. Bár homályosan, de mégis tükör által ismerhető meg a világ. Videmus nunc per speculum in aenigmate … És talán tükör által ábrázolható. Amikor a művészi ábrázolás eredetét kutatják, elsőként (az árnyékvetés párjaként) a tükörképet szokták emlegetni. Tudta-e Narcissus, aki azon nyomban beleszeretett abba a homályos, hullámot vető, illuzórikus másolatba, aki a folyó tükréből visszanézett rá, hogy az éppen születő tükörkép vele fog megvénülni is. Sejtette tán, de titkon mégis remélte, a másolat valami fortéllyal örökifjú marad, túlélheti őt. Ez a hit, az öröklétbe vetett remény élteti a művészettel foglalatoskodókat. Az  ember éppen 180 fokos szöget zár be a teremtés síkjával. Másként fogalmazva: alaphelyzetünk a tükör: ítéletünk, sőt végzetünk is az. Az ember eredendően úgy tétetett be a világba, hogy a dolgokban saját magát lássa viszont. Képtelen magától elvonatkoztatva látni, érezni, fölfogni bármit is. Minden tapasztalását csak magára tudja vonatkoztatni. „A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam” – írta Babits Mihály, s ez a szerénytelen attitűd bevallva vagy bevallatlanul ott munkál minden alkotóban. „A gondolkodás úgy működik, hogy önmagát gondolja, a művészet úgy, hogy tudatára ébred önmagának, a költő úgy lesz költő, hogy önmagát szemléli. Költeni, gondolkodni, tükörbe nézni,... mindez alapjában véve egy és ugyanaz” Ez a Valery által megfogalmazott narcisztikus fölismerés eredményezte talán a legjelentősebb változást a művészetekben: az önreflexió nyílt vállalását és hirdetését, és gyanítható, hogy a művészetektől való társadalmi elfordulás is e manifesztált bezárkózás következménye volt.

Ha manapság valaki tükröt ábrázol, vagy tükröződést jelenít meg a képén, tudva, vagy ösztönösen a művészetről önmagáról is beszél. Persze azt gyanítom, hogy ez mindig is így volt. A festő tanítómestere a tükör – írta valamikor Leonardo, és kedvünkre válogathatunk a rejtélyesen nyitva hagyott mondat sokféle megoldása közül. Szakkörökben szokták ajánlani, hogy az elkészült művet ellenőrizzük tükörből nézve. Ha jó a kép, akkor a tükörképének is működnie kell. Szóba jöhet a tükör, mint a perspektivikus rajzolás segédeszköze. Van is egy vázlata Leonardónak, amelyen egy rajzoló az ábrázolt tárgy képét egy tükörlapon fogja fel, s azt rajzolja körbe. Nagyon hasonló ez megoldás ahhoz a feltételezett eljáráshoz, amelynek során  Brunelleschi a perspektivikus ábrázolás technikáját kitalálta. És persze filozofikusan is felfogható az idézet: a művész feladata hogy „tükröt tartson mintegy a természetnek”. Észrevehetjük azt is, hogy a kissé régies ízű spekulál szavunkban a latin speculum szó, vagyis a tükör van elrejtve. Az ige elsődleges jelentése meglesni, megvizsgálni volt, ami a tükörrel nyilván szorosan összefügg, de az európai nyelvekbe már inkább a töprengésre, fundálásra utaló mellékjelentésével vonult be. A francia spéculer (= okoskodik, üzérkedik,) az angol speculate ( = töpreng, ) a német spekulieren ( = okoskodik, nyerészkedik ) mind gondolkodásra utaló magyar spekulál szóhoz állnak közel.  Tükrökkel és tükrödőzéssel foglakozó munkáim közt akadnak olyanok, amelyek megidéznek régebbi híres tükörábrázolásokat.

 Jan Van Eyck Arnolfini házaspár című képének híres domború tükre, vagy Velazquez Las Meninas című festményének tükre kapcsán egy-egy grafikai parafrázist készítettem. A tükröket használó alkotásaim legfurcsább, ha tetszik legspekulatívabb része az anamorfózisok körébe tartozik. Jó néhány éve foglalkozom ezzel a 16-17. században oly népszerű, majd elfelejtett műfajjal, a perspektív ábrázolás kicsit naiv, kicsit misztikus vadhajtásával. A terminus technicust olyan amorf, jelentés nélküli ábrákra használja a művészettörténet, amelyek egy szokatlan szemszögből nyernek értelmet, vagy egy tükröződő felületű tárgy palástján fedik föl titkukat. Az anamorfózist néző néző nemcsak - Duchamp elhíresült mondását követve - a művet fejezi be; önmagát is „csinálja”, saját nézői mivoltát is identifikálja. Ahogyan megleli a helyes nézőpontot, ahogy felismeri az értelmessé visszatorzult képet, egyúttal saját téri koordinátáit is definiálja. Az anamorfózis szemlélője nem a recehártyán megjelenő látványra, inkább a mű és önmaga közötti összefüggésekre figyel. Arra kell koncentrálnia, hogy a műalkotás által teremtett, vagy pontosabban a műből szétágazó látósugarak által kijelölt térben hol helyezkedik el, és mozdulatai a kép jelentésének miféle módosulásához vezetnek. Miközben ezt teszi a fizikai térben, önkéntelenül is megfigyeli saját magán a befogadás, ha tetszik a „műélvezet” lelki mechanizmusát is az anamorfózis gerjesztette spirituális térben. Önállóbbnak, de kiszolgáltatottabbnak is érezheti magát az, aki kapcsolatba kerül az anamorfózisokkal. Ráébred a helycserére: nem ő van már a világ közepére állítva. Érzi a kép megteremtésének csodáját egyfelől, de azt is, hogy magára marad ezzel a valóságban nem is létező, csak az ő tudatában megjelenő illúzióval. Talán ezeket a tükör-játékaimat, s a játékokhoz tarozó gondolataimat ismerve jutott Bruno Ernst eszébe, hogy nekem küldjön el az eredetileg Eschernek szánt rajzot.

Egy ceruzavázlatot küldött, amely egy tükröt és egy kaput ábrázolt, méghozzá olyan rafinált elhelyezésben, hogy a kapunyílás mögötti területre csak a tükrön át lehet belátni. Az ötletet eredetileg Eschernek szánta, fölajánlotta számára, hogy készítsen litografált lapot a terv alapján, de a betegeskedő művész már nem tudott munkához látni.  Tulajdonképpen ugyanazt a funkciót töltheti be az anamorfózisok tükör-cilindere is, mint az Ernst-vázlaton megjelenő tükör, hiszen mindkettő a kép elrejtett értelmét teszi láthatóvá. Az egyik esetben a tükör a rajz része, míg a másikban valóságos tárgy, amely független a képtől. A döntő különbség azonban nem ez, hanem a tükörben megjelenő kép – a “kép a képben”- jellege. A rajz kétdimenziós “valóságával” szemben az anamorfózis képe egy virtuális jelenség csupán, amely sem a fekvő ábrán, sem a ráhelyezett tükör palástján nem érhető tetten. Valahol a recehártya és az agyvelő közötti hullámvasúton utazik. Két és féldimenziós “spekuláció” mondhatnánk rejtélyesen, utalván újra a speculum és a speculari szavak összefüggésére is. Az Ernst-vázlat nyomán több munkát is készítettem. Azt gondolom, hogy a közülük a “Kút” című rézkarc áll legközelebb Bruno Ernst és M. C. Escher eredeti elképzeléséhez, legalábbis, ha arra gondolok, hogy egy mesebeli tájat szerettek volna megmutatni a kapu mögött. A “mesebeli” jelző a boldog ifjúságra utal, hiszen az Amalfi öböl látképét próbáltam lerajzolni, ahol oly szép időszakot töltött Escher. A kapu innenső oldalának “kietlen” vidékét úgy alakítottam, hogy Escher 1934-es önarcképét rejtse, amely egy tükörhenger segítségével, vagyis anamorfikusan válhat láthatóvá. A rézkarc-anamorfózis 1998-ban készült el, Escher születésének századik évfordulójára, és első nyilvános bemutatója a római centenáriumi Escher Kongresszuson volt. Akkori előadásomon úgy fogalmaztam, hogy bár én készítettem el a rézkarcot, mégis hármunk, Ernst, Escher és a magam munkájaként gondolok a Kútra. Bár elismerem, van némi hivalkodás e megfogalmazásban, most mégis folytatom: minden manapság születő műben valahogy benne van, rejtetten, talán szándékolatlanul a kultúrtörténet sok egymásra rakódott rétege. Néha észrevenni őket, akár egy mélységesen mély kút falán.