Torokfájással gyűrűzik be a tél,
s mi máskülönben tök természetes,
most rosszkedvünk telére készülődvén,
nem kell a zacskós hagymakrémleves,
s a prolongált káposztáscvekedlit
se kívánom se édesen, se sósan,
(a só is, tessék, azért jön a versbe,
hogy rímelhessen rá: depressziósan.)
Valami szplín, de nevezhetjük, mindegy,
dögvésznek és/vagy melankóliának,
bölcs vírusok a homloküregemben
buta eszmékkel nyíltan összeállnak.
Köd száll, keksz roppan, aszpirin pezseg,
bőrözve hűl a sűrű tejbekása,
mi megesik, az mind valószerűtlen,
s mit képzelek: a lét mellékhatása.
Cseppfertőzéssel terjed a baromság,
évszakfüggő csak, bíztatom magam,
ha lesz a torkomra végre medicina,
kit izgat, hogy a haza bajba’ van?
2 megjegyzés:
Nem úgy van az Mester!
Hogy a baci ledönt Pesten.
Mert mielőtt még elkiabálom,
Ezrek várnak Székesfehérváron!
Igaza van, ha nincsen semmi fájdalom, akkor nem is figyelt volna veszélyre. Télen felhős s szürke hangulat nyomaszt bennünket. De legalább is az lenne a jelzés, hogy figyelmeztessen velünk más kegyetlenségre.
Nagyon remélem, nem lettél igazán beteg, sőt jól értettem a művelt versedet.
Üdvözlettel:
Haruko
Megjegyzés küldése