2009. június 1., hétfő

A HÚSZ ÉVES PLAKÁT

SZ. J. hív telefonon: írást kérnek egy Amerikában kiadandó könyvbe a Tovarisi konyec! reprodukciója mellé. Megtalálok egy régi jegyzetet, ami túl hosszú lenne oda, talán túl személyes is. Meghúzom, néhol átfogalmazom; meglátjuk, tudják-e használni. Az eredetit mindenesetre idemásolom, elvégre éppen húsz éve történt…

Annak a bizonyos plakátnak a megrajzolásához nem volt szükség különleges tanulmányokra, sok szovjet katonatisztet láthattam – különösen hátulról. A kecskeméti általános iskola betonkerítéssel leválasztott túlsó felébe az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” orosz katonák gyerekei jártak. Szőke copfos kislányokért tányérsapkás, kölni-illatú, aranyfogú apukák érkeztek a tanítás végén. Csizmaropogással volt tele a fehér murvával borított udvar, ahová csak egymásnak bakot tartva, egymás vállára kapaszkodva lehetett átlesni, keresvén a lánykák tekintetét, s persze ijedten bukva alá, ha egy-egy csillagos váll-lapos óriás hátrafordult. Egy kiöregedett futballbíró a kilencvenes évek elején több újságban híresztelte, ő volt a híres Tovarisi konyec plakát katonájának modellje. Nem ő volt. A szomszéd iskolaudvar egyenruhás férfiúi nőttek emlékezetemben akkorára, hogy tarkójuk, széles nyakuk kitöltötte az egész rajzlapot. Egyszer az egyik tisztet szemből is láthattam. A magyar kisdobosok fölavatásán ő kötötte ránk a kék nyakkendőt, de az arcát nem tudom felidézni. Lehet, föl sem mertem nézni rá. Talán azóta gyűlölöm – Petőfivel szólván – a nyakravalót.
A plakát szöveg nélküli grafikája már a nyolcvanas évek elején megvolt. Egy 85-ben , Lakiteleken rendezett kiállításom plakátjaként már használtam is a dagadt elvtársfejet. A kiállítást a helyi költő-tanító rendezte és az Öröknyár című verse miatt szilenciumon lévő Nagy Gáspár nyitotta meg. A vernisszázson hivatalból jegyzetelő besúgók (tégláknak hívták őket akkoriban) az elhangzottakra bizonyára sokkal jobban figyeltek, mint a látottakra, a kettős jelentésű képek, az optikai csalások és az anamorfózisok nem különösebben érdekelték őket. A plakát fő motívumát, immár egyenruhában, de még fekete-fehér verzióban a Filmarchivum Eric von Stroheim sorozatának katalógusához is megpróbáltam felhasználni, de a kész terv láttán visszavonatott a megrendelés. Ez már abban az időben volt, amikor a nagymarosi vízlépcső és az erdélyi falurombolások ellen hatalmas tüntetések zajlottak Pesten, és fiatal értelmiségiek pártok alapításán törték a fejüket. Az egyik társaságot éppen a lakiteleki költő szervezte: Lezsák Sándor. Pesten az Ó utca egy üres telkén álló barakkban volt a hadiszállásuk; egy este bekopogtam hozzá a plakáttal. Három-négy aktivista volt már csak a szobácskában, s meglepetten gyűltek Sándor asztala köré. A kép hatásáról már lehettek tapasztalataim, mert budakeszi lakásunk falán ott lógott egy ideje, ráadásul a nagyszobában, ami visszagondolva talán vakmerőségnek tűnhet, akkoriban viszont természetesnek gondoltam. Akkor még az volt a tiszt feje fölé írva: Tovarisi (oroszul, ciril betűkkel), adieu (a francia helyesírás szerint). Sándor azt javasolta, cseréljem konyecre az agyőt, azt mindenki érteni fogja, a sok szovjet film záró inzertje nyomán még azok a kevesek is, akik nem tanultak kötelezően oroszul; és bízzam rá a nyomtatást. Azt is kérte a szobában tartózkodóktól, hogy egyelőre maradjon titokban a dolog. Úgy hitte, s alighanem joggal, hogy ha a Magyar Demokrata Fórum (ekkor még nem volt párt) többi vezetőjének megmutatná a plakátot, azok óvatosságból, taktikai megfontolásokat és a megszállók érzékenységét emlegetve, vagy egyszerűen a következményektől megrémülve le fogják beszélni  a publikálásról, vagy egyszerűen meg fogják azt tiltani.
Nem emlékszem, mennyi idő telt el a plakát átadása és a kinyomtatás között, hosszú idő után visszagondolva nem tűnik soknak. Először nekem kellett hazavinnem a rajzot, hogy a szöveg módosítását és a nyomdának leadható változatot elkészítsem. Manapság az ilyesmi computeren történik, akkoriban még manuálisan kellett színre bontani a plakátot, ami azt jelentette, hogy a zöld, a sárga a fekete és a szürke színek mindegyikét egy-egy külön lapra rajzoltam fekete tussal, s illesztő-kereszteket húztam a lapok sarkába, hogy a nyomdászok számára egyszerűbb legyen egymásra pászítani a színeket. Egy külön lapon színmintákat festettem, ezek alapján tudták a nyomdászok kikeverni a megfelelő festéket.
A plakát, amelyet később „rendszerváltó plakátnak” neveztek el, annak köszönhette szokatlan népszerűségét, (alighanem a grafikus, a kivitelezők és a terjesztők szerencséje is ez volt) hogy hatalmas példányszámban nyomtatták ki, és szinte egyetlen éjszaka alatt ragasztották tele az országot vele. Később többen is elmesélték, köztük ismert értelmiségiek, költők, művészek, még egy neves rajzfilmrendező is, hogy ők is az éjjeli plakátragasztók közt voltak. Olyan gyorsan s oly széles körben vált ismertté a plakát, hogy már értelmetlen lett volna az alkotókat eltenni láb alól. A plakát hatása persze leginkább abban állt, hogy üzenetével az 56-os forradalom legradikálisabb jelszavát idézte meg: Ruszkik haza! (Иди домой!), s így közvetlen kapcsolatot teremtett ötvenhat és nyolcvankilenc között. Amikor a Time Magazinban megjelent, egy New Yorkban élő barátom levelet írt: ha menekülnöm kell, szívesen lát. Az üzenet meglepett, mert úgy képzeltem, senki sem tudja, ki jegyzi a plakátot. A barát persze jó szemű kolléga is volt, Bányai Pista, aki a grafikai stílus alapján ismerte föl, hogy csakis én rajzolhattam az arc nélküli szovjet katonát, s egykori beszélgetéseink alapján talán azt is sejtette, hogy a Magyarországon kezdődő politikai változásokba előbb-utóbb bele fogom ártani magam. Valami ál-elővigyázatosságból, inkább a családom megnyugtatása volt ez, semmint valódi óvatosság, nem az igazi nevem írtam a plakát alá,hanem azt az álnevet, amellyel már néhány éve szignáltam bizonyos munkáimat, különösen a több jelentésű képeket, s a „szemkiszúrós” plakátokat. Utisz, ráadásul görög betűkkel: OYTIΣ. Török András barátom ajánlotta ezt az álnevet, hogy megkülönböztessem magam a kultúra más területein felbukkant oroszistvánoktól. A nevet szintén álnévként a ravasz homéroszi hős Odüsszeusz használta előttem, azt jelenti, Senki, s a Polüfémosz küklopsz elleni affér során életmentőnek bizonyult számára ez a névhasználat. 1989-ben ugyan nem hittem, hogy ógörög alteregómhoz hasonlóan én is életveszélyben lennék, de a névhasználatban éreztem valami izgalmas jelképet. Azt reméltem, hogy ugyanezt fogja érezni az én küklopsz-óriásom, a szovjet hadsereg is, s tudni fogják, hogy a metafora értelmében legyőzötten kell majd távozniuk. Európai műveltségük kifogástalannak bizonyult: kivonultak. Igaz másfél év múltán, 1991. június 19-én. Utánuk lelakott laktanyák, kerozinban ázó termőföldek, lánctalp tördelte utak. Búcsúzóul még egy válasz-plakát is megjelent – jó ízléssel nem a „viszontlátásra” felirat szerepelt rajta. Bizonyára voltak durvább reakciók is, de ezekről nem tudok, arról viszont igen, hogy a Fórum székházába, amely időközben a Bem térre költözött, belátogattak az orosz katonák is, hogy kérjenek egy-egy emlék-plakátot. A dolog persze, hiszen még mindig a megszálló hadsereg tagjairól volt szó, elég pikáns volt. Lezsák mesélte, hogy egyszer Szabad György késve érkezett egy vezetőségi ülésre. Holtsápadtan tépte föl az ajtót: - mi történt? Ti nem tudjátok, hogy mi van a odalent? Rémülten tódultak ki a miniszterek és a lépcsőházban vállapos, tányérsapkás tisztek seregébe ütköztek, akik nem is voltak túl barátságosak, mert rossz néven vették, ahogy nagy nehezen kiderült, hogy a raktáros csak két plakátot hajlandó adni egy orosznak. Számukra nyilvánvaló volt, nem orosz-ellenes a grafika, a hájfejű továrisok ideje pedig épp úgy lejárt Magyarországon, mint a szovjet blokk többi államában. Röviddel a fordulat után, egy amerikai egyetemen konferenciát tartottak a kelet-európai forradalmak (itthon ezt a szót sosem merték használni) plakátjairól. Oroszországból Jurij Boxer volt a meghívott. Könnyes szemmel ölelt át a Borisz Godunov méretű kolléga. Az itthoni reakciókról több tudomásom volt. Horn Gyula önéletrajzában háborgott a plakát miatt, Görgey Gábor pedig egy glosszájában gyávának nevezte a már meggyöngült orosz hadsereggel szembeforduló grafikai lapot. (Különös akusztikája támad a mondatoknak, ha az orosz hadak elleni bátorságból épp egy Görgey leckéztet.) Legtöbbször persze azt hallottam, fölösleges volt, úgyis kimentek volna, régen le volt vajazva, megalkudtak Amerikával, a fejünk fölött történt minden. Kétlem, hogy így volt, inkább hajlok arra, hogy a legyöngült birodalom nem mert újabb konfrontációt vállalni, ráadásul egyszerre oly sok fronton, De ha voltak is titkos háttér tárgyalások, vajon mit értek volna, illetve milyen feltételeket tudtak volna kialkudni az egymással szinte összeérő százezres demonstrációk s a demonstrációkon lobogtatott plakátok nélkül? A várva várt szabadság valahogy mégis készületlenül érte az országot. Sokféleképpen fogalmazódtak újra a híres kavafiszi sorok: Ó a barbárok nélkül mi lesz velünk,/ ők mégis megoldás voltak valahogy.Időközben párttá alakult az MDF, hogy részt vehessen az 1990. március 27-én megtartott első szabad parlamenti választáson. A plakátból választási plakát lett: az alsó feliratot jóval nagyobb betűkkel szedték: Magyar Demokrata Fórum. (A gyűjtőknek általában ez a változat van meg, az elsőből alig maradt fenn néhány példány.) Valahol külföldön voltam, amikor két úr megjelent, azt mondták Dórának, azért kell a betűméretet megváltoztatniuk, mert az emberek azt hiszik, hogy ez egy Szadeszes plakát. (Akkoriban az SZDSZ-t sokkal radikálisabbnak tartották.) Egy későbbi MSZP-s reklámfilmben is feltűnt a plakát, így akarták jelezni, a függetlenség visszaszerzésében nekik is szerepük volt.
Olykor eljutott hozzám néhány hír a plakát utóéletéről is. Megjelent a szomszéd országokban, a litván parlamentben állítólag megtapsolták, sőt még Kubába is becsempésztek belőle néhány példányt. Gyakran hívták föl grafikus kollégák a figyelmem olyan kelet-európai politikai változásokról szóló könyvekre, folyóiratokra, amelyeknek címlapján ott virított a Tovaris. Mióta elég sokan tudják, hogy én vagyok a szerző, engem is megkeresnek, adnék engedélyt rá, hogy publikálják történelemkönyvekben, megjelenhessen dokumentumfilmekben, vagy múzeumok őrizhessék a plakát egy példányát.
1992-ben a Smithsonian Institution plakátkiállítást szervezett, azt kérték írjak előszót a katalógusba. Így kezdtem: inkább epilógust kellett volna írnom, hiszen a plakát korszak végén vagyunk, a 89-90-es forradalmak voltak az utolsó olyan események, amelyeken a plakátnak még szerepe lehetett, igazi plakáthoz illő funkciója. A plakát hattyúdala volt az a néhány hónap - írtam. (Orosz, Istvan. “The Age of the Poster.” In Art as Activist, ed. Smithsonian Institution. New York: Universe, 1992.) Mára új, frissebb médiumok vették át a plakát szerepét. Nem az utcán szerzik be a híreket, s alig hinném, hogy plakátok alapján döntenének jövőjükről az emberek. Ezt a modern világot úgy hívják, kapitalizmus, és egy Esterházy Péternél talált idézet értelmében talán nem is annyira más ez a szép új világ: …elképzelem a kapitalista struktúrák nyakát, vajon mennyiben hasonlít ez az 1989-es „továrisi konyec”-plakát zsíros, gyűrött, hurkás, tényleg realista – ilyenek voltak, na! – nyakához?
*
Appendix: miközben ez a jegyzetet írom, érkezik a hír: A CEU nádor utcai épületében tárlatot rendeztek a rendszerváltással kapcsolatos plakátokból s a kiállított munkák közül a Tovarisi konyecet (egyedül azt!) ellopták. Apró öröm. (Egyébként sem állok rosszul az ellopott munkák tekintetében. Az egyik első kiállításom - valamikor 75 körül lehetett - a Könyves Kálmán körút és Üllői út sarkán lévő katonai intézményben volt. Nem tudom, akkor épp mi volt a neve, hiszen az 1897-ben épült laktanyát eredetileg Ferenc Józsefről nevezték el, aztán 19-ben Marx Károly laktanya lett, majd volt Ferenc József laktanya ismét, aztán Horthy Miklós, Horthy István, Kossuth, Zalka Máté, Zrínyi Miklós, Bolyai János… talán újabb név nem jutott eszükbe a HM-nél, azért számolták föl. Most épp úgy néz ki a hatalmas terület, mintha szőnyegbombázás lett volna. Amennyire emlékszem építészeti kuriózum volt az óriás laktanya. Kár érte. Már nem emlékszem, hogy kerültem oda kiállítani, egy biztos, nem én jelentkeztem. Miután eltűntek a képeim, s ezt szóvá mertem tenni, valami főparancsnok-féleség hívatott. Mielőtt megszólalhattam volna megkérdezte, voltam-e katona. Nem. És szeretne lenni? Mert ha nem akar, akkor sürgősen felejtse el a képeit…. Katona ugyan nem lettem, de úgy látszik az einstandolt képeket sem tudtam teljesen elfelejteni.)

Nincsenek megjegyzések: