TÁRLATVEZETÉS... STB

Balatonfüreden, a Vaszary Galériában lesz a tárlatvezetés. Ha minden igaz, nem is az utolsó, mert június 22-ig lesz nyitva a kiállítás. 

Mellesleg a Műcsarnokban is láthatók a munkáim, mert nyitva van még a 111 éves magyar animációt bemutató kiállítás, amelyen rajzfilmjeimet is vetítik; illetve ugyanott látható a Vanitas olvasatok c. tárlat, ahol az alábbi halálfejem került a falra. (Ez a két kiállítás április 27-ig lesz csak nyitva, vagyis ezen a héten meg kell nézni!)

 

LAVATER és JÓKAI

     Áldás, békesség – teszi elém a kért könyveket a kisasszony. Kecskeméten, az Újkollégium Cifrapalota felőli szárnyában vagyunk, a Református Egyházközség Könyvtárában, s a négy könyv valójában egyetlen mű, Johann Kaspar Lavater Physiognomiája. Az első és a harmadik kötet az idők során márványozott táblakötést kapott, a második és a negyedik megmaradt úgy, puha fedéllel, ahogy 1829-ben Bécsben a Druck und Verlag von J. P. Sollingernél megjelent. E kettőben, a címoldal fonákján az adományozó neve is olvasható: Báthori Istvánné, s a donáció dátuma: 1834.
     A Lavaterek miatt jöttem, de legfőképp egy tizennyolc éves diák miatt, aki 1843. november 14-én, egy keddi napon rálelt a Phisiognomiákra. Neve, a kölcsönzési napló szerint Jókay Móricz volt. Az idén épp kétszáz éves Jókai két esztendeig, 1842-től ’44-ig volt az Ókollégiumban székelő református főiskola jogi fakultásának diákja, s e két év során, bármily meglepő, egyetlenegy könyvet kölcsönzött csupán ki, a négykötetes Lavatert. (Azt csak zárójelben merem idejegyezni – bár szívem szerint verzállal szedetném –, hogy aki e tényre fényt derített, a város jeles irodalomtörténésze, az épp száz éve született Orosz László volt; az apám. 1954-ben a Tiszatájban megjelent Jókai és Kecskemét című tanulmányában esik először szó a kölcsönvett Lavaterekről.)

     Azt, hogy ki volt Lavater János Gáspár, és mi az a „lavaterizmus”, már magyarázza el Jókai. A barátfalvi lévita című könyvében tette meg: „Azokban az években uralkodott egész Európa-szerte a „lavaterizmus”. Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arcvonásokból, a szemöldökökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arcredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb indulatait; azok az arcvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjencre, a bosszúállóra. Hiszen még alig múlt száz esztendeje, hogy a Lavater „Phragmente über Physiognomie” című munkája az egész művelt társadalomban valóságos fanatikus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.”
     Az, hogy ki Jókai, pontosabban, hogy ki lett, mindenki tudja, de hogy akkor, Kecskeméten ki volt, már nem ilyen könnyű elmagyarázni. Jogot ment tanulni, de inkább azért, mert Iványos úr, a komáromi házidoktor levegőváltást rendelt a gyengélkedő fiúnak, s a lágy kecskeméti légnél jobb nem jutott a gondos anya eszébe. Tán a Corpus Juris is érdekelte némileg, de igazából festőnek készült.  

     Már kisdiákként is szenvedélye volt a rajzolás, Én életem regénye című művében 15 éves kori önmagára emlékezve írta: "aki csak híres ember volt Komáromban, azt mind lerajzoltam tusban, punktírozva, acélmetszés módra?", s a kecskeméti tanulmányokat megelőző pápai református főiskolán is, a háromfős baráti társaság, amelynek tagja lett, festőtanoncként gondolt vele. Móricz mellett Orlay Petrics Somából és Petrovics Sándorból állt a kompánia, s eldöntött tény volt, hogy Orlayból lesz az író, Petrovicsból a színész, Jókaiból a piktor.
     Más könyvet valóban nem vitt el a könyvtárból; képeket viszont igen. Simonyi Antal rajzait.

Hogy melyeket, arról a napló nem tudósít, s a leltárban sincs nyomuk. A kecskeméti Simonyi négy évvel volt csak idősebb Jókainál, vagyis tekintélyes művésznek még aligha számított, de egykori alma matere megbecsülte rajzait, s azokat az ifjúság studírozásra kölcsönvehette. A később portréfestőként nevet szerző Simonyi kitanulta az új művészetet, a fotográfiát is, s hogy a történet kerek legyen, majd húsz évvel később pesti fényírdájában levette Jókait. Vajon tetszett-e valóban a kép az írónak, aki vizitkártyaként sok példányt rendelt belőle, vagy inkább a nagydiák iránti respektus működött? A csatolt fotó alapján az utóbbit könnyebb feltételezni.
     De vissza Lavaterhez. Amikor Jókai rátalált a Physiognomiára, Európában már igazi bestseller volt. Az először 1775-78 között publikált köteteknek akkorra már ötvennél is több kiadása jelent meg, s az irodalom olyan nevezetes művelői sem tudták kivonni magukat hatása alól, mint Goethe és Kazinczy. A svájci pap hatására adták mindketten fejüket sziluett- rajzolásra.
    A 19. században a fiziognómia, vagy közhasznú nevén azarcisme fontos bűnüldözési „szaktudománynak” számított, s amikor Báthoriné, a főiskola tudós professzorának hitvese a Physiognomiát a szerveződő könyvtárának ajándékozta – a törzsállomány első darabjai közt lehetett – alighanem már az egy év múlva érkező jogászokra gondolt. (Az oktatás 1835-ben vette kezdetét, az Ókollégium homlokzatán olvasható MDCCCXXX csupán az alapkőletétel évét jelenti).
     Vajon büntetőjogi vagy prókátori szakmunkaként tekintett-e a négy kötetre Jókai is? Aligha. Inkább a képek érdekelték, hisz mindegyik kötetben száznál is több az illusztráció, zömmel arcok – szemből, profilból, karcolva, vagy sziluettben, de koponyák, testrészek, állatok, madarak is sorjáznak a könyvek második felébe kötött keményebb, metszetnyomásra való papírokon.   Piktor voltam, írja a Megtörtént regékben, ráadásul olyan, aki nem csak műveli a festészetet, de oktatja is: „…rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes fiatalság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem”. Mikszáth tudomása szerint a tanítványok két-két forintot fizettek havonként. Hozzáteszi még, hogy színházi díszleteket is festett Kecskeméten, például egy hatalmas velencei szárnyas oroszlánt, amiért oly hálás volt a direktor, Szabó Miklós, hogy az általa protezsált Petőfinek is szerepet adott; a Lear bolondját. Hogy valóban kellett-e Jókai közbenjárása a költő legfontosabb színpadi szerepéhez, már nem kideríthető, de amikor hozzáteszi, hogy rajta kívül egész Kecskeméten nem volt piktor, azt már fenntartással kell fogadni. Ott volt például Muraközy János (emléktáblájuk ma egymás alatt van az Ókollégium falán), aki művésztanulmányait Pesten Marastoni Jakabnál, majd Bécsben Karl Rahl iskolájában Than Mór és Lotz Károly évfolyamtársaként folytatva, messzebb jutott, mint „Móricz kisasszony” – így szólították a kékszemű, törékeny ifjút Kecskeméten a tagbaszakadt Muraközy fivérek. Röstellhette a dogot a fiú, mert iparkodott minél nagyobb szakállt növeszteni. 43-as tükörből festett önarcképén még a legénytoll sem pehelyzik, öt évre rá, a Muraközy által festett portrén viszont a szőke, kétágú szakáll már mellét verdesi; igaz akkor, a tardonai bujdosás során, nem csak a férfiasság fitogtatásához kellett a szakáll.

     Kecskeméten, ha fontos megrendelést kapott az egymással versengő Jókai és Muraközy (akivel nem a jogon, hanem a bölcsészeten voltak évfolyamtársak), a vasárnapokat is festéssel töltötték, sőt olykor az istentisztelet alól is fel voltak mentve, ami másként nem fordulhatott elő, csak úgy, hogy a megbízók közt a főiskola professzorai, illetve azok családtagjai is ott voltak. (Mikszáth úgy tudja, Jókai az összes tanárt lefestette, amiben azért – szerinte – némi stréberség is mutatkozik.) A legszebb Jókai által festett portré is egy tenyérnyi tanárkép, a gondolkozástant s bibliamagyarázatot oktató Tomori Szabó Sándort ábrázolja. A többieket inkább az „írott arczmás” alapján kell elképzelnünk: „Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, a kik mind szép simára borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris.” (Az én életem regénye)

     A Kecskeméten lefestett diáktársaknak s felnőtteknek csak egy részét ismerjük név szerint, Gyenes mérnöknét, a kékszemű, szőke hajú görög leányt, Frankó Julcsát – „szívem mágnese”, írta róla – majd a még ennél is szebb, junói termetű, barna hajú Matolcsy Marit, de mindnyájuk képe ráéghetett belülről az író recehártyájára, mert még halálos ágyán is fel tudta idézni őket. Orvosa, Korányi Frigyes így adta tovább az író utolsó lázálmát. „Álmában Kecskeméten járt, a kollégiumban, ahol valamikor olyan herkulestermetű ifjak és olyan gyönyörű szép lányok voltak, most pedig csupa vénembert és töpörödött, öreg anyókát talált.”
    Az ünnepelt író gyakran visszatért Kecskemétre – ha nem is az ifjak és lányok vénülését figyelni, de emlékezni. 1888-ban egy tiszteletére rendezett banketten így fogalmazott: „Nem ok nélkül nevezem Kecskemét városát második szülővárosomnak, mert valóban szellemi énemet e város szülte (…) itt találtam fel azt az új földet, amelyen folyvást járok múzsámmal együtt; itt tanultam megismerni a magyar népéletet, a valódi magyar humort, amelynek, hogy azt a kevés sikert elértem, köszönöm.”
     Jókai kecskeméti festész-tanítványa volt Márton Ferenc, aki későbbi Abonyi Lajos néven lett írótárs, s 1909-ben a Vasárnapi Újságban egy ifjúkori ovális miniatűr kapcsán így mesélt emlékeiről:
     „… a mi az én figyelmemet legjobban megragadta, azok ama gyönyörű rajzok, festmények voltak, melyeket nekem Jókai a Nap utczán, a Gyenes-házban levő szobájában mutogatott meg. Az ecsetekre, a festékes ládákra nyitva maradt a szájam. A rajzkönyvecskékre pedig, amelyekben kecskeméti ismeretes bátyám uramok, Jósika regényeinek: Abafinak, utolsó Báthorynak alakjai pompáztak, kimeredt a szemem ... És megtelt a szívem egy irtóztató nagy, emésztő vággyal. vajha én is tudnék valaha ily szép, ily gyönyörű képeket rajzolni.”

     Jósika regényét is illusztrálta tehát Jókai, ami azért fontos figyelmünkre, mert Jósika volt első regényírónk, akire Lavater hathatott. Emlékirataiban így ír: „…Kunike történelmi festőnél, ki egyszersmind nagy lavaterianus és azonfelül frenológ volt, rajzórákat vettem, s olykor belém hagyám a Lavater és Gall rendszerét is oltani. Az utolsó elég jól megfogamzott. (…) Kunike éppen az időben egy érdekes, legalább sajátos munkát illusztrált, melyben Lavater és Gall rendszere egyesítve, s egyik a másik által megfejtve volt. A zseniális, olykor a bonctanba vágó rajzokat gyakran láttam…” (Az emlegetett festő a Bécsben dolgozó Adolph Friedrich Kunike, Franz Gall pedig osztrák agykutató, a frenológia elindítója, aki szerint bizonyos „agyi dudorok” meghatározhatják az ember jellemvonásait.)
     Tán épp Jósikát lapozgatva juthatott Jókai eszébe, hogy nemcsak rajzolóként és festőként, de akár íróként is hasznát veheti a Lavatertől tanultaknak, vagyis a négykötetes Physiognomia képei nem csak ecsettel, de írótollal is reprodukálhatók. Talán nem is lenne nehéz a Lavater-könyvek metszetei között rálelni az itt következő írott portrék eredetijére.
     Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjencséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság szimbóluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik. (A barátfalvi Lévita)
     Arca szép; ha nyugodtan állna a festő előtt, másolatára mindenki azt mondaná, hogy ez egy hős; de mikor elevenen jő eléje, mindenkinek a legelső gondolatja az, hogy ez egy kém! Szabályos vonások, nagy fekete szemek, sűrű göndör haj, szép ajkak; hanem azok a ráncok a szemek körül, az a bevágás az ajkszegleten, az a mindig izzadt homlok és tétova tekintetű szemek azt hirdetik, hogy ez nem más, mint egy rabszolga, ki csak saját érdekeit szolgálja. (Az arany ember)
     Na persze nem lenne igazi író Jókai, ha nem figurázná ki az „arcisme” tudományát, ha nem tenné idézőjelbe, vagy fordítaná ki, ha úgy tartja kedve.
     Ez az arc nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat: a büszkeséget, dacolást, bosszúállást, csupa pirosból veresbe átmenő színek tarkállanak orcáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapcával s a felső ajkat díszítő rettenetes torzonborz bajusszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldökök, amiket hogyha összeráncol, a sűrű, kurta sertekemény haj lehúzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyílik a szeme, azaz. hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik, s akire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, amit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiókmennydörgés. Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön. (A kiskirályok)

       A nagy fordulat – az írói szárnybontás – is Kecskeméthez köthető. Itt írta első komolyabb művét, a Zsidó fiú című történelmi drámát, melyet a Nemzeti Színház pályázatára szánt, s a szabályzat szerint idegen kéz írásával kell beadnia. Petőfit kérte meg a másolásra, hogy a nem túl jövedelmező „csepűrágás” mellett legyen valami bevétele. Az önérzetes barát persze pénzt nem fogadott el, egy háromszerzős kötetbe viszont szívesen beszállt volna. Harmadikként a már Pápán is a kompániához tartozó Ács Károlyt választották, aki a Calliope című kéziratos diáklap (egy példánya sem maradt fenn) szerkesztője volt. Ács megnyerte a tervnek Szilády Károlyt, az 1841-től működő kecskeméti nyomda tulajdonosát. Non admittitur! – Nem engedélyezem, írta Sembera Calasantius József cenzor úr Ács latin nyelvű, forradalminak vélt ódája, és Petőfi szentségtörőnek minősített Disznótorban című verse mellé. A figyelmes Jókai, hogy társait vigasztalja, portét festett róluk. Petőfié „kék kvekkerben, sárga gombokkal” elveszett, de Ácsé megmaradt, sőt itt függ az egyházközségi könyvtár olvasószobájában, épp a fejem fölött. Nem csak függ, követ a szemével. Ha fölállok, ha arrébb megyek, figyel. Úgy látszik, az ifjú Jókai ösztönösen tudta, amit a barokk mesterek fejlesztettek tökélyre; a szemkövetős képek titkát. Na persze a könyvtáros hölgy is néz; szigorú pillantásából megértem, e helyen skandalum lenne fényképezni, az ellen azonban nem emel kifogást, hogy lerajzoljam a nevezetes férfiút. Be kell látnom, igaza van; így sokkal közelebb kerülhetek Ácshoz is, Jókaihoz is, mintha fotózgatnék. A festmény hátoldalán, a vakrámán ez olvasható: „Jókai első olajfestménye a kecskeméti r. főiskolán 1842-43-bani tanuló korából”.   
     Vajon beszerzett-e egy saját Lavatert is Jókai? Könyvtárának zöme a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, de az ottani katalógusban nincs ilyen tétel. A barátfalvi lévita szerzői jegyzetében említ egy illusztrációt, a békafejből fokonként emberré alakuló arcot, amelyik nem minden későbbi kiadásban szerepel, de a kecskemétiben ott van (IV. Band Tafl.27.).
     54 év telt el, s az író emlékezett rá!

NEGYEDIK HÓNAP TIZENEGYEDIKÉN. PONT.

 

Küldöm a szakköri szertár törzsanyagába ezennel
tiszta, kifőzött, újszerü állapotú koponyámat,
ott mielőbb leltárba veendő tárgyadományként.
    (Pénz vagy természetbeli illetmény kerülendő.)

Felhasználni lehet bármely csendéleti téma
része gyanánt, könyv, alma, hokedli, rózsa csuporban,
vagy bármely vanitas-tárgy mellett extraelemként.  
    (Hogy figurás festménybe kerülhet-e, mérlegelendő.)

Mint felajánló még kikötöm, hogy minden esetben
át kell nyújtani ingyen, hogy ha a színkör igényli,
bármit játszanak is, főképp, ha a Hamletet adják.
    (Kelt Kesziben, negyedik hónap tizenegyedikén. Pont.)

A GICCS APROPÓJÁN...

      Kortárs művészről jót, vagy semmit. Kortárs művészetről dettó. Pláne, ha a delikvens (alulírott) maga is ugyanabban a fazékban fő. Tudniillik a kortárs művészetekében. Mert ő is belekerülhet a merőkanálba, lecsusszanhat a nyelőcsövön, továbbgyömöszölheti a kulturális perisztaltika…, hogy a nagy végső transzformációt már ne is emlegessem.
      Kortárs kortársának lenni amúgy sem könnyű. Nem csak a képét kell látnunk az illetőnek (értsd: a galéria falán), hanem olykor a képét is, ahogy elnéző mosollyal, vagy homlokráncolva olvassa, amit… Róla tehát a jeles kortársról ne is essék szó, mondanám, amivel a „vagy semmit” felé konvergálnék, de mivel a mára már amúgy is túlexponált „jó” (ami egyszerű, szóra is alig érdemes művészeti középdíjat jelent) egy miniszteriális műteremvizit során látványosan újraszidoloztatott, egy kissé mégiscsak ellenpontozni kéne, vagyis ragozni fogom még kábé másfél kolumnán át a Semmit. A Semmit, mint olyant. Kezdjük, mondjuk azzal, hogy… Na, nem, mégis inkább úgy…  Dehogy, az is túl erős lenne a lapnak, ami persze így sem fogja közölni. 

      Inkább arról legyen szó, halad-e a művészet, s ha igen, vajon merre?  Úgy tűnik, a kompasz másfelé mutat odafönt s idelent. Na persze a művészet mióta van (öröktől?), csak bonyolódik; ki a csuda tudná a lépést tartani? Könnyű lehetett egy művészeti díjbizottság dolga az időszámítás előtti ötödik században, legalábbis ha Zeuxisz görög festő képére gondolunk, akinek festett szőlőfürtje annyira cuki volt, hogy rászálltak a seregélyek. Lehet-e nem kitüntetni egy olyan festőt, akinek a képe fölött madárraj köröz? Csipegetik, vagy nem csipegetik? – tette föl a kérdést az agg hellén miniszter (amúgy annyit tesz: szolga), s a grémium máris emelte a kezét.
      Az elmúlt kábé két és félezer év alatt azért átértékelődtek a művészetről alkotott fogalmaink. Egyebek közt azért, mert több képet ismerünk. Úgy is mondhatnánk, képfronton megnőtt a katyvasz. Néhány éve még, mint a század meghatározó pillanatáról beszéltem, a Nagy Fordulatról. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől a kivételes pillanattól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket, vagy elődeinkét az jellemezte, hogy bárányfelhőn, repcetáblán, holdsarlón vagy leánykeblen legeltettük tekintetünket, az említett pillanattól kezdve poszterek, szelfik, ultrahang monitorok mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 %-ban. És ott vannak a műalkotások. Festve, printelve, Messengeren továbbküldve, agyonlájkolva. Bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló; naná, hogy az is művi, és elképedve látjuk, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek… Reméljük-e, hogy a sok AI ábrázolat előbb-utóbb képértővé teszi az emberiséget? Vagy inkább csömört hoz, s az is dugába dől, ami épülni látszik?    
      Seregélyek helyett manapság inkább múzeumok és egyetemek, szakmai folyóiratok, tudományos és művészeti akadémiák, vindikálják maguknak a jogot, hogy eldöntsék, vagy példák állításával legalább sugallják, mi a jó, az értékálló, mi az, amit megőrizni, mutogatni kell. Mi az, ami épülésükre válik, ne adj isten boldogítja a népeket (erre a boldogításra azért még lehet, hogy visszatérek.) Azon, hogy ezek az intézményi normák nem pontosan azonosak a közönség elvárásaival, nincs túl sok csodálnivaló, hiszen a művészet időről-időre saját normáit is megkérdőjelezi. A pár száz évvel ezelőtti szép fogalma igencsak lejáratódott, s ma homlokegyenest mást jelent, úgy azonban, hogy a nagyközönség szótárában továbbra is a régi, a tizennyolcadik századi idea tapad hozzá. Azon már inkább van csodálkozni való, hogy a legfőbb döntnök, a maga választotta, tanult férfiakból álló (furcsa módon mind férfiú) tanácsadó testületének ajánlását negligálva szintén fütyül a normákra. A sokszor idézett mondatban, hogy tudniillik a díjazott „festői világa szerves része a magyar kultúra színes és élő hagyományának”, úgy tűnhet, hogy az aktuális politikai hatalom által támogatott stiláris törekvés vagy művészeti szándék mögé állva bírálta fölül az elébe tett ajánlásokat. Az azért elgondolkodtató, hogy efféle támogatott irányzatok inkább a fél évszázaddal korábbi időszakra voltak jellemzők; az meg még inkább, hogy a díjazott életműben a magyar kultúra színes és élő hagyományából egyetlen szelet, cikk, húr vagy rádiusz sincs jelen, még ha Ferenczy Noémi, Anna Margit, Berki Viola, Ország Lili, Keserű Ilona, Udvardi Erzsébet, Lovas Ilona, Lugosy Mária, Maurer Dóra vagy épp El Kazovszkij életművéig tágítjuk is ki a kört.
      Másfelé kell tehát kereskednünk. Azt nem hinném, hogy a díjosztó főember az elaggott akadémikus eszmékkel szeretne leszámolni, hogy történelmi példaként a párizsi függetlenek szalonja, vagy a bécsi kivonulók jártak volna az eszében, hiszen választottja, a díjazott nem épp a forradalmi újítást képviseli. Nagyon nem. De talán afelől a bizonyos boldogítás felől fölgombolyítható, mi és miért történik kulturális életünkben úgy, ahogy. Jeles művészek citátumai közt se szeri se száma azoknak, amelyek a művészet és a boldogság kapcsolatára utalnak. A szópár alapján azt persze nem könnyű kisilabizálni, hogy vajon a művészet eleve boldogít-e, vagy arra való, hogy ráébresszen a boldogság eredendő, fátumos, nagy hiányára, s e hiányból építsen talányt, ami a kortársi művészetben talán a legfőbb rendező elv. Bizony itt a választóvíz. Az igazinak képzelt (hitt, álmodott, animált) művészet a hiányt ragozza. A giccsfestők és a politikusok szótárában viszont a művészet és a boldogság azonos, egymással fölcserélhető fogalom. Megengedem, hogy nem egyazon megfontolásból, s nem azonos érveket és emóciókat követve jutottak ugyanarra a platformra, de ennek a továbbiakban nincs is jelentősége. Érthető és a kitüntetésosztó nemzeti ünnepeken többé-kevésbé követhető a kulturális kormányzat koncepciója, ami az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis praktikusan a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti.
      A giccs és persze a politika kapcsán ráadásul elő lehet húzni egy mindig beváló fogalmat, a demokráciát. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, vagyis a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: a japán manga, vagy William Kentridge? Coelho, vagy Kafka? Kis herceg, vagy Amarcord? Valamikor a múlt század végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit; Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a komputer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Ugye nem kell mondanom, hogy Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme.
      Már csak azt kéne megfejteni, miért lázong a Facebook népe egy festő díjazása ellen. Természetesen csak egy elenyésző kisebbség, az értelmiséginek nevezett lúzerek lázonganak. Nem számottevő, tömegnek jóindulattal sem tekinthető, a választások során a hibahatár alatti zónában található társaság. Valaha volt presztízsüket paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kinyúlt pulóverű, borostás fontoskodókra. A nép számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa mostanáig a celeb volt, de ha jól okoskodom, most végre a giccsőrök kora jön. (O.I.)

IRODALMI JELEN

 

KÉT ÉS FÉL DIMENZIÓ...

Ide kattintva nyílik meg a Füred Tévé "Két és fél dimenzió" című filmje a Vaszary Galériában rendezett kiállításról.

ÉS