17:14

Amikor a Camp Nou elektromos kijelzőjén a digitális óra a 17. perc 14. másodpercét mutatja, felzúg a nézőtér és a Barca nagyobb sebességre kapcsol. A spanyol csapatok, különösen a Real Madrid játékosai jól tudják ezt és a 17 perc táján igyekeznek fokozottan koncentrálni a védekezésre. Az elhíresült függetlenségi népszavazás óta tegnap játszott először közönség előtt hazai pályán a csapat (a népszavazás utáni napon csak zártkapus meccset engedélyeztek a hatóságok), így most a 17:14 különös jelentőséget kapott. Az ellenfél az Olimpiakosz volt, Európa-liga csoportmeccs. Szegény görögöknek, ha tudtak is a furcsa szokásról, nem volt ellenszerük. A 17. percben induló támadásba egy kétségbeesett védő ugyan még belevetette magát, így öngóllal jutott vezetéshez a Barca, a kijelző szerint már a 18. percben. A felhőszakadás dacára negyvenezren voltunk a Camp Nouban (Dannal, ausztrál-kaliforniai barátommal - a fotót ő csinálta - és egy Luis nevű félig spanyol, félig katalán fiúval néztem a meccset), először láttam élőben játszani Messiéket. Szerencsére a fejünk fölött volt némi fedél, így csak akkor kaptunk a záporból, amikor ferdén esett, a túloldalon, a görög szurkolók szektorát azonban nem védte semmi. A szépítő gól után őket is megtapsolták a katalánok. Tapsot érdemelt volna az a kis csapat is, amelyik szintén az „ázós oldalon” minden fontosabb eseménynél meglengetett egy magyar zászlót Dusnok felirattal. Természetesen lobogtatták a zászlót 17:14-nél is. Ideje leírnom végre, mit jelent a misztikus 17:14. 1714-ben foglalták el Katalóniát V. Fülöp spanyol király csapatai, kitelepítették az egyetemet, betiltották a katalán nyelv használatát és gyakorlatilag megszüntették az ország függetlenségét. 1526-hoz, 1920-hoz fogható tragikus dátum (szinte pont félúton e kettő között). És persze az eredmény se hiányozzék: 3:1 a Barcának, holott a meccs zömében emberhátrányban voltak Piquet kiállítása miatt.

ARANNYAL SZALONTÁN

Arany Jánost ünnepelve, magyar írók és költők csapatával jutottam el Nagyszalontára.

Idejegyzem, hogy később újra megkereshessem, néhány előadás címét: Határ Győző: „Halandó létünk cukrozott epéje…”, Pósa Zoltán: Nemzeti mítoszteremtő művek az eposztól az animációig, Mezey Katalin: Arany János korszerűsége (a népi hagyomány és a „hivatalos” műveltség), Szörényi László: A Toldi „dilógia” (A Toldi és a Toldi estéje változatainak tanulságai), Ágh István: „A lantot, a lantot szorítsd kebeledhez…” 

Élmény volt, ahogy a 93. Évében járó Dánielisz Endre, szalontai irodalomtörténész, Arany-kutató végigvezetett bennünket a városon: Arany, Sinka, Zilahy szülőháza, a református templom, a Csonka torony, a csizmadia műhely (tillaárom haj…). Leírom a legszívfájdítóbb-szívmelengetőbb történetét: Arany János, mint köztudott, szüleinek tizedik gyermekeként jött a világra. Azt már kevesebben tudják, hogy közülük a legidősebb, Sára érte csak meg a felnőttkort, a többi nyolc testvér gyerekként, vagy épp csecsemőként halt meg. Jánost 45 éves édesanyja már képtelen volt szoptatni, szerencsére Sárika épp akkor szülte meg saját gyermekét, amikor kisöccse megszületett, így ő szoptatta a költőt.  

Egyik este az én Arany parafrázisaim is elhangzottak. Idemásolok néhányat, előbb dőlt betűvel az eredetit, aztán az én változatomat.

Járnak hozzám méltóságok,

Kötik rám a méltóságot:
"Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot."

Hívnak a méltóság-kötözők mobilon s emileznek,

Megigérik, hogy az ő méltóbb köreikbe bevesznek:

Méltatlan amúgy is, odaát egy „éppen ilyennek”,

De ha nem méltánylom, bocsi, ők már semmit se tehetnek. 

* 
Kis keresztem

Hogy szereztem?
Feleljétek ezt, ha kérdik:
Elkopott a lába térdig.

Kis keresztet

Hogy szerezzek?

Visszaadni most a divat,

De kinek nincs, vissza mit ad?

* 
A világ egy rozzant csárda,

Rossz menedék télbé', nyárba';
Télbe' fázol, nyárban ázol:
Mégis benne éjszakázol.

A világ csak egy QR-kód,

Nincs mögötte, tán nem is vót

Soha semmi, csak egy nagy lyuk,

A többit mind kitaláljuk.

*

Ma hatvankét esztendeje annak,

Mikor engem megtettek Johannak,
Esztendeim hát bövibe' vannak
Nem sok időt igérek magamnak.

Hatvankét éve, hogy lett belőlem Pista,

tele van már velem mindenféle lista,

csurig vagyok én is már saját magammal:

ennyit élni együtt egy ilyen alakkal!

NÁDAI FERENC A KOLTA GALÉRIÁBAN

Nádai Ferenc (barátainak Fefe) grafikus-tipográfus-tanár legelső önálló kiállítása (!) tegnap este nyílt a Semmelweis utcai Kolta Galériában. A megnyitón nekem volt szerencsém az alkotóval beszélgetni, pontosabban ülni mellette és élvezni, ahogyan anekdotázik. Valahogy így (az "enef blogból" másolom a továbbiakat): ... Az akkori nyomdai helyzetről egy (személyes) anekdót: azidőtájt az Új Tükör című hetilapnál voltam állásban, és a hétfői szerkesztőségi értekezleteken az volt a szokás, hogy minden alkalommal más-más szerkesztő értékelte az éppen aktuálisan megjelent lapot. A kollégák a nyomtatás minőségét majd minden esetben felém fordulva, mintegy tőlem kérték számon, így minden alkalommal el kellett ismételnem az obligát mondatomat: drága barátaim, ne nézzetek rám, nem én nyomtattam a lapot, hanem a Munka Vörös Zászló érdemrendjével ötször kitüntetett Athenaeum Nyomda, felelős vezető Soproni Béla vezérigazgató – amint az az impresszumban olvasható (volt) is. Szerintem egy idő után sportot űztek néhányan abból, hogy elhangozzon az értékelés eme záróakkordja :-)) Tessenek bátran fölkeresni a kiállítást, november harmadikáig lesz nyitva, ne tévesszen meg senkit, hogy az ajtó fölé valami rejtélyes okból az van írva, hogy Express Utazási Iroda. (A fotót Horkay István tudósításából másoltam.)