TRIAKISIKOZAÉDER

 

A gyakori problémát, hogy tudniillik a gyáron, a TSZ iroda fölött, vagy a pártház tetején virító jelkép csupán egyetlen nézőpontból látható ötágú vörös csillagnak, végre sikerült megoldani. A szabadalom neve Triakisikozaéder. E háromdimenziós szabályos térbeli kristályt, bárhonnan vételezzük szemügyre, jobbról, balról, elölről, hátulról, vagy akár egy repülőgépről, mindenhonnan ötágú csillagnak látszódik. Pentagrammának. És bárki nézi, annak fogja látni, hozzá mától kezdve már osztályöntudat sem szükségeltetik.

HITEL FOLYÓIRAT

Az Illyés Gyula és Csoóri Sándor mentorálásával és személyes részvételével 1982-ben alapított Hitel irodalmi, társadalmi és művészeti folyóirat a rendszerváltozás hajnalán, 1988 novemberében, az első független lapként jelent meg, először kétheti kiadásban, majd 1992 szeptemberétől havi rendszerességgel. A lap munkatársai között ott volt Esterházy Péter, Sütő András, Ágh István, Szécsi Margit, Lászlóffy Aladár, Tornai József, Görömbei András, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Utassy József … és olykor még Rév Júlia is. 38 év után, 2026 tavaszán, miután a Nemzeti Kulturális Alap megvonta tőle a támogatást, a Hitel megszűnt, majd az év őszén közadakozásból on-line formában újra elindult. Vajon meddig marad életben? Olvassátok a lapot – mondjuk ide kattintva.

QUASIMODO XXXVI.

A múlt hét végén rendezték meg Füreden - immár 34. alkalommal - a Salvatore Quasimodo költőversenyt. Két éve oklevelet kaptam, idén pedig fődíjat. Az idő látképei című versciklusomat jutalmazták. Pontosabban az egyre bővülő ciklus Füredre elküldött darabjait. Most  három olyan részletet teszek ide, amely nem szerepelt a Quasimodón.

Hiuságok hiusága! – kiált föl

Gelimer, a vandálok királya,

Justinianus konstantinápolyi börtönében.

A császár uralkodásának kilencedik évében vagyunk,

Belisarius consulatusának idején,

amit a történetírók így pontosítanak,

MCCLXXXIX ab urbe condita,

vagyis Róma alapításától számítva 1289.

A perzsák Huszrau Anósirván regnálásának

ötödik éveként tartják számon az időszakot,

ami Kínában a Liang-dinasztia első uralkodójának,

a költő s tudósként is kivételes Wunak

már harmincnegyedik esztendeje.

Az Anno Domini, mely szerint 536-os évet tapossuk,

még nem általános;

s a sztyeppén, ahol történetünk kezdetét veszi

nem is hallottak felőle,

igaz a többiekről sem sokat.

Ők azt mondják, a Sötét Nap hosszú éve volt,

melyben nem látszott az ég,

a jószág nem fialt, a termény elfagyott,

s a vándor népek útra váltak

napnyugat felé. 

*

E kihaló félben lévő nyelven,

melyet alig pár ezren beszélnek,

s rajta legföljebb néhány fontoskodó alak,

többnyire költőféleség képes írni,

olvasni meg… nem is tudom…,

lehet, hogy az a furcsa helyzet áll elő,

hogy írni még csak-csak,

de olvasni már talán senki se.

Szóval e nyelven, melyet úgy hívnak, magyar,

s melyet könnyen fölismerhettek

a magánhangzók fölötti szöszmöszökről,

meg arról, hogy sok benn az e és k betű.

A bonyodalmas el ipszilonba

most ne menjünk bele,

inkább jegyezzünk meg néhány olyan szót,

amelyek hasznosak lehetnek,

ha valaki a körülményekkel dacolva

belefog egy magyar költeménybe.

Balsors, hiányérzet, szorongás,

világfájdalom, borúlátás, stb.

Elvileg a trianon kifejezés is ide sorolható,

róla azonban már nem tudható pontosan,

hogy mit jelent. 

*

A vörös téglákkal kipótolt terméskő mellvéd előtt

fényképezéshez állnak össze a 7/b-s fiúk.

Lent széles repceföld,

s arrébb a látóhatárnak vetve hátukat,

magtárak, sírkeresztek, cseréptetők.

A jégkrémes autó dallamkürtjének hangját

itt fönt is hallani;

s a lángossütő illatát is fölhozza a szél,

mely most a büszke nemzet

címeres zászlajába kap.

Lobog, kisimul, majd rongyként visszahull,

mielőtt megkaparintaná magának

a történelem.   

 

 

KÉT OSZLOP... VAGY HÁROM?

Huszonöt éve dőltek össze a WTC ikertornyai New Yorkban. Nem lehet nem emlékezni rá, mert minden híradó a támadás felidézésével indul. Annyiszor mutatják az összeomló tornyok képét, hogy most inkább az álló tornyokról írok. Oly irritálóan nagyok voltak, és annyira jelképei a városnak (…az országnak, a kapitalista világnak, stb), hogy szinte kínálkoztak célpontul. Egyszer, valamikor a 90-es évek közepén a Central Park körül őgyelegtem, amikor hirtelen szirénázással lett tele a város, és a metró, amivel hazamehettem volna leállt. Robbantás volt a Downtownban – mondták az aluljáróban. Azonnal a tornyokra gondoltam, és tényleg: kiderült, hogy egy robbanóanyaggal rakott furgon futott be az egyik torony földalatti garázsába. Meg se kottyant neki. Először 1990 telén, vagy koratavaszán jártam a WTC-ben. Az Art Direcors Club zsűrijében vettem részt (meghívásomban alighanem része volt, hogy egy hirtelen érdekessé váló ismeretlen kis ország polgára voltam). A munka végén a díszvacsora az egyik torony tetején lévő étteremben volt. Üvegfalak, tiszta idő, lent az egész kivilágított Manhattan látszott, csillogott a fagyban. A nappali látképre néhány évet várni kellett. Az egyik egyetemen (St. John’s) volt kiállításom, eljött gimnáziumi osztálytársam, Hankó Zsuzsa, aztán elhívott, látogassuk meg a munkahelyén. Hol dolgozol? A World Trade Centerben. Dórával együtt lifteztünk föl valahova az egyik torony derekáig. Egyetlen terű, üvegfaltól üvegfalig nyúló nagy teremben fogadott, amelyet az asztalok köré állított panelrendszertől mégis labirintusnak érzékeltünk. Az amerikai filmekben sokszor látni hasonlót. Mint a Zsuzsi irodája – kiáltunk föl ilyenkor. Szerencsére 2011-ben a cég már a Midtownban székelt, ó, bár tudtam volna ezt szeptember 11-én! 2001 őszén, néhány héttel a tragédia után is jártam ott, tele volt a környék falra ragasztott fényképekkel, az eltűntekével, akiket még kerestek és azokéval, akiket már megtaláltak. Kiállításom nyílt volna Princetonban; halasszuk el, kérte Marsha Child, a galéria vezetője, megérted, ugye. És jövőre, amikor majd megcsináljuk, tegyük egy másik rajzodat a meghívóra, kérlek, ne ezt a két oszlopot! A meghívóra és a plakátra természetesen másik képem került, sőt végül ki sem állítottuk az oszlopokat. Most mégis ideteszem őket, nem csak a WTC ikertornyaira, de Hankó Zsuzsára is emlékezve.

 

A LÉLEK TÜKRE

    „Kérjük, a kiállítás megvalósulásához olyan képzőművészeti alkotásaival járuljon hozzá, amely művek köthetők az animációs gondolkodáshoz, vagy animációs aspektusból is értelmezhetők.” A mondat abból a körlevélből való, amely valamikor az év elején érkezett sokunk postaládájába, és A LÉLEK TÜKRE című kiállításon történő részvételre buzdított. 

     Vegyünk tehát egy kúpot…, vagy vegyünk inkább egy csonka gúlát.

      Az ilyes megnyitóféleségek legnagyobb, minősíthetetlen, de többnyire elkerülhetetlen hibája az egy kalap – tudniillik az egy kalap alá vétel. A kultúra, a külvilág, a miacsuda, továbbá pártunk és kormányunk felől nézvést az animáció egy kalap alatt látszik. A képzőművészet meg egy másik alatt. Ismerik azt a játékot, régen a Moszkva téren szép pénzeket lehetett vele veszteni, hogy kapkodják egy asztalkán a kalapokat és ki kell találni, melyik alatt van a lényeg. Nekem a lényegről kéne beszélnem, tenném is, ha tudnám, melyik kalap alatt keressem. Vagy legyen mégis csonka kúp?

     Nem akarok itt arról fontoskodni, a címben megnevezett fogalmak kapcsán, hogy elmagyarázom, mi a csuda két valaminek a reciprokszorosa, már csak azért se, mert nem is biztos, hogy sikerülne. Sőt szinte biztosan nem. A fordított arányosságot is csak azért hozom szóba, mert olyan szeretnivaló szó mindkettő.  Két együtt változó dolog kapcsolatáról van szó, esetünkben a képzőművészet és a film legyen a két kiválasztott.

      Fölállíthatnánk persze a tételt, hogy a képzőművészet és a film egymás rovására létezik, de nem fogjuk. Már csak azért sem, mert mire pontosítani, vagy pontatlanítani, világosítani, vagy homályosítani, vagy etceterásítni kezdenénk, valószínűleg kiderülne, hogy ugyanarról beszélünk.

     Míg képzeletük tábláján gondolatban fölskiccelik az igazolást vagy cáfolatot reprezentáló hiperbolákat – ki-ki vérmérséklete szerint választva hozzá színt, stílust, technikát, nyersanyagot, rajzolószerszámot, satöbbit – hadd példálózzak saját magammal, akit azért állított ide, jobb híján és eléggé meggondolatlanul a most nyíló tárlat két jeles kurátora, mert mindkét dologba beleártotta magát; hályogkovácsként lett filmes - kalászos, csillagos diplomapapírjával mit kezdeni nem tudó grafikusként, ami miatt persze nem kér, nem is kaphat feloldozást, legalábbis a maga számára nem. Hogy a műfajok számára mégis megkísérli, az persze más dolog, engedtessék meg neki. Kösz, ha meghallgatják, már nem lesz hosszú. Nagyon.

     A tárlat címét, A lélek tükrét most nem magyaráznám, legföljebb emlékeztetnék a titokzatos „asa-nisi-masa” varázsszóra a 8 és félből, de-ve ne-ve ava-govod-java-navak, me-vert ne-vem fo-vo go-vom í-vígy fo-voly-ta-vat-ni-vi so-vo-ká-vá-i-vig, mert máris tudják, hogy a ragozás így folytatódna: animus, anima. animáció. Hogy ez így túl nosztalgikus? Lehet. Az animációról úgy hírlik, valami olyan, amit az igazibb filmművészet előbb-utóbb kinő. Mint egy gyerekbetegséget. Túllép rajta, ahogy Émile Reynaud-on is túltettek a Lumière testvérek. Szegény Pierrot-n meg a kinematográf.

A képlet szerint a mai gála szereplői a gyermekkorukat élik. Hátulgombolós lánykák, fiúcskák – matrónák és aggastyánok. Valahogy ittfelejtkeztek. De belépvén a lélek-tükörbe meglátják magukat képzőművészként is, vagyis fölfedezik az időt.  Mert az animáció nem a képzőművészet mozgó változata. Inkább annak bizonyítéka, hogy minden képben ott rejtőzik az idő.

     Akhilleusz és a teknőc kacagtató versenyfutását az igazi filmesek le sem forgatnák; nálunk, animációsoknál meg ugyebár legyőzötten kullog el a gyorslábú hős, miután az aktuális kulcs- és fázisrajzokat újra meg újra átszámoltattuk vele. És ezer éve ezt teszi. Zénón, az ős rajzfilmes óta az időt csupa mostra, a teret csupa ittre vagdaljuk. Addig szeleteljük mindkettőt, míg megszűnnek folyamatosnak látszani. Huszonnégy állókép kell ahhoz, hogy elhitessük: az idő mégis folyik. Meg persze meggyőzzük magunkat is.

     Azt azonban, hogy itt valami "időtlenségről", illetve „térnélküliségről" lenne szó, csak most egy szakmai megnyitó erejéig kockáztatjuk meg, most is csak azért, hogy kételyt plántáljunk hallgatóink szívébe, és bosszanthassuk általa a fennköltebb művészeket. Mert az animáció valahol lázadás is. A mozgókép paradoxona. Térnélküliségről hebegtem, de tétnélküliségről soha nem jutna eszembe szónokolni. Mert tétje azért van a dolognak. Vegyük, mondjuk – a csonka gúla helyett – Bergsont az ő fura kúpjával; emlékeznek ugyebár, a kúp alapja a tudattalanban őrzött összes élményünk, a tiszta emlékezet; a kúp csúcsa meg a jelen pillanat; s amikor észlelünk valamit, a tudatunk a kúp alapjáról a csúcs felé préseli az emlékeket, hogy emlékképpé sűrűsödjenek. Az animációs filmkészítő ezen a kúpon liftezik fel-alá. Vagy inkább ott belül páternoszterezik. Hogy ez így túl bonyodalmas, oké, idézek inkább egy klasszikust, Kovásznai Györgyöt: „Képek és szobrok garmada, / Disztanciált szubsztancia.”

     Na, most már tényleg csak valami konklúzió kéne. A megnyitó személyiség feladata – olvasnám a nem létező szerződésben a szerény honoráriumomról szóló részt keresve, szóval a feladat a kiállítás figyelmükbe ajánlása, amiről végre eszembe jut egy igazi, régi Pannóniás mese (az újszülöttek kedvéért a Pannónia Filmstúdió nevű sárga ház (egy megállóval a Lipótmezőnek nevezett másik híres sárga előtt) volt uszkve négy évtizeden át a magyar rajzfilm otthona - bölcsőd és sírod is, mely ápol…, de ne érzékenyüljenek el, inkább mesélem a büfét, ahol Nepp Dodi kávézik, néhány fontatlan rajzoló (köztük magam is) társaságában. Belép Romhányi – Rímhányó – (újszülötteknek: Mézga család, továbbá Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki); a Corvin Áruházból jön, ahol valami reklámszöveggel bízták meg, de nem jutott eszébe semmi, lejárt a határidő, ment, hogy visszafizesse az előleget, lépcsőzik fölfelé, ahogy az imént önök is tették, fordul, megint lépcsőzik, és eszébe jut valami mégis:  „minden szinten, szinte minden”.

Elhangzott a Vigadó Galériában A lélek tükre című kiállítás megnyitóján. 

FJODOR MIHAJLOVICS BÁZELBEN

Boldogan írom le, hogy Jurij Pavlovics Guszev elkezdte lefordítani A követ és a fáraó című könyvemet, amelybe már újabb „felfedezéseimet” is beépítettem. A könyvnek van néhány orosz vonatkozása is. A legelső bekezdésben megjelenik például Dosztojevszkij. „Ott állok a nagy kép mellett, olyan közel hajolok hozzá, amennyire csak bírok, át az alacsony kordon fölött, az arcom szinte súrolja a festéket. Dosztojevszkij jut eszembe, ő is attól félt, hogy majd ráförmednek. Történetesen az is egy Holbein-festmény volt. amelyet nézett. 1867. augusztus 12-e, fülledt nyári délután a bázeli múzeumban. »Fjodor Mihajlovics egy székre állt, hogy jobban lássa A halott Krisztust. Tizenöt-húsz percig nézte, teljesen mozdulatlanul. Aggódtam, hogy ezért meg fogják büntetni, mert itt mindenért büntetés jár« – írja memoárjában a felesége. Hiába, szorongásainkat, a kelet-európai kisebbségi érzést nem lehet otthon hagynunk, majd’ másfél század múltán sem lehet.”
Jurij természetesen megkereste a feleség memoárját, azt, amelyben szó sincs arról, hogy székre állt volna Dosztojevszkij. Én viszont megkerestem egy korabeli fotót, amelyet itt láthattok, és számomra világos, hogy ha jól akarta látni a festményt, föl kellett állnia arra a székre.  És szeretném hinni, hogy föl is állt. Később Jurij írt, hogy megtalálta Dosztojevszkaja másik memoárját - kettőt írt ugyanis az özvegy - és a másikban ott a szék. Már előre élvezem, hány izgalmas e-mailt fogunk váltani hasonló fontos – és fontatlan – kérdésekről.

Mellesleg a Magyarországon épp 15 éve megjelent könyv már csak antikváriumban érhető el (legutóbb 29 ezer forintért láttam). 

Na igen, ezt már az AI csinálta, igaz többször átdolgoztattam a képet, mire olyan lett, ahogy elképzeltem.

NÁDAS PÉTER (1942 - 2026)

Nádas Péter a hágai Fotómúzeumban (Fotomuseum Den Haag) szubjektív 20. századi magyar fotográfiatörténeti kiállítást állított össze és mutatott be. A kiállítás 2004. szeptember 25-én nyílt meg. Én a hágai Escher Múzeum (Escher in Het Paleis) második emeletét kaptam meg, hogy önálló retrospektív kiállítást rendezzek. Ez a tárlat az előző napon, szeptember 24-én nyílt. Mindkét esemény a Török András által szervezett hollandiai magyar kulturális évad (Hongarije aan Zee) része volt.