KI ÍRTA?

Na jó, nem a világirodalom csúcskölteménye, de mégiscsak valami versféle. Hazafias, pátoszos, szenvedélyes, egy kicsit dagályos, giccses. De vajon ki írhatta? 2013-ban tettem ki ide a blogra és azóta nem jött válasz. Lassan tíz éve. Most valahogy aktuálisnak éreztem újra. Apró könnyítés: fordításról van szó, bevallhatom a Google fordító segítségét is igénybe vettem, de ez talán sejthető volt.Szóval:

Amikor könnyeket fakasztott,

költő, szemedből a részvét,

a mennyekig szárnyalt fohászod

e keserű sorsú népért.

 

És mikor fenséges hazánk

gyönyörűségén révedeztél,

éneked úgy hullott le ránk,

mint áldást hozó égi szent szél.

 

Amikor lantodon az édes

anyaföldről zengett a húr,

szerelmi himnusz szólt, mi éles

nyilakkal a szívünkbe szúr.

 

Ó dalnok, minden grúz azóta

lelkében hordja éneked,

és árva néped összetartja,

hogy szeretett és hogy szeret.

 

Minden betű, amit leírtál

gyökeret vert és szökkent szárba,

szent férfiú, ideje már,

hogy készülődj az aratásra.

 

Ne csodáld, hogy csodál e nép

s az új század veled virrad,

Erisztavi, bár szülne még

e föld sok olyat, mint te vagy. 

 

SZBERBANK - VELED ÉS NÉLKÜLED

 

A derék férfiú, akinek a cipőjéig is alig érek föl, nem más, mint Nyikolaj Antonovics Krisztofari (a szobor talpazatán így olvasható: Николай Антонович Кристофари). Aki nem ismerte föl azonnal, ne magában keresse a hibát, a 19. századi bácsi nem tartozik a történelem legnevezetesebbjei közé. Csupán azért kapott szobrot, mert ő volt a legeslegelső orosz takarékbetétkönyv tulajdonos. Akkortájt kapta, amikor honfitársainak egy másik csoportja épp az 1848-49-es magyar szabadságharc vérbefojtásával volt elfoglalva. Azért jutott épp most eszembe, mert hallom, hogy az orosz Szberbankot kiakolbólították Európából. Sőt kis hazánkból is. Na hát ezen a fényképen a szobor – meg én – épp a Szberbank székháza előtt állunk Moszkvában. Az időpont 2013 májusa. Az történt, hogy egy korábbi moszkvai kiállításomat látta valaki, aki beszélt róla valaki másnak, aki meg továbbmondta, szóval eljutott a hír a Szberbank „promócióját” intéző hölgyhöz, a gyönyörű Kátyához, aki rábeszélte főnökeit, hogy rendezzenek kiállítást az  anamorfotikus hudózsnyik (én volnék az) munkáiból. Az alkalom az az évente visszatérő szeánsz volt, amikor a részvényesek összejönnek, hogy megvitassák, merre menjen a világ, és jutalmul megnézhetnek egy csak és kizárólag nekik rendezett kiállítást. Ahogy ők nevezték, vísztavkát. Mivel a legnagyobb orosz bankról van szó, az iménti fogalmazás, mármint a világ haladási irányára vonatkozó, nem is annyira túlzó, mint amilyennek szántam. Ilyen körülmények közt ne akadjunk föl olyan apróságokon, hogy a titkosnál is titkosabb volt a tárlat, hogy az interneten hiába is keresné bárki, hogy összesen két vendéget csempészhettem be, és hogy a többszörös motozás a meglévőnél is komolyabb misztériumot gombolyított az anamorfizmus műfaja köré. A fényképezőgépeket már a kapuban elvették és a kiállító terem minden szögletében (sok szöglet volt) állt egy hallgatag kopasz, akinek különös drótok dugóhúzóznak elő a füléből, furcsán dudorodott az öltönye, és nem volt hajlandó megszólalni semmilyen nyelven. Bizonyára ismerte a táblát az „Annuskás parkban” (tudniillik, ahol kiömlött a napraforgóolaj azon a végzetes napon): NE ÁLLJUNK SZÓBA IDEGENEKKEL! A kiállításon ott tolongtak a híres orosz oligarchák, a vízszintesen elhelyezett grafikákon (elegánsabban mondva katoptrikus anamorfózisokon) félretolták a tükörhengereket, hogy legyen hely vodkás poharaiknak és zakuszkás tányérjaiknak. Amit nem bírtak elfogyasztani, azt a bank feliratos nejlonzacskóiba gyömöszölték, az ezüsteszcájgot pedig magától értetődő természetességgel csúsztatták a zsebükbe. Mint említettem, a kiállítás 2013 májusában volt. A furcsa körülmények ellenére nagyon örültem neki, hisz akkoriban minden lehetőséget megragadtam, hogy Oroszországba utazzak, mert épp a készülő Gorkijos-Bogdanovos-Lenines könyvhöz, a Sakkparti a szigetenhez  gyűjtöttem az adatokat…, meg persze az adatok mögé az élményeket. A Szberbank néhány hónap múlva, 2013. november elsején jelent meg Magyarországon, és néhány napja távozott.  

KI Ő?

Az alábbi mondatok segíthetnek: 

Oroszhon! Oroszhon!  

hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel.

 

IKSZELGETÜNK !?

 

65 éves a Lottó.

Hozzám képest kölyök.

Megpróbálván fölidézni ötvenhét márciusát, anyu jut eszembe, ahogy új golyóstollát próbálgatva felszólít, mondjak öt számot. – Egy, kettő, három, négy, öt – mondom nagybüszkén. Nem tetszik neki. Ugyan nem járok még iskolába, de tudja, hogy az összes számot ismerem, na jó, talán az összest nem, de legalább százig biztos. Momentán kilencvenig is elég. Azt akarja, hogy a kedvenceimet mondjam. Nehezen egyezünk meg az öt legérdekesebb számban, amelyeket három kockás rubrikában be is ikszelünk. Ez is új szó, a rubrika.

Az első lottósorsolás 1957. március 7-én zajlott. Nem nyerünk, de szerencsére a számsor első öt jegyét sem húzták ki, sőt sosem húzták ki őket, holott az esélyük épp annyi volt, mint bármelyik másik öt számnak, konkrétan 1:43 949 268.  Mindezt Pállfy Laci matematikus barátomtól tudom, sőt azt is, hogy, ha az 1,2,3,4,5 számsort valaki 65 éven át, minden sorsolásra megjátszotta volna, akkor mindössze 2 db 3 találatosa lett volna és 80 darab 2 találatost ért volna el. Mit mondjak, elég nagy bukta.

Ugorgyunk!

Hogy anyu „modern” volt, az nem csak abból derült ki, hogy lottózott meg békekölcsönöket jegyzett, de néha a száját is kirúzsozta, fekete ceruzával megerősítette a szemöldökét, előszeretettel olvasta az Ez a Divatot, sőt a német Burdát, és tudta, mikor érkezik friss áru a kecskeméti bizományiba.  Gyakran állt elő új ötletekkel: legyek építész, majd legyek inkább kibernetikus, (amiről ő sem igazán tudta, micsoda), aztán egy nap azzal ért haza: könyvillusztrátor legyek, olyan, aki képekkel rajzolja tele a könyveket, meg talán ő az, aki a hirdetőoszlopok plakátjait is rajzolja. Például a Lottó-plakátot.

Mielőtt ezekről beszélnék, tudniillik a plakátokról, elkel egy kis magyarázat a lottó időzítésről. 1957. március. A Lottó mellett, vagy inkább előtt azért a forradalomról is kellene beszélni, és a MUK-ról. Anyu nem csak úgy l’art pour l’art akart meggazdagodni, éppenséggel kitették az állásából és apám keresetére sem nagyon lehetett számítani. Olyannyira nem, hogy noha csak júliusban fogják letartóztatni a forradalom – illetve ahogy fogalmaztak, az ellenforradalom szellemi előkészítésének vádjával, de már az előző havi fizetését is visszafizettették vele. Szóval egy lottónyeremény mentőöv lett volna. Alighanem több ezren talán tízezren vásároltak lottószelvényt anyámhoz hasonló megfontolásból. (Laci biztos tudja, hányan.) Bármennyire is respektálom a kiállítást, amelyet most meg fogok nyitni, azért engedtessék meg nekem, hogy egy csepp cinizmust érezzek az akkori időzítésben. A konszolidáció beindításához szükséges pénzt, okoskodtak Kádárék, legkönnyebben a bajba jutottak oldaláról lehet begyűjteni. Az meg nem zavarta őket, talán észre sem vették, hogy a beikszelt számok közt feltűnően sok volt az 56-os, a 10-es és a 23-as. Nekik annyi elég volt, hogy a MUK-ot, vagyis a Márciusban Újra Kezdjük jelszót felülírta a Lottó.

Ugorgyunk! De csak egy kicsit.  

Vajon összedugták-e a fejüket a lottók és forradalmak professzorai, amikor azt olvasták, hogy az előző, az 1848-49-es után, a Bach-korszak passzív rezisztenciáját választó polgárság nem csak a sörivást negligálta, hanem a „labanc" eredetű szerencsejátékot, a lutrit is, hazafiatlan cselekedetnek tartván az elnyomók ilyetén támogatását. Mert tudniillik most csak a modernnek titulált lottó születésnapját celebráljuk, az egykori genovai szenátorválasztásból hazárdjátékká avanzsált lottót már Mária Terézia meglovagolta, bölcsen kiszámolva, mennyivel gyarapodhat általa az államkincstár.  Szóval akár a két forradalom eltérő utóélete is vizsgálható lenne szerencsejáték-szemszögből. A kiegyezés után mégiscsak enyhülnie kellett a lutrival szembeni ellenszenvnek, példaként mondjuk Pósalaki úrral hozakodhatnánk elő, ugye teccenek emlékezni rá…

… de ugorgyunk! 

Az ugye megvan, hogy berúgja valaki a pártiroda ajtaját, torkon ragadja a párttitkárt és ordítja - Te mocsok, élősdi, vörös patkány… Ebben a percben utoléri a felesége, lihegve mondja, - Állj meg, Lajosom, csak vicceltem! Nem is mi nyertük az öttalálatost. Talán azért jutott eszembe, mert a dologban, vagyis az 50-es évek végi lottózásban azért fölsejlett valami látens rendszerellenesség is. A szocializmus ugyebár a munkával szerezhető boldogságot hirdette, a transzparensek obligát jelszava az egyelő munkáért egyenlő bér volt, a Lottó meg mindennek ellentmondott. A szerencsevárók, ha nem is mondták ki, a kapitalizmus előszobájaként gondoltak rá. Na jó, lehet, hogy inkább hátsólépcsőjeként.

Ugorgyunk!

Mint alighanem sejtik, jómagam grafikusként lettem ideállítva, s való igaz a magyar lottótörténelem plakátszemszögből is vizsgálható, sőt egész jól megjeleníthető. Megpróbálom elképzelni plakátrajzoló kollégáimat, a kábé kettővel vagy hárommal előttem járó generáció ikonjaira gondolok, amint fölkérik őket, tervezzenek lottó-plakátokat. Nyilván eszükbe jut az iménti eszmefuttatás, az tudniillik, hogy a lottóhoz valami burzsoá ármánykodás kapcsolható, azért jut eszükbe, mert kedvenc műfajuk, a plakát úgyszintén a kapitalizmussal flörtöl. A Rákosi-kor propagandaplakátjai legföljebb a békét, a szocializmust, a munkaversenyt és a három- meg ötéves terveket reklámozhatták, árucikkeket propagálni a hiánygazdaság éveiben aligha lett volna értelmes dolog. Van valami jelképes abban, ahogy Káldor László előveszi saját Dréher sört hirdető 1945-ös plakátját, s lecseréli rajta a szöveget: „Legalább egy lottó-szelvényt!” – könyörög az elkésett vevő a félig lehúzott redőny mögötti eladónak.

A lottó-plakátok nem csak tartalmi, hanem stiláris erjedést is hoztak. A szocreál kor gyakran izzadtságszagú naturalizmusát, pátoszos heroizmusát, könnyed, karikaturisztikus nyomtatványok írták fölül. Ott volt bennük a háború előtti modernizmus, és már a kortárs nyugati képzőművészet frissebb szelleme is. Káldor mellett több jeles grafikust is sikerült megnyerni – úgy hírlik, meg is fizetni, hogy tervezzenek lottó-plakátot, amelyek zöme az akkoriban Budapesten oly népszerű A/4-es méretű villamosplakát volt. Pál György, Fejes Gyula, Tamási Zoltán mellett, sőt előtt a Macskássy testvérek nevét kell kiemelni. Már a Magyar Királyi Osztálysorsjáték helyére lépő Újjáépítési Állami Sorsjáték plakátjain feltűnt a szignójuk, s ők tervezték a 47-ben elinduló Totó focilabda fejű kabalaemberkéjét is. Hogy melyikük, az az aláírt Macskássy névből ugyan nem derül ki, de gyaníthatóan az idősebb fivér, János plakátolt többet, Gyulát ugyanis mint a magyar állami rajzfilmgyártás megteremtőjét egy másik művészeti ág is lefoglalta. János találmánya Lottó Ottó, a számkockás sárga ingben, süvegére tűzött lóherével szerencsemalacon nyargaló kiskondás, aki, nézzék csak meg, nem öregszik. Ki hinné, hogy már hatvanöt éves. Szerencsés születésnapot, öcskös!

Elhangzott a budai várban, a mellékelt plakáton reklámozott kiállítás megnyitóján. A fotókat Katona Márta készítette. Köszönet értük. A plakát végül nem hasznosult, mert a tervező (aki én voltam) figyelmét elkerülte, hogy országgyűlési választások lesznek hamarosan, és ilyenkor az ikszeléssel nem való viccelni.  

HÁBORÚ

Hónapok óta rebesgették, aztán amikor már kezdtünk belefásulni, azt hinni, nem törhet ki háború itt a közvetlen szomszédunkban, ráadásul két testvérnép közt, egyszer csak arra ébredtünk, hogy elkezdődött. (Nem lett volna nehéz megjósolni: február 23. a szovjet Vörös Hadsereg Napja. Utólag könnyű okosnak lenni). Az orosz harckocsik, persze békehozónak nevezve magukat, átlépték a határt. Sokan tudják rólam, apai ágon kárpátaljai gyökereim vannak. Nagyszüleim odavalók, apám ugyan itt született, Csépán, de az első bécsi döntés után visszacsatolt Beregszászban volt gimnazista, ott is érettségizett 1941-ben. Gyerekkoromban még sok rokont tartottunk számon, látogattuk őket, amikor lehetett, ők is bennünket, aztán szép lassan meghalt szinte mindenki. A velemkorú Sütő Pali 2019-ben. Fiát Robit személyesen nem ismerem, de  egy háború elég ok, hogy keresni kezdjem. Nem is nehéz rátalálnom. Tudom, hogy a Sütő nevet ukránul és oroszul így kell írni: Sitev. Hogy miért, arról fogalmam sincs, de biztos vagyok a dolgomban, mert ötödikes koromban, amikor elkezdtünk oroszul tanulni, én címeztem nagymama Etus néninek (sógornőjének) írt leveleit Barkaszóra. Így kellett címezni: Etel Sitev, Barkaszovo, Zakarpackaja Obl. Pontosabban így: Этел Шитев, Баркасово, Закарпатская обл. Azt hiszem, az én nagymamám volt az egyetlen szere a hazában, aki boldog volt, hogy oroszul tanul az unokája. Utcanév, házszám nem kellett a borítékra, mert jó, ha százan laktak Barkaszón, mindenki magyar volt, s a postás mindenkit ismert. Egyszerűbb dolga lett volna, ha magyarul is ott van a címzés, lévén a mindenkibe ő is beletartozott, de az volt a szabály, hogy a címzésnek cirill betűkkel kell íródnia. De vissza Sütő Robihoz, pontosabban Robert Sitevhez, mégpontosabban Роберт Шітєв-hez, akinek az anyukája már ukrán (gyerekkoromban láttam, gyönyörű szőke asszonyka volt), s a fiú is törve tud csak magyarul. A Facebookon sikerült megtalálnom, és egy rövid ügyetlen levélváltás után messengeren beszélgettünk hosszan. Féltem, katonának viszik a negyven körüli fiút, de megnyugtatott, csak a kiképzett, katonaviselt férfiakat hívják be, ő nem az. Olyan sok az önkéntes, mondta, hogy egyelőre nincs is szükség többre, mert sem szállást sem fegyvert nem tudnának adni nekik. Utóbbi alighanem változott, mióta Európából fegyverszállítmányok indulnak Ukrajnába. Egyelőre nem tervezi, hogy menekülnének, de emlékezni fog a hívásomra, ha úgy alakul a helyzet. A Robi által említett sok önkéntes jelentkezése meglepett, alighanem az oroszokat mégjobban meglephette, akik kisebb ellenállásra, gyors győzelemre számítottak. Ha igaz a hír, hogy alakulatuktól elszökött magányosan kóborló orosz katonák százait fogják el az ukránok és adják vissza az értük jelentkező anyukáknak, azt hiszem hosszabb lesz a háború, mint ahogy azt a Kremlben, vagy a gelendzsiki dácsában eltervezték.