PÁTERNOSZTER MOSZKVÁBAN

 

Ma nyílt meg a Nemzetközi „Non Fiction” Könyvvásár Moszkvában a Gostiny Dvorban, és vasárnap estig lesz nyitva. Páternoszter című regényem orosz kiadása szinte még meleg. Fordító: Jurij Guszev, kiadó: Szergej Miturics (Tri Kvadrata Kiadó) és aki a fényképen a könyvet árulja – másik orosz regényemmel, a Sakkparti a szigetennel együtt, ő Anna Miturics, a jeles könyvkiadó unokája. Az Internetre föltett képeket böngészve örömmel találtam meg, hogy Jurij Nornstein rajzfilmes kollégának (a Sündisznó a ködben legendás alkotójának) önálló standja van a könyvvásáron. - Zdrásztvuj daragoj Jurij!

 

ELREJTETT LÁBNYOM

 December 20-ig nézhető meg Bicsár Vendel kiállítása a Pécsi Galériában. Rá emlékezve gereblyéztem össze az alábbi följegyzéseket.  

A kollégiumunk, az Iparművészeti Főiskola szép Herman Ottó utcai villája valójában csak diákszálló volt. Ha mégis tanultam ott valamit, azt a nagyobbaktól, vagy a velem egykorú társaktól lestem el, általános gimnáziumból érkezvén ugyanis sok behozni valóm volt azokkal szemben, akik művészeti gimnáziumból jöttek. Legtöbben a pesti „kisképzőből”, de voltak Pécsről és Szegedről érkezők is. A szűken vett szakma manuális praktikáiban való lemaradásomért kárpótolt ugyan, hogy néhány elméleti tárgyból, sőt még tán művészettörténetből is jobb voltam az átlagnál, amiatt viszont, hogy sem az iskolában, sem a kollégiumban senkit nem ismertem korábbról, valahogy mégis körön kívülinek éreztem magam.

                A kollégiumban tanárokkal egyáltalán nem lehetett találkozni, s aki elvétette a havonkénti ágyneműcserét, még a gondnokot sem láthatta. A hivatalosan hétágyas, de egy-két matraccal mindig megtoldott szobában – az elsősök többnyire ott kezdték – dolgozni nemigen lehetett, olvasgatni se nagyon, a fiú- és a lányépület közti műteremházban is csak később, ha jól emlékszem, másodiktól kaptam saját szobát, ami egy asztalnyi, furnérlapokkal elkerített kasznit jelentett. Gyakran volt, hogy este hat után – általában addig tartottak az Iparművészetin az elméleti órák, vagy már ebéd után – mert azt azért elég gyorsan kitapasztaltuk, hogy nem minden előadáson érdemes ottmaradni – nem szálltam le az 58-asról a Körszállónál, hogy fölkapaszkodjak a Herman Ottó utca felé vivő lépcsőn, hanem bevillamosoztam a városba. Többnyire egyedül, de néha velem tartott egy-egy magányos kollégista is. Vida Győző, Bicsár Vendel. Inkább Vendel, mert neki is új volt a város, Győző már a gimnáziumot is ott végezte el. Átmentünk Pestre, a November 7 térnek hívott Oktogonra, őgyelegni a villanysörhabon – „a harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon” –, csavarogni a Duna-parton, üldögélni a múzeumkertben, Arany János szobra mögött, és rábukkanni olyan helyszínekre, amelyeket, a nevük alapján titokzatosnak hittünk. Feneketlen tó, Lövölde tér, Párizsi udvar. … Mindegyik nap új kezdet volt, egyfajta bizonyítás, melynek során magunkat éppúgy próbáluk megfejteni, mint magát a várost. Úgy éreztük, számon kell tartanunk mindent, ami Pesten történik. Bámultuk a befüggönyözött ablakokat a földszintes Óbudán, józsefvárosi házfalak golyólyukába úgy nyomtuk az ujjunkat, mint Tamás, próbáltuk állni a Rákóczi téri lányok pillantását, beszöktünk páternoszterezni a Vörösmarty téri új üvegpalotába. 1971 februárjában a földalattin vagy a metrón a mellettem ülő Esti Hírlapjában ezt olvastam: meghalt Rákosi Mátyás. Kisbetűs rövidhír volt az időjárásjelentés és egy karikatúra mellett. Igen, metróztunk is, elégedetten konstatálva, hogy épp Budapestre érkezésünkhöz időzítették az első szakasz átadását. olykor elvetődtümk a Népköztársaság útjára, a KISZ által szelepként működtetett FIKA, vagyis a Fiatal Művészek Klubja rendezvényeire is. A céltalan vándorlások legtöbbször a Filmmúzeumban fejeződtek be, vagy valamelyik körúti moziban. Ez még az a kor volt, amikor nem a popcorn meg a Pepsi miatt járt moziba az ember fia, és rajzfilmeket adtak a híradó meg a nagyfilm között. …  Magam is meglepődöm, mennyi filmet föl tudok idézni kollégista korom első éveiből. A Szelíd motorosok, és a Zabriskie Point, az Isten hozta őrnagy úr és az Eper és vér, a Dilinger halott, és az Ecce homo Homolka, a Ha és a Bolond Pierrot, a 22-es csapdája és a Feldobott kő, a Dodescaden és a Fényes szelek, a Nyírfaliget és az Űrodüsszeia, A hullaégető, és az Éjféli cowboy, a Satyricon és a Szerelmesfilm.

                Elsős koromban még minden hétvégén hazavonatoztam Kecskemétre, vagy stoppoltam, mert akkoriban autóstoppal ugyanúgy, sőt néha gyorsabban haza lehetett jutni. Másodikosként már csak kéthetente mentem, később ezek a látogatások is megritkultak. Igaz, a lány, aki miatt sűrűbben utaztam volna, leérettségizett és Szegedre ment továbbtanulni. Hétvégén is volt menza, de nem a főiskolán, hanem a belvárosban, a Kárpátiában, pontosabban a híres vendéglő fölötti zsúfolt diákétkezdében. Ott álltunk sorba az urbánussá válni készülő vidéki ifjúság társaságában, hogy krumplipürénkre rácsapjanak egy merőkanál pörköltszaftot. Ha volt elég pénzem, átmentem egy túróstáskára vagy málnaturmixra a szomszédos Jégbüfébe, ha csak kevés volt, akkor is mentem, hogy beleejthessem a bolt előtt üldögélő szép arcú világtalan kolduslány tányérjába. Évtizedeken át ült ott, hozzátartozott Pesthez, mint Füttyös Gyuri, aki a körúton loholt és összecsavart Esti Hírlappal csapkodta a parkoló autókat és a lányok fenekét.

Ha hétvégére hazamentem, annak a kollégiumi szobatársak is örültek, mert mindig valami „pakkal” érkeztem vissza. Pecsenyezsírba fagyott sültek pompáztak nagyanyám befőttes üvegeiben, amelyeket aztán elképesztő gyorsasággal fogyasztottak el szobatársaim. Hét közben a főiskolai menzán ebédeltünk, és mi kollégisták vacsorát is kaptunk, ami barna nátronpapír zacskóba tett zsömléből, sertésmájkrém konzervből és almából állt. A papírzacskókra később rajzoltunk, mert a papír kincs volt akkoriban. Vendel engem ábrázoló golyóstoll rajzát elkértem, s valahányszor valami katalógusba képet kérnek tőlem, mindig elkezdem keresni. Itt van valahol a lakásunkban, de amikor kéne, soha nem találom meg. Talán egyszer, ha majd nem keresem, előkerül. De valószínűbb, hogy valaki más fogja már megtalálni. Engem sem lesz könnyű felismerni, mert elszállt fölöttem egy fél évszázad, ráadásul bajuszt növesztettem, de azt végképp nem fogja tudni senki, hogy Vendel rajza. Ideírom tehát: barna cakkos szélű, A/4-es méretnél valamivel kisebb nátronzacskó, egy kicsit zsírfoltos, rajta sötétkék golyóstollal rajzolt félprofil arckép, erősen tónusozva. Tanulmányrajz inkább, mint kroki. Akik felismerhetnék, a kollégiumi szobatársak. A hétágyas szoba szinte mindig kiegészült egy-két barátnővel vagy ismerőssel. A már említett Vida Győző grafikus és Bicsár Vendel ötvös mellett ott lakott Antal András keramikus, Izing Pista formatervező Horváth Géza ötvös, Erdei Sanyi üvegtervező, és olykor a kárpitművésznak készülő Oláh Tamás és Nyerges Éva is. Amikor Sanyi mint rangidős átköltözött egy kétágyasba, a szintén üveges Jegenyés Jancsi és szépséges felesége, Móker Zsuzsa jött a helyére. Horváth Géza (aki közben Laczákra változtatta a nevét) is hozott egy asszonyt, Ilonkát, akivel majd’ minden hajnalig cizelláltak; ami azt jelentette, hogy rézlemezeket kalapáltak. Zajlott az élet. Remek hely volt, hogy az iparművészet más ágaival ismerkedjek, arra kevésbé, hogy kialudjam magam. Ha mégis sikerült, az inkább a főiskolán történt. Az elméleti órák délután voltak, köztük a legálmosítóbb a művészettörténet, amelyet a vetítés miatt egy besötétített teremben tartottak. Újvári Béla bácsinak (meglepve fedeztem föl a nevét a Válasz szerzői közt is) nem nagyon sikerült a korai mezopotámiai fazekasság geometrikus mintázatainak gazdagságával fölvillanyoznia hallgatóságát. A tizedik percben már aludtam. A többiek is. Hogy ne legyen annyira feltűnő, a grafikusok nyitott szemeket festettek egymás csukott szemhéjára. Tizenhárman voltunk a grafika szakon: Horváth Mari és Zahorán Mari, illetve Vida Győző és Miklós Karcsi – ők a kollégiumban is társaim voltak –, Koltai Éva, Rényi Kati, Török Nelli, Herpai Zoli, Kerényi Jancsi, továbbá két brazil fiú: Rui de Oliviera és Josimar de Oliviera (nem testvérek) és Szabó Guszti, akit Amerikába disszidált szülei küldtek Magyarországra tanulni, de talán azért is, hogy megússza az éppen zajló vietnámi háborút.

Dacára az átszunyókált műtöri óráknak, egyedül az elméleti tárgyakban voltam képes fölvenni a versenyt a zömmel a „kisképzőből” érkezett évfolyamtársaimmal. Gyanítom, a fölvételim is azért volt sikeres, mert az „elbeszélgetésig” eljutva az irodalomra terelődött a szó. A komoly tanárok mögött állt egy fehér köpenyes kicsi, kopasz, a sok művészféle közt hivatalnoknak látszó bácsi, akivel az általános kérdések után hosszas eszmecserét folytattam Juhász Ferenc verséről: Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb. Idéztem belőle, a kis ember is belejött, visszaidézgetett, aztán szeptemberben kiderült, ő a tanszékvezető, a neve: Haiman György. A diploma után szoros, szinte baráti kapcsolatba kerültünk. De most legyen szó a többi tanárról! A „főmestert” Balogh Istvánnak hívták, ismert plakátgrafikus volt, filmplakátjai mellett, sőt előtt a politikai plakátjaira emlékszem, de lehet, hogy csak azért, mert hasonlított rájuk. Leginkább a „novhét” plakátjainak Leninjére. „Hatalmas homlok, hatalmas ész” (Majakovszkij) és hegyes állszakáll. „Olyan snassz, amiket mostanában csinálsz” – hívott félre valamikor az első szemeszter közepe táján. Értelmesen próbáltam bólogatni. Vidéki fiúként rengeteg ismeretlen dologgal találkoztam a fővárosban, és a pestiek meg a nagyobbak által használt szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az, hogy ápisz, ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni, ha van az illetőnél elég steksz, amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smárolhatnánk végre; pedig helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de éreztem, hamarosan én magam is az lehetek. Komoly lökést jelentettek Balogh tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem nagyon találtam a helyem, bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy éreztem, minden sikerül és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből. Tanultam persze mást is „Pátertől” (a kollégák Páternek szólították, később, diploma után már én is), de tanárként talán ez a legtöbb, hogy időnként meg kell dicsérni a diákokat. A rajzot Baska Jóska tanította, leglelkesebben Rényi Katit, akit tanulmányaink végeztével feleségül is vett. Az ábrázoló geometria és az anatómia a Leonardo-jegyzeteket fordító Gulyás Déneshez tartozott. Könnyed, élvezetes előadásokat tartott, érdemes volt az óráira járni, bár aki nem járt, az sem kapott négyesnél rosszabbat. Vámosi Ferenc, az építészettörténet tanára (a „Pacni”) is remek előadó volt, viszont elképesztően szigorú. Nála nem volt nehéz megbukni, tele is volt a terem, ha ő adott elő; ahogy a rektor, Pogány Frigyes környezetesztétika előadásai is zsúfolt előadóban zajlottak, pedig abból, ha jól emlékszem, vizsga sem volt. Szilágyi Péter mérhetetlen mennyiségű cigarettát szívott el filozófiaórái alatt. Eredeti szakmája szerint irodalomtörténész volt, az időmértékes verselés mellett az ifjabb hölgyek érdekelték, a tanársegédjét feleségül is vette. Marxizmus-Leninizmus Tanszék – fölösleges nyűgként gondolok rá, holott a vizsgák kemény kínvallatásaira is emlékezhetnék. A politikai gazdaságtan előadóját – nomen est omen – Bukta Lászlónak hívták. Legismertebb tanárunk Rubik Ernő volt, pontosabban lett, mert akkoriban még csak dolgozott a Kockán. Zigány Edit – betűrajz, Szántó Tibor – tipográfia, Nagy Zoltán – rajztechnika … és Szoboszlay Péter – rajzfilm. Különös hangulatú, nonkonformista munkáit hamar megszerettük. Emlékezetem hálójából egy őszi, hetvenes évek eleji jelenet hull elő. Esteledik. A helyszín a Népköztársaság útja, a Novhét tér felől megyünk a Fiatal Művészek Klubja felé. Négyen vagy öten lehetünk, Horváth Marira, Herpai Zolira emlékszem, talán a brazilok is ott voltak, és a kollégisták közül talán Vendel. Galléron ragadjuk a szembejövőket: „Képzelje, mit főzött a menyem a fiamnak. Becsinált levest egy kis zöldségből, sárgarépából. A sárgarépát szétvagdosta. Szét az! Mondom is este a fiamnak, amikor kijött a konyhába: Tudod, mit ettél te? Egy sós löttyöt!” Van, aki megdöbben, rémülten menekül, vagy csatlakozik hozzánk. Egyre többen menetelünk, talán nem is a FIKA, hanem a Huszonötödik Színház az irány. Péter fakultatív tantárgyát, a rajzfilmet hivatalosan animációnak hívták, nem volt kötelező, de filmet nézni – köztük az ő filmjeit – azért sokan beültek. A Sós lötty akkoriban lett kész.

A versekről legtöbbet Vendellel lehetett beszélgetni, igaz, hogy mást nem tudok felidézni, csak egyetlen verset, azt viszont oly sokszor elmondta, hogy ötven év múltán is emlékszem rá. Több is mint ötven. Beírom a sorokat a Google keresőbe, meg is jelenik, Rainer Maria Rilke verse: Szonettek Orpheuszhoz.

Mindig előzd meg a búcsút, mintha a multad

volna, akár ez a tél, mely messze-siet.

Mert jöhet egy tél s végtelen télbe borulhat,

mindent áttelel és túléli majd a szived.

 

Légy Eurüdikébe-halott, bukj zengve a mélybe

s szállj föl a dallal, a dicsérettel - örök

légy a tünők közt, légy a mulás menedéke,

tiszta üveg, mely cseng, bár maga összetörött.

 

Légy, s ne feledd, hogy a nemlét is mire késztet

lendületednek végokaként, hiszen érzed:

egyszeri ez, csak itt lehet messzire szállnod.

 

Annyira gazdag a Természet s még rejtve világa,

számold e végtelen összegek néma sorába

ujjongva önmagad és töröld el a számot.

A harmadik főiskolai év végén a nyári művésztelepet a Szovjetunióban szervezték. Vonattal mentünk Moszkvába, aztán Leningrádba. Néhány éve alkalmam volt újra bejárni az egykori helyszíneket, kiállításom nyílt mindkét városban, igaz, az utóbbit már nem Leningrádnak, hanem Szentpétervárnak hívják. Mit mondjak, alaposan megváltozott a világ, de persze én is. Akkoriban például elég jól el tudtam beszélgetni orosz vendéglátóinkkal, ami most, majd’ félévszázad kihagyás után már nem ment. Elfelejtettem oroszul. A „ja kvam pisút” még úgy, ahogy elmondom, de hogy egy boltban megértessem magam az eladóval, az már nem megy. Igaz, 1973-ban sem nagyon ment, de akkor azért, mert az üzletek vagy üresen tátongtak, vagy legföljebb egyfajta portéka, mondjuk szardíniakonzerv volt bennük, amiről nem nagyon volt mit beszélgetni. Hamar kiderült, hogy az oroszok rosszabb életkörülmények közt élnek, meglepő volt szembesülni az itthoni propagandát látványosan cáfoló hiányokkal, az országon belüli utazást is tiltó törvényekkel, a mindenhol fejünkre olvasott szabályokkal. A zord körülményeket az ottani művészeti főiskola diákjainak szívélyessége és ötletessége oldotta. A nyár első hónapjában ők jártak Magyarországon, a kollégiumunkban laktak, s amikor ők lettek a vendéglátók, igazán kitettek magukért. Azt, hogy blue jeanst kell vinni, eleve tudtuk, az autentikusnak nem éppen mondható magyar gyártmányú farmerért is sok kemény rubel ütötte a markunkat, de a hivatalos programokat is átalakították a kedvünkért. A bebalzsamozott Leninnel való randevú helyett kicsempésztek például Zagorszkba (régebbi és mai nevén Szergijev Poszadba), az ortodox zarándokhelyre, és több, a sztálini rombolást túlélt moszkvai templomot is megmutattak. Az egyik orosz diáktól kapott ikon máig a falunkon függ. A Leningrád melletti, Petrodvorecnél láttam meg először a tengert Koltai Éva és Bicsár Vendel társaságában. A „szovjet-úton” barátkoztam össze a szép, arisztokratikus arcélű, Meryl Streep-orrú Remsey Flórával; leírhatom, mert utazásnyi barátságunkból nem nőtt ki később komoly kapcsolat. Petrodvorecről még egy kép eszembe jut, egy olyan fotó, amelyet sosem láttam. Ott a barokk parkban sétálgatva megláttam a szintén magányosan ballagó Vendelt. Előttem haladt egy fehér kaviccsal borított passzázson. Utolértem, mögé lopóztam és két tenyeremmel befogtam a szemét. Ő meg sem kísérelte a játékot a hagyományos szabály szerint játszani, hogy tudniillik kitalálja, ki áll mögötte; dehogy; a kezében tartott fényképezőgépet fölemelte, maga felé – felénk – fordította és exponált. Majd egy hónap múlva, ha előhívja a filmet, megtudja, ki évődött vele. Az időt nem siettettük. Még azt hittük, végtelen. Hogy fekete-fehér film volt-e a gépében, vagy színes, esetleg dia, azt nem tudom. Én akkoriban ORWO diákat használtam, amelyek azóta megfakultak, s elvesztették a színüket.

És ez történik az emlékekkel is.     

"EGY VALÓSÁGOS VARANGYOSBÉKA ..."

A fiatal korában festőnek készülő Jókai Mór, később irodalmárként sem adta föl képzőművészeti érdeklődését. A sok képpel kísért előadás az író saját rajzai és festményei mellett be kívánja mutatni, hogy egy diákként megismert, illusztrációkkal teletűzdelt album – Johann Kaspar Lavater Phragmente über Physiognomie című könyve – hogyan segítette őt az irodalom felé fordulásban, s mi módon hasznosította a könyv metszeteit, hogy a regényeiben ábrázolt karakterek szinte láthatóvá váljanak. Az előadás ki kíván térni a Jókai írásaiban gyakran megjelenő művészettörténeti utalásokra, művészetelméleti kuriózumokra is, például a „tabula scalata tudományára”; vagy a „mozgó szemek illúziója" nevű effektusra, de lesz szó Jókainak a kortárs magyar és európai művészekkel kialakított szerteágazó kapcsolatáról – a Zichy Mihállyal, Feszty Árpáddal, Munkácsyval és Verescsaginnal való ismeretségéről is. Végül az író életét végigkísérő lapszerkesztői munkásság is említésre kerül, melynek során újságjainak nem csak irodalmi jellegét határozta meg, de vizualitásuk kialakításában is részt vett. ... Ja, és lesz az előadásnak valami személyes apropója is, de az csak a helyszínen fog kiderülni... Regisztráljatok! 

TETOVÁLT ABLAK

Mire jó, ha az embernek webszájtja van – különös kérésekkel is megtalálják, ráadásul a világ másik oldaláról. Az angolul írt levelet magyarul idézem:

Véletlenül fedeztem fel az ablak-paradoxon illusztrációdat a Pinteresten sok évvel ezelőtt, és mindig is megmaradt bennem. Gyakran elakadok, amikor értelmetlen dolgok értelmezését próbálom megoldani, és ez a kép mindig arra emlékeztet, hogy a lehetetlen is lehet szép, még akkor is, ha nem értjük. Azon gondolkodtam, hogy rendben lenne-e, ha tetoválást csináltatnék az ablakodról, hogy ez az emlékeztető mindig velem legyen? Körülnéztem az oldaladon, és nem láttam semmilyen erre vonatkozó szabályzatot, csak szeretném biztosítani, hogy tisztelettel járjak el, és megadjam a művésznek a járandóságát, legyen az elismerés vagy fizetség (vagy mindkettő haha). Mindenesetre kérlek, oszd meg velem a véleményed! Megtiszteltetés lenne, ha a csodálatos, lehetetlen művészeteddel díszíthetném magam.
A válaszom:
Nem az első alkalom, hogy valaki egy rajzomat magára tetováltatja, de te vagy az első, aki ehhez engedélyt kér. Eddig többnyire tanítványaim tették ezt, amit én megtiszteltetésnek fogtam föl, bár egy csepp aggodalom is volt bennem, mi lesz, ha majd egyszer ráunnak, vagy más irányba fordul a érdeklődésük. Természetesen nem kérek honoráriumot, ha magadra tetováltatod az ablakomat, de szívesen venném, ha az eredményről majd küldenél egy fényképet. (Más lenne a helyzet, ha egy tetováló-szalonban sokszorosítanák a képeimet a kliensek bőrén – azért persze elfogadnék honoráriumot.) Sok sikert – és kevés fájdalmat!

MORGENSTERN ... és PETŐCZ

Kezdjük Szepezddel. Nem a Rét miatt, amelyen valaha együtt futballoztam a költővel, s ahol olykor mozi is volt – a Kétéltű ember című feliratos szovjet kalandfilmre emlékszem, fekete-fehér volt persze, a vetítő masina kattogását leszámítva hang nélküli,  de arra nagyon is alkalmas, hogy a Rét alatt hullámzó Balatont azonnal óceánnak képzeljük. De Szepezdet  tényleg nem a Rét miatt hoztam szóba,  amúgy sincs már meg, beépítették ugyanis, kábé akkor, amikor a szovjet filmek az igazi mozikból is eltűntek, tehát már nincs is Rét – nota bene a Balaton is jó méterrel alacsonyabb, s tán hal sincs már benne, legalábbis ha a strandbüfében kapható hekk nevű skandináv import lényt leszámítom, aligha van.  Van viszont költői akadémia, amelyet az imént a futballistaként emlegetett kiváló költő – labdarúgói kvalitásai miatt külön bekezdést is érdemelne – irányít. Szépséges leányok és tehetséges ifjak (természetesen fordítva is stimmel) táboroznak a költő kertjében, napközben mentoruk s a meghívott előadók előadásait hallgatják, éjszakánként pedig a mestereiktől kapott feladatokat oldogatják megfelé. Olykor, mivel a szomszéd utcában lakom, magam is meghívást kapok, mint előadóféleség, sőt legutóbb még feladványt is adhattam a jeles társaságnak. Természetesen a Kétéltű ember jutott eszembe, az éjszaka meg a halak, s azt ötlöttem ki, hogy Christian Morgenstern a Hal éji éneke című, képversnek szánt költeményére írjanak verses parafrázisokat. Fogjuk föl időmértékes strófaszerkezetként, nevezzük Morgenstern-strófának (hal-stanzának), melynek sorképlete így néz ki.

Ez a legmélyebb német vers.

A kijelentés érvényét az sem nagyon kérdőjelezi meg, hogy maga a szerző állítja róla, Christian Morgenstern, legföljebb a szó – „legmélyebb” – köré idézőjeleket gondolunk. Egyetlen magyar fordítását ismerem csak, Szabó Lőrincét, aki tartalmi és formai szempontból is oly pontosan adta vissza a Fisches Nachtgesangot, hogy hosszú időre elvette a többi fordító kedvét. Más nyelveken sem ismerek pontosabb fordítást, bár szellemesebbet igen, Max Knight angol verziója a Fish’s Night Song, noha kevésbé hű az eredetihez, kétségtelenül elegánsabb Szabóénál. Ez a fordítás így néz ki.

Hosszas elemzés után arra jutottam, hogy a Knight-féle megoldás (ma már inkább félmegoldásnak hívnám) is javítható, ha az általa alkalmazott félfordítás (180 fok) helyett teljes (360 fokos) fordítással próbálkozunk.

Vannak, akik a főleg angolszász körökben terjedő kortárs trendet kísérlik meg követni, hogy tudniillik kötött formák helyett ritmus és rím nélküli prózában fordítanak, de a sortörések feloldása nyomán a vers épp azt a mélységét veszíti el, amelyet Morgenstern oly alapvetőnek tartott. Magam megpróbálkoztam a keleti verselés függőleges prozódiájával is (a költemény haikuszerű tiszta természetessége inspirált erre), ebben ugyan megmaradt a mélység, sőt fokozódott, eltűnt viszont az a jelképesség, amely a befoglaló forma asszociatív tartalma révén (ezüsthíd, halott hal) oly fontos elem.

További kísérleteim, noha távolabb állnak az eredetitől és a klasszikus értelemben vett fordításhoz sincs sok közük, mégis úgy érzem, egyfajta értelmezési lehetőséggel tágítják (bizonyos értelemben persze szűkítik) a vers üzenetét. A hosszú és rövid szótagjelekből komponált, alighanem csak képversnek szánt formációt egy időmértékes strófaszerkezetként fogtam föl, és szavakkal töltöttem meg. A továbbiakban Morgenstern-strófának (hal-stanza) nevezett forma sorképlete a következő. 1-2: daktilus, 3: molosszus, 4: proceleusz-maticus, 5: molosszus, 6: proceleusz-maticus, 7: molosszus, 8: proceleusz-maticus, 9: molosszus, 10: proceleusz-maticus, 11: molosszus, 12-13: anapesztus.

Ilyen előzmények, illetve kutakodás nyomán az alábbi halverssel fordultam a szepezdi költő-akadémia résztvevőihez:

 

Kér-

lek a

Morgenstern

halalaku

versére

feleletet

írj és ha

sikerül a

vers még ma

te kapod a

mirtuszlomb

koszo-

rút.

 

Be kell vallanom, nem először jutott eszembe a Morgenstern feladat, sőt igazi költőket, költőóriásokat is sikerült rávennem, hogy írjanak hal-strófát. Szőcs Gézát például, sőt Buda Ferencet is, aki többel is megajándékozott. A szepezdi akadémia résztvevői is több remek opuszt olvastak föl a másnap reggeli tanórán, oly nehezítéseket is vállalva, ami a feladatnak nem volt része ugyan, de nagymértékben emelte a produkció színvonalát, hogy tudniillik rímeljen, illetve a versben előforduló szavak utaljanak az eredeti költeményre: éjszaka, tó, hold, víz, hal…

Noha arra számítottam, hogy a nagymester is előáll majd egy hal-stanzával, ő csupán mosolygott, a rá oly jellemző udvarias, ám titokzatos kétértelműséggel megkérdezte, nincs e kedvem megnyitni hamarosan nyíló tárlatát. Naná hogy volt. Ekkora megtiszteltetést, ily mérhetetlen bizalmat hogyan is lehetne visszautasítani!? Amikor a kiállítandó művek címét átküldte, már sejtettem miféle meglepetésben lesz részem. Önök se felejtsék majd el végigböngészni a kép alatti címeket: Éjszakai ablak, Szőkülő perspektívák, Ismeretlen költő ismeretlen nyelven írt költeménye, Szonett pontokból, Morgenstern variáció, Halak éjszakai éneke – üzenet Morgensternnnek.  Ó, igen! Még nem merem kimondani, de már érzem, hogy költőnk – a szignatúrák szerint PA – egy kiállításnyi hal-éj-dal variációval örvendezteti meg híveit, melyek, hogy Morgensternre hivatkozzam,  csak az eredetihez mérhetők. És ha tovább idézem a címeket, rá kell jönniük, hogy magasságukban is. Egyedül, Sűrű hóesésben, Isten, Isten, Isten, Isten…

A tárlat címében – Magad vagy – ne csak a költészethez elengedhetetlen, Csokonai óta alap-lelkületként definiálható „áldott magánosságra” való utalást vegyék észre, hanem azt is, hogy Petőcz András szinte egyedül, majdnem társtalanul vállalja, hogy verseiben – vagy már inkább képeknek nevezzük őket? – virtuálissá oldódik a szöveg és a látható nyelvi jel közötti különbség. Átlépi a határokat, gondolhatnánk a hagyományos esztétika felől okoskodva, de inkább azt mondom, hogy nem vesz róluk tudomást. Talán nem is érzékeli a határokat, s mi más e határtalanság demonstratív felmutatása, mint a szabadság apoteózisa?

Hadd kíséreljem meg  P A, azaz Petőcz András egy filozofikus képversét, vagy inkább e képversek esszenciáját saját morgensterni átiratomban leírni, kvázi a költői emelkedettséget szájbarágóvá egyszerűsíteni:

 

Hol

van a

Hal-vers itt?

Fekete a

rajz, bár ha

valaki a

formába’

keresi a

tartalmat,

vagyis aki

költő, az

leli

meg.

 

Kívánom, hogy leljék meg önök is, bár elárulhatom, már a keresés során is izgalmas pillanatokat fognak átélni. Petőcz András kiállítást ezennel megnyitom.  

(Elhangzott Petőcz András kiállításának megnyitóján Budapesten, a Magyar Műhely Galériában.) 

 

 

HENGERTÜKÖR, VONALZÓ, CIRKALOM

Buda Ferenc verse - alcíme szerint visszhangok – avagy: visszfények – Orosz István műveire

 

Vándor megállj, tekints a néma éjbe:

a léted ki, a lépteid bemérve …

 

Fényből, homályból, lásd, ki integet:

teremt csodákat, elmozdult teret,

 

s játszván, akár a gyermek önfeledten,

világot szerkeszt jól kimért keretben.

 

Háromszögű vonalzó, cirkalom.

Napóra áll – vagy jár – a kőfalon.

 

Ember? No nem: csupán egy mellszobor.

S a kőpárkányon rászitál a por.

 

Abszurditás? Kimódolt képtelenség?

Belekódolva jó meg balszerencsénk.

 

Test sziluettje pőre szirtfokon.

Hang vagy huzal szorul a torkodon?

 

A fej körül kerengő grádicsok

mögött angyal vagy ördög incseleg?

 

A 100-as szöggel átvert búzafej

vércseppjeit ugyan ki fogja fel,

 

s vajon mi szállong, átok vagy ima

lebegő létünk oszlopaira?

 

Falak, útvesztőkőből összerakva.

Csipkéből csótány mászik homlokodra.

 

Eltávolodva táguló sinek

nekizuhintanak a semminek,

 

s az itt, meg ott már végképp összeforr –

minden irányban zöld a szemafor.

 

Vándor, agyő! S ha futja még türelmed,

biccentsél oda jó Albrecht Dürernek.

 

Lásd: a káoszból élet meg halál

hengertükörben végül összeáll.

 

Folytathatnám még akár reggelig,

mígnem a tér igékkel megtelik,

 

ám a hunyorgó elme visszarebben,

hisz itt a Látvány lép fel főszerepben,

 

s nem pelyva-szó, amit szemünkbe mond.

Soraimat zárja be hát e pont.

 

Utóirat:

Mielőtt még bagolyra fölcserélne,

veréb pajtás, pottyants a bölcs fejére

 

s magasból less rá, akár a Hold.

Rövid az élet, el ne tékozold.

LYUKASÓRA - KÜLÖNSZÁM

A Lyukasóra folyóirat augusztusi különszáma a balatonfüredi Vaszary Villában rendezett (júniusban bezárt) kiállításommal foglalkozik, illetve a könyvhétre megjelent verseskötetemből (Távlattan) idéz, továbbá egy novellámat is közli, a Feladat címűt. A különszám bevezetőjét A fantázia szabadsága címmel Szakonyi Károly írta.

A FANTÁZIA SZABADSÁGA

Ellobban ez a nyár is, de megmaradnak az emlékek. Akik az idén Balatonfüreden jártak, és betértek a Vaszary villába, csodálatos kiállítást láthattak. Csodálatost, mert Orosz István varázslatos világot teremt művészetével. A fantázia határtalansága, a víziók rafináltsága, a geometriai bravúrok, a fizika költőisége, a szemlélhetőség játékossága, a grafikák klasszikus szépsége teremről teremre elbűvöli a látogatót. A művész megmutatja a látható világ formáiban rejlő titkokat, a nézetek fonákját, az elmozdulások mértani szabályait. Megtanít rá, hogy más és más dimenziókat fedezzünk fel, megtanít egy bölcsebb optikán át szemlélni a valóságot.

A villa földszintjén, emeletén, folyosóin a művész sokféle alkotásával találkozhatott a látogató. Ámulhatott a fából készült mértani szerkezeteken, az úgynevezett deszkametriákon, a bonyolult rajzokon, a lehetetlen tárgyak, a megvalósíthatatlan, de mégis létezhető építészeti képzeteken, a rajzfilmek, mint az öt percnyi Vigyázat, lépcső című groteszk szellemeségein, a fekete labirintusban bolyongva a Dürerre utaló, Bolondok hajója illusztrációin, a tükörképeken megjelenő koponyák látványán, a geometriai vagy paradoxonjáték változatain. Vagy ott volt az összevissza ábrákból képpé formáló krómhenger, az anamorfozis trükkje, a sok más kuriózum mellett. 

A színházi palátok között láttuk az immár klasszikus TOVARISI KONYEC-et, a szőrnyű, tányérsapkás tarkót, a rendszerváltás emléképét. Orosz István a plakátok terén is mester, a végső egyszerűsítésben, sűrítésben robban a téma.  Vörös háttérben egy felemelt mutatóúj, csorbult köröm hegyén vörös csillaggal 1956-ot idézi. Lehet ennél egyszerűbb és mégis döbbenetes erőjű egy plakát?

Az írót is bemutatta a kiállítás. A reneszánsz lelkületű polihisztor azt mondta Török Andrásnak, a kiállítás kurátorának, hogy számára a rajznál izgalmasabb az írás. Mert amikor ceruzát fog, tudja mi lesz a mű vége. De ha novellát, regényt vagy verset ír, semmit sem tud arról, hová ér el. Némely falon vallomásokat is olvashattunk, többek között arról, hogy a művész nem akarja magát írónak tartani. Csakhogy aki olvasta a Pater noster című terjedelmes regényt az ötvenes évekről, a Hasonmást, az izgalmas Rév Júlia-dossziét, a Pótszarv novellás kötetet, a varázslatos Követ és a fáraót, ellentmond ennek a szerénységnek, mert meggyőzte Orosz írói-költői tehetsége. Senkihez sem hasonlítható stílusa, világlátása és történetmesélő képessége éppen úgy lenyűgöző, mint grafikai és egyéb művei.  Kiváló író – írtam egyszer, éppen a Pótszarv című kötetéről. Szellemi izgalmat keltő történeteivel, magával ragadó stílusban tárja elénk gazdag képzelő erőről tanúskodó világát, intellektusunkra számítva, ahogy ezen a kiállításon is, a szemünket-látásunkat támadó munkáival. (Szakonyi Károly)