EGY MONDAT ...

Hol zsarnokság van, ott van, ott zsarnokság van (…) abban, ahogy a gyermek idegennek felelget / abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek. Két változatban ismerem, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában az „idegennek felelget” változat jelent meg és a hangfelvételen is így olvassa Illyés. Így jelent meg az 1986-os Menet a ködben című kötetben, ott láttam először (ma is az Egy mondatnál nyílik ki a könyv), igaz hallani hallhattam korábban is, mert apám fejből tudta, de arra már nem emlékszem, a dadogós vagy a felelgetős változatot mondta… vagy inkább dörmögte, utalva arra a bizonyos varázskörre. Halála után, iratait rendezve egy mappában megtaláltam a vers legépelt változatát (vékony átütőpapír, az a fajta, ami hat-hét indigós másolatot is elbír. Alighanem terjesztette a verset), abban is  a "felelget" van. Amikor 1982-ben Nagy Gáspár még kéziratban megmutatta Három megjegyzés: egy válasz című versét – Én együtt látom őket egy dalban és egy mondatban – már pontosan tudtam, miért van az egy mondat szópár aláhúzva, hogy aztán majd a nyomtatásban kurziválva legyen. Sok évre rá, gyerekkori fényképek lapozgatásakor jutott eszembe újra a vers. Vajon egy ötéves gyerek számára a zsarnokság tényleg az, ami? A Hitel folyóirat kérésére kellett épp egy írást leadnom, így kezdtem: Néhány éve (puszta véletlen, hogy ötven évvel az ominózus események után) négy fényképet találtam valami cipősdoboz fenekén. 1956. Nyárvég. Fekete-fehér augusztus. Én vagyok rajtuk, kisgyerekként, nem egész ötévesen. Csépán készültek a képek, Csépa egy alföldi falu a Tiszazugban. A Tisza és a Körös könyökét hívják így. Csépáról vitték el apámat 1957. július 15-én hajnalban. Nem tudni, ki csinálta a fotókat, milyen filmre, miféle fényképezőgéppel. Bemozdult, homályos felvételek, a nagyításnál túl lettek világítva. Azóta barna foltokat festett rájuk az idő. Próbálom megtalálni mai önmagam a kisfiú tekintetében, mozdulataiban. És persze próbálom a kort is felfedezni, a hátteret, az ötvenhatot. Természetesen nem emlékszem már akkori érzéseimre, de a félszeg viselkedés, a feszengő engedelmesség átsüt a képeken.  Már menekülnék, de illedelmesen várok. Talán szólnak hozzám és én válaszolok. Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van … abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget. Vajon miért jutottak eszembe ezek a régi képek, amikor az újrakezdést kellene megírnom? Azért, mert nincs újrakezdés. Nem létezik. Cipelem magammal azt a fényképre átmásolt gyermeki dadogást, mások a hatvanas éveket viszik a hátukon, cipelik a hetveneseket, görgetik a nyolcvanasakat, vonszolják a kilencveneseket: nincs megállás. És a súlyok összeadódnak. Hiába szépítenénk, ez az összegyurmázott súly, a múltak ezeréves súlykolonca, ez a jövő.  Hogy nézni is tereh. Tiszta lap, gyűretlen lepedő nem létezik, és a fellegtelen mennyboltot is kondenzcsíkokkal karistolják át a lökhajtásos emlékképek. Az ártatlanság állapota illúzió, legföljebb ha vélelme van… Amikor előkerültek a képek, szinte rögtön elkészült a négy lapból álló grafiki-typográfiai sorozat is. Illyés versét megtaláltam angolul és németül, a lengyel fordításra pedig Krzysztof Ducki barátomat kértem meg. Semmiféle kutatás nem indokolta, hogy a „dadogós változat” használata mellett döntsek, egyszerűen zavart a vers sok e betűje (ernyedetlen tapsoló tenyerekben … zengő szoborkövekben, színekben, képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben … ), na jó, tudom, hogy a formai ismétlődések (betűismétlések is!) monotonitása szükséges a zsarnokság megidézéséhez, de ha már volt egy nekem jobban tetsző, kevésbé "mekegő" variáns, inkább azt használtam.  A fényképet fölülíró nagy piros és szürke betűkből az orosz тирания (zsarnokság) szó olvasható ki. Először az Ernst Múzeumban 2006-ban rendezett Felhők Poloniusnak című kiállításon szerepelt a sorozat. Most megtalálom a „Bábelen” a vers orosz fordítását, Maja Ceszarszkaja munkáját. Ide kattintson, ha valaki el szeretné olvasni.
Ez pedig az apám által legépelt és valószínűleg terjesztett változat.