UTAZÁS BILL-LEL

A Válogatott sejtések című 2013-as könyvben Indián nyár címmel megjelent esszémet most Bill Ronalds barátom emlékére másolom ide.

             

Vegye az írás ott a kezdetét, ahol a Canal Street bemegy a Hudson alá. A szereplők egyike, akit akár elbeszélővé is kinevezhetnénk, ha éppen elbeszélést akarnánk szerkeszteni, nem akarunk persze, csak idemásoljuk, ráadásul igencsak kivonatosan annak a szeptemberi délelőttnek a beszélgetéseit; szóval ez az egyiküknek nevezett most biztosan úgy emlékezne, hogy az alagút előtt még kinézett balra, hogy a toronypárt megnézze, ellenőrizze, hogy ott áll-e még a helyén. Valójában aligha nézett a tornyok felé, s ha mégis, akkor nem ellenőrzésül, s ha talán ellenőrizni akart valamit, bizonnyal nem azt, hogy a történelem számára alig egy esztendő múltán megfelelő lesz-e majd az a helyszín, az a díszlet, az a világítás.

A mi emberünk – útitárs az autót kisvártatva a folyó alá kormányzó B. mellett – nézett jobbra is meg balra is, sőt nézelődött, s ezenközben látóterébe az ikertornyok is belekerülhettek. Ha belekerültek, korszakváltó szerepükre még éretlenül ki is tűntek onnan. Olyan látványokat keresett inkább, amelyek segítségül jöhettek a meg-megszakadó beszélgetés fonalának továbbgombolyításához.

                         Mi volt hát e beszélgetés témája, s kik voltak a beszélő felek?

A festmények és kutyák szállítására ügyesen átalakított gépkocsit vezető B. nem más, mint Bill (vagyis William) Ronalds, egy New York-i egyetem képzőművészeti tanszékének vezetője, és nem mellékesen a magyar vizslák nagy barátja, sőt talán a tenyésztő meghatározást sem utasítaná el. A másik, az akit az imént még egyiknek hívtunk (és nevezzünk továbbra is E.-nek), magyarországi plakátgrafikus, akinek néhány napja nyílt tárlata B. egyetemének galériájában, s most a közös greenwichi reggeli után egy Pen Argyl nevű városka irányába autóznak. A téma pedig, mivel mindketten amolyan művészféleségek, a téma a természetes látvány elé tolakvó mesterséges látvány, legfőképpen a plakát volt.

                            A plakát fogalmát persze igencsak újra kell értelmezniük a Holland Tunnel túlsó oldalán kibukkanva, miközben New Jersey ipartelepei közt a reklámfeliratok, billboardok és útbaigazító táblák erdejéből a helyes irányt próbálják kisilabizálni. Vizuálisan kommunikálunk – gondolja E. és nem szól, mert látja B.-n a koncentráció minden tünetét, meg főleg azért sem, mert nem jut eszébe semmi okosság. Ami eszébe jut, az csak jókora közhely: a 20. század művészete. Persze azt is hozzágondolja ugyanakkor, hogy nem a 21.-é. A klasszikus plakátnak ott már aligha lesz dolga, átveszik a szerepét az információ közlésének más, hatásosabb és többnyire sokkal agresszívebb módszerei. A hagyományos plakát megszűnik, átalakul, vagy visszahúzódik az utcákról a galériákba. Már évekkel korábban is gondolt ilyesmiket E., sőt egy budapesti tárlatán a padlóra, a kiállítóterem járófelületére kasírozta a plakátjait, úgy, hogy a látogató kénytelen legyen rájuk taposni. Meglehetős siker volt, dicsekedett akkoriban, hisz végül mindegyik plakátom megsemmisült. A konceptualista ízű tárlatötletet, a plakát és a járkálás ilyetén megfeleltetését már egyre kevesebben értenék meg. A plakát már nem a városkép elemi tartozéka, a hirdetőoszlop nem nélkülözhetetlen utcabútor, falragasz előtt ácsorogni – már nem teremt közösséget az emberek között, mint valaha. A plakátragasztó szakma ugyanúgy eltűnik, mint a többi, ami az utcával kapcsolatos: a postás, a suszter és a sarki prosti.

Szóval baj van a plakáttal. Ez abból is nyilvánvaló, hogy otthon tizenhárom plakátos a közelmúltban megalapította a magyar plakáttársaságot. Amíg minden rendben ment, nem volt különösebben fontos, hogy szervezkedjenek a plakátért, sőt még az sem, hogy definiálják a plakátot. Vagy csak úgy körülbelül: az, ami papírra van nyomtatva és nagyobb, mint egy párnahuzat. Az fűzi őket össze, hogy mindőjük életében volt egy korszak (van, akinél ez máig tart), amelyben a plakát volt a legfontosabb. Ez némi magyarázat arra, miért nem a legfiatalabb korosztály képviselőiből verbuválódott a csapat. Ők már nem engedhetik meg maguknak azt, hogy csak a plakáttal foglalkozzanak. Ismerik a nemzetközi trendeket: a plakát teret vagy stílszerűbben utcát veszít és behátrál a kiállítótermek falai közé. A nemzetközi biennálékról megismert grafikusok zöme már nem megbízásra dolgozik, hanem fiktív munkákat csinál. A társaság egyik tagja, Balogh István, aki történetesen E. tanára volt még a főiskolán, azt mondta: öregem (mindig így kezdte: öregem…), egy plakáttervezőnek fölösleges kiállításért kuncsorognia, hiszen a kiállításának az utca a helyszíne, ennél nagyobbra igazán nincs szükség. Tanár úr, a világ más lett, mondhatná E. – meg kell keresni benne a plakát funkcióját. Baj van a plakáttal – folytathatná –, ez abból is nyilvánvaló, hogy manapság már kiállítást rendeznek belőlük. Ha már nem lehet megőrizni a plakát korábbi, utcai funkcióit, a plakátos gondolkodásmódot kellene tovább éltetni. A plakát stiláris jellemzőit, a csak rá jellemző tömörítést, a jelképekben fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket, meg persze azt az elementáris cinkosságot – Nádas Péter szókapcsolatát fűzöm tovább –, amely olykor-olykor a plakát rajzolója és nézője közt megteremtődött, hisz voltaképpen a legközvetlenebb képzőművészeti műnem volt, vagy lehetett volna a plakát.

– Ne felejtsd el – próbálja fölvenni a ki tudja, mikor félbeszakadt beszélgetés fonalát E. –, hogy volt idő, amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, a szecesszió és az art deco idején még föl sem merült a hierarchia kérdése, az op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét pedig már jó ideje a művészettörténet taglalja. – Azt is vedd észre – jön a válasz a volán mellől –, hogy mi történik akkor, amikor a reklám integrálja az autonóm művészet legfrissebb eredményeit. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ha egy új stiláris kifejezésmód feltűnik, azon nyomban lecsapnak rá az alkalmazott műfajok. Megkezdődik a devalválás, na jó, nevezzük finomabban demokratizálásnak; bár a demokrácia a művészet esetében körülbelül a giccsel azonos. A gondolat felhígulása, a formai megoldás sablonná alakítása olykor visszahat az eredeti művekre is. Még jó, ha az adaptálás folyamatát nem maga az eredetit alkotó képzőművész vezényli.  

                            A plakáttal kapcsolatban gyakran említik, talán könnyelműen: hic et nunc: itt és most. Csak az adott helyszínen töltheti be funkcióját és hamar érvényét veszti, lejár a szavatossága, akár a kenőmájasnak. Aki jártas a plakáttörténelemben, tudja, hogy nem föltétlenül van így. Kortól és helytől függetlenné, általános érvényűvé válnak – legalábbis az igazi plakátok. Már nem is fontos, milyen eseményt reklámoztak valaha, hanem a személyiség, aki mögöttük áll, a személyiség, aki hitelessé teszi őket. Ezek a képek odahagyva eredeti funkciójukat az alkalmazott művészet területéről idővel szépen átvonulnak az önálló képzőművészet világába. Kivételes, kegyelmi pillanat, úgy is mondhatnám: a plakát színeváltozása. Terük lesz, dimenziókkal dúsulnak, átlényegülnek. Úgy nézhetjük őket, mintha tükörbe néznénk.

Vajon, ha egy műfaj száz évig működött, és nem is csak úgy tessék-lássék, hanem fontos része volt a kultúrának, elenyészhet-e csak úgy hipp-hopp? Ennyi idő után talán vannak már szerzett jogai és nem kell folyvást fölvetni velük kapcsolatban a funkció kérdését. A plakát olyasvalami, amit gratia sui is fogyaszthatunk anélkül, hogy a célszerűségén morfondíroznánk.

                       Hol van már a párnahuzat-definíció? Eltakarták a nászágylepedőnél is nagyobb nyomtatványok, felső határ egyszerűen nincs. Pedig vannak különbségek. Egy plakát és egy billboard közt éppen az a különbség, mint ami egy sétálóutca és egy highway között. Vagyis az égvilágon semmi közük sincs egymáshoz.

Ahogy a highway betonujjai benyúlnak a külvárosba, egyre nagyobb képek futnak el mellettük. Gigant posterek. Mintha a hirdetések méretével szeretnék legyőzni egymást az óriásvállalatok. Nem is kell fölfogni az ábrát, nem is kell megérteni az üzenetet, legalábbis nem baj, ha elsőre nem megy; újra megismétlik pár miles múlva… és még hányszor, hány milliószor a west coast óceánjáig. Repetitio est mater studiorum. És még tovább. Ugyanazok a képek robognak a Szöul, a Milánó, a Fokváros, a Sydney és a Buenos Aires felé vezető sztrádák mentén is. Jönnek feltartóztathatatlan magabiztossággal ezek a pótkép- és pótszöveghömpölygések, az egyik kép érvényteleníti a következőt, az egyik szöveg kiiktatja az előzőt, csupán a sodrás marad meg, és azokban, akiknek szánták, kialakul, szépen fokozatosan kifejlődik a látás helyetti nézés képessége. B. arról beszél, a kommunikáció lényege az volna, hogy mindenkihez a saját nyelvén szóljanak. Az anyanyelvén. Akkor is, ha az a nyelv nem verbális, hanem vizuális nyelv. Létezhet vajon vizuális anyanyelv is? Vajon ugyanazt értik-e az éppen elfutó képen mindenütt? Előbb-utóbb ugyanazt fogják, s ha van felelőssége a grafikusnak, az annyi, hogy ez minél később következzen be. Minél később legyen kénytelen föladni évezredes kulturális hátterét, fölszaggatni a gyökereit az, aki még rendelkezik ilyesmivel.

                    A hátsó ülésre dobott Times ott van nyitva, ahol a globalizáció ellen tüntetőket vízágyúzzák. B. mosolyog. Vajon nem fél az uniformisba bújt dizájntól? – Más gond van itten – mondja –, vagy más is. Vedd csak észre, hogy mennyi szöveges plakát van körülöttünk. Pedig úgy képzeltük valamikor, én még ma is úgy hiszem, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt képes megvilágítani olyan tartalmat is, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő alatt lehetne. A szöveges plakát egyfajta beismerése, nyilvános bevallása annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig ha végiggondolod a plakátművészet történetét, s ha valami fejlődést hámozol ki belőle, az éppen arra vonatkozik, hogyan lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak. Talán a hetvenes, a nyolcvanas években jut a csúcsra ez a folyamat, például a lengyeleknél. Később a japánoknál. Aztán mintha megfordulnának a trendek. – És talán éppen Amerikából kiindulva – veti óvatosan közbe E. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, amivel szembesülnie kellett szinte minden itteni munkája kapcsán, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik egy art director meg egy kreatív direktor, meg egy grafikus, meg egy szövegíró, egy tipográfus, egy fotós, meg ki tudja még, hogy ki mindenki, akkor a brainstormingnak csak rossz vége lehet. Mindenki szeretné, ha ő is hozzátehetne valamit a kész műhöz. Pedig a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle. B. nevet: – Hogyan is mondtad tegnap a diákoknak: „Ha plakátot akartok készíteni, fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetet, amit ki szeretnétek fejezni a plakáttal, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra, és érezni fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran, olvassátok újra. Aztán újra húzzatok belőle. Egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal.” E. mosolyogva bámul ki az ablakon. Hálás, hogy B. megjegyezte az aforizmának szánt mondatot, amelyet igyekezett olyan könnyedén elmondani, mintha épp akkor, a diákok előtt ötlött volna az eszébe, holott sokszor végiggondolta már. „Ha egyetlen betűre sincs szükség, akkor van kész a plakát.” Gyakran érződik valami kimondatlan, olykor fennhéjázó, máskor leereszkedő arisztokratikus fensőbbségi tudat a verbalitás képviselőinek oldalán, amely a közvetlenül képekben történő, a szavak által nem közvetített gondolkodást valamiféle kezdetleges zsigeri adottságnak tekinti, és mint olyat mélységesen lenézi. Láthatóan B.-t is foglalkoztatja ez a téma: – Nagy port vert föl itt nemrég egy Merlin Donald nevű úr elmélete. Origins of the Modern Mind (A modern elme eredete) című könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy az az evolúciós átmenet, amelyben a Homo erectus Homo sapiensszé alakult át, leginkább a vizuális szimbólumok föltalálásával függött össze. Egy orális-mitikus kultúrából a grafikai reprezentáció föltalálása révén egy analitikus, majd végül egy teoretikus kultúra fejlődött ki. A gondolkodás, töprengtél már ezen, leginkább úgy appercipiálható, hogy a képek a beszélt nyelv hangjaira való közvetlen vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére. Vigyázat, nem csak a vizuális gondolkodás, a fogalmi gondolkodás dettó. Annak is elsődleges közege a kép. Az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás képi struktúrákkal operál.

                    Néhány éve együtt nézték meg a 63. utcában az Illusztrátorok Társaságának éves kiállítását. Elenyésző kivétel volt a kézi munka. Szinte mindről meg lehetett állapítani, hogy melyik komputerprogram mely effektusával dolgozott a grafikus. Tegnap újra megnézték az ez évi anyagot: úgy tetszik, a nagy hullám lefutott, akvarellek, pasztellképek, karcok (E.-től is egy), meg persze az amerikai újságrajz tradíciója, a scratchboard. „Digit-art” alig – idekint persze, úgy tessék érteni, hogy a galéria falain kívül tovább tobzódik, sőt jobban, mint valaha.

                  A fák sárgára, vörösre váltanak, ahogy a tengertől egyre távolabb kerülnek. Persze a felelősséghez – tér vissza E. a vizuális anyanyelv kapcsán előhozott fogalomhoz – hozzátartozna valamiféle önkorlátozás is. A papírméret, a minőség, példányszám tekintetében. A Cooper-könyvek indiánjai lovagoltak valaha ezekben az erdőkben. Az utolsó mohikán. Wanted – írták arcképeik fölé a talpas fabetűkkel szedett kis plakátokon. Egy évre rá, hogy E. újra New Yorkban jár majd, ilyen apró arcképes plakátok töltik meg a várost: a ledőlt tornyok eltűnt embereit akarják visszakapni a hozzátartozók. A családtag-designerek kézírással, indigóval, fénymásolattal, komputerrel sokszorozzák a reményt. Szívet tépőn szép plakátforradalom.

A riói környezetvédő konferenciára grafikusokat is meghívtak, a meghívottak munkáit kinyomtatták kis méretben, és olyan papíron, amely néhány év múltán elporlad. A grafikusok azzal a feladattal utaztak haza, hogy majd kollégáik figyelmébe is ezt a szerénységet fogják ajánlani. Az otthoni kollégák persze mosolyogtak: ha én visszautasítanám, megcsinálja más. Különben se a grafikusokon kezdd, inkább a multikon, mondták E.-nek. Ha véletlenül itthoni tervezőre bíznak valamit, az majd bolond lesz az önkorlátozásról papolni nekik. Aztán mindjárt jönnek a politikusok is: egyik párt sem fogja megkockáztatni, hogy kisebb vagy kevesebb plakáttal álljon ki. Amikor odahaza E. kinyitja a postaládáját, a kihulló nyomtatványkötegek, amelyek néhány napos áruházi akciókat reklámoznak, olyan fényűző papírra lesznek nyomtatva, hogy a föld alatt is több évszázad alatt bomlanak majd el.

                       A föld alatt porladó indiánok erdeje színes és békés. Hány fa, mekkora erdőség változik efemernyomtatvánnyá évente? Megtudható-e az igazság? A reklám azzal, hogy szebbnek, jobbnak tünteti föl az eladásra kínált árucikket a valóságosnál, hiába is szépítenénk, hazudik. Vagy csupán a dolgát teszi? Hazudj, csak rajt ne kapjanak? B. mosolyogva mondja, hogy a grafikusnak valami finom jellel, kacsintással kellene figyelmeztetni a nézőt, hogy a füllentések világába, az illúziók országába tévedt. Valami egyezményes jel kéne, egy nyelv, amit a megrendelők, a kliensek nem érthetnek meg soha. Az alkotó és a néző kerüljön azonos oldalra, valahogy úgy kellene… közös érdekek szerint. Felszabadultan nevetnek. – Észrevetted – mondja B. –, mennyire nehezen kezdődött a beszélgetés, s most milyen könnyed természetességgel folyik? E. észrevette. Leereszti az ablakot, és azt kérdezi: – Tényleg úgy hívjátok, ami most van, hogy indián nyár? – Tudod – folytatja B. az előző gondolatot –, itt Amerikában az államoknak különböző törvényeik vannak. New Yorkban is meg New Jersey-ben is tele volt az országút széle reklámmal. Mióta átjöttünk Pennsylvaniába, nem látsz billboardokat. Az itteni szabályok egyszerűen megtiltják. Ugocsa non coronat! Szép, ugye? Nézheted a tájat, a felhőket, sőt figyelhetsz a barátodra is. Mindjárt itthon vagyunk. Éppen ezért költöztem ide, meg persze, hogy észrevegyem az indián nyarat. Így mondjuk valóban, indian summer.