A Design x Taipei című plakátkiállítással és
szimpóziummal párhuzamosan zajlik a minden évben megrendezett nagy diák-design
verseny (Global Design Talent Festival). Az előadásom után, a zsűritagokkal tartott közös díszvacsorán derül
csak ki mennyi jeles kollégát csődített ide Apex Lin, az itteni design guru. Xavier
Mexikóból kitárt karral fogad. Fölsorolok néhány nevet, hogy megmaradjanak: Leo
Lee (a Design Szövetség elnöke, ő hívott meg, Sophia Shih plakátművész, a National
Taiwan Normal University plakáttervezés tanára, Jianping He, régi barát Berlinből, aki könyvet
is szerkesztett a munkáimról, Kumnam Baik, egy koreai prof., etc. Hogy ne csak
a munkáról legyen szó, meglátogatjuk a sziget északi csücskének szél és víz
formálta természetes szoborcsodáit (Yehliu Geopark), fölkapaszkodunk a közeli
hegycsúcs használaton kívüli aranybányájába (Jinguashi, Jiufen), végigjárunk több templomot és
próbáljuk megérteni, melyik isten milyen témában illetékes, nem ússzuk meg a
porcelánmúzeumot sem, és persze végigpróbáljuk a kínainál is kínaibb tajvani konyha
remekeit a száznapos tojást (A receptet – lópisi – szerencsére
csak utólag árulják el) sőt a tofu egy kevésbé büdös változatát is beleértve.
A Palotamúzeum (National Palace Museum) „monalízája”
(kipipálandó turista látványossága) a Jádekáposzta, ami egy zöld-fehér
színekben játszó jádekőből faragott piciny zöldség. Kisebb, mint egy arasz. Hm.
A múzeum aktuális kiállítása egyébként Giuseppe Castiglione. Talán jobban bejön így:
Lang Shining. Egy itteni császár keresztelte át. Bevallom, sosem hallottam egyik
nevét sem. 300 éve érkezett Kínába, ahol máig nagyon nagyra tartják. Az európai
értelemben vett perspektíva az ő révén vált ismertté, ő meg az itteni szfumátós
tájfestést leste el. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy gyakran úgy kollaborált
a kínaiakkal, hogy ő a figurákat, az itteni festő meg a hátteret pingálta. A
legnagyobb attrakció a Száz ló című hosszú panoráma-tekercs. Engem a lóháton
száguldó kínai harcosok képei fognak meg leginkább: ugyanazok a
gyeplőmegeresztő, nyeregből nyilazó kalandozó figurák, a viseletről,
felszerelésről, fizimiskáról nem is beszélve, akiket László Gyula ősmagyar képeiről oly
jól ismerünk.
A másik highlight a majd’ száz bronztükör. A
két diáklány szerint, akikre tajvani csavargásaim során bízva vagyok (Jan-csi –
sajnos a hosszúorrú idegenek számára egy angol nevet is kitalálnak maguknak, így
ő Carol – és Lily) odaát "Mainland China-ban" sincs ekkora tükör kollekció. A több ezer éves
technika akkor szűnik majd meg, amikor az európai hittérítők megérkeznek a
maguk üvegtükreivel. Kérdezem a lányokat, tudnak-e a kínaiak
tükör-anamorfózisairól (egyszer már írtam róluk itt a blogon), sajna nem, de
azért lázba jönnek, ígérik, utána fognak nézni a kínai szakirodalomban. A jó
Baltrusaitison kívül senkiről sem tudok (kínairól sem), aki komolyan
foglalkozott volna a témával. Na, hátha majd Jan-csiék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése