PÁRIZS ...

... ha lány vagy megcsókol a rendőr s az illemhelyen nincs ülőke. Januárban a „Célébrer Paris” plakátfesztivált (a momentán nem részletezendő, ámde nyomós okok miatt) ki kellett hagynom, a mostani jeles plakátesemény, a „Posterfortomorrow” szervezőjének, Hervé Matinenek a meghívását viszont már nincs okom elhárítani. Örömmel megyek, ősz van, röpködnek is a tréfás falevelek, züm-züm, ahogy kell. Sajna voltak idők, amikor még a mostaninál is léhább naplóíró voltam, így aztán emlékezetből kell összeraknom a korábbi párizsi látogatásokat. Talán egy Annecy rajzfilmfesztivál kapcsán jártam itt először. Dóra Holdasfilmje és az én Sótartóm került be a versenybe, de csak én tudtam utazni, mert épp akkoriban született meg Marci fiunk. Ha tényleg így történt, akkor megvan az évszám, 1979. A legélesebb emlék egy bőrigázás a Concord téren, majd szárítkozás az Annecy felé tartó vonaton, végül Reisenbüchler Sanyi (akivel együtt szakadt ránk az ég) ápolgatása a fesztivál alatt. A második útra Bányai Pistával indultunk talán még ugyanebben az évben. Angersben festegettük Az idő urai háttereit, hétvégeken azonban gyakran szöktünk fel Párizsba, illetve Versailles-ba, ahol Konkoly Gyula festő műtermében hajthattuk álomra a fejünket. Ekkoriban ismertem meg a Párizs szerte különféle lakásokkal rendelkező Olgát, aki hol a Republic, hol meg a Place D’Italy környékén lévő kégli kulcsát adta kölcsön. Az utóbbit már ketten használtuk Dórával, innen mentünk át Londonba, ide hoztuk vissza az ott kapott szamizdatokat, s itt döntöttük el, mi az, ami még hazalopható Kádár János országába, s mit tanácsosabb Szajna parti kedvenc antikváriumunkban eladni. Laktam később a Rue Bonaparén, az ottani Magyar Házban, ahol kiállításom is volt (ide Anna kísért el), laktam egy közeli panzióban, a Latin negyedben, Erzsi és Flóra Barbizon felé tartó csapatával, laktam egy elegáns hotelben valahol a Saint-Germain-des-Près környékén, amikor az ESAG iskola diploma kiállítására hívtak (akkor az időközben felnőtt Marci volt velem) és laktam, nem is egyszer, Alfonse Mucha kollégám műtermének szomszédságában, Klára asszony lakásában is. Onnan a Luxemburg kert mellől keltem útra a Takáts Marcival rendezett közös kiállításunk megnyitójára Marion galériájába, valahova a Montmartre közelébe, és oda tértem vissza a Polisyban tett kirándulásról azokkal a bizonyos pezsgőkkel, amelyek a nagykövetem leégett palotájának pincéjéből származtak. Vajon kifelejtettem-e valamit? Ha jól számolok, éppen tizedszer járok Párizsban, meg is van a jutalom: a tíztagú zsűri beválasztja a plakátverseny győztesei közé, vagyis a „toptízbe” egykori tanítványom, Pethő Vera munkáját, két másik soproni lányt pedig beszavaznak a legjobb száz közé (nem semmi az se: több ezer pályamunkát előztek meg). Lehet-e az ő sikerük az én (Ica szerint napra pontosan tíz éves) soproni tanárkodásom tortáján a hab. Én mindenesetre így fogom számon tartani. Merci, mesdames!