BRESCIÁBAN BRUNO UTÁN

Na ne: az az érzésem, hogy játszanak velem. Miután megnyílik a kiállításom a bresciai Galleria dell’Incisionéban, végigböngészem, kikkel áll még kapcsolatban a galéria. Steve McCurryről már tudok, neki lesz tárlata az emeleti szobákban, ott ahol most Hokusai metszetei lógnak. (McCurry az, aki a National Geographic leghíresebb címlapját fotózta, az ikonná vált afgán lányt a fantasztikus tekintetével.) Na de most nem McCurryről és nem is Hokuszai szanról akarok írni, hanem Munariról. "Galleria dell’Incisione di Brescia presenta la mostra Bruno Munari"- olvasom megdöbbenve a honlapon. Akár az évi rendes koincidenciának is vélhetném, ha nem foglalta volna ezt már le Jurgis Baltrusaitis junior, az anamorfózisok professzora. Bruno Munari nevét valamikor szeptemberben hallottam először, amikor azzal hívott fel Farkas Anna, hogy húsz magyar tipográfus lány parafrázisokat készít az illető munkáira, én meg legyek szíves megnyitni az ezekből rendezett kiállítást. Hirtelenjében semmi kifogás nem jutott eszembe, ráadásul annyira szégyelltem, hogy sose hallottam még a világhírű olaszról, akit Picasso a graphic design Leonardójának nevezett, hogy kinyögtem egy elhaló igent. A következő hónap azzal telt, hogy fölkészültem az olaszból, megismertem a munkáit, átnyálaztam az életrajzát, kitanultam a stílusát, rájöttem, hogy egyszerre van a születésnapunk (skorpió a szerencsétlen) és szerkesztettem egy hosszadalmas megnyitó szöveget. Még az Utisz-blogra is fölpakoltam, Annáék meg kirakták a MATT-ra. Hát ez a Munari, miközben én még édes tudatlanságban leledzve éltem boldog, Munaritlan életemet, már ott lógott, elszántan és enigmatikusan éppen azokon a falakon, amelyeket Signora Chiara, a galéria tulajdonosa már kinézett a számomra. Pont egy éve volt itt kiállítása. A Munari-mirákulumhoz képest a kiállításomról már csak prózaian egyszerű dolgokat írhatnék, hacsak az nem üt szöget a rejtvényekre vágyó olvasók fejébe (az enyémből már több ilyen szög görbéllik elő), hogy a csudába lehet az, hogy Róma legközepén, a Falconieri palota márvány csarnokába húsz ember ha összejön, a vidéki kisvárosban meg kétszázan tolonganak a három óráig tartó, konferansz és pogácsa nélküli vernisszázson. (Az már csak zárójeles mellékszál, hogy Danit, a kiállítás kitalálóját leszámítva egyetlen magyar sincs köztük, a milánói konzul, akit Chiara meghívott, végül kimentette magát valami fontosabb dolog miatt.)