RÓMA

Róma: nem könnyű megállni, hogy ha az ember villanynaplót vezet, ne írjon Rómáról rögvest, ahogy megérkezett. Róma: nehéz döntés, hogy ha az ember Rómában van, naplóírásra pazarolja az idejét, ahelyett hogy a várost járja. 1983-ban Rómában tölthettem néhány hónapot az itteni Magyar Akadémia szép barokk palotájában (éppen ott, ahol most verem a laptop billentyűit). Pont harminc éve történt, de valami véletlen folytán átkerült a gépbe az akkori beszámoló néhány kézzel írt mondata: „Illene azt mondanom, hogy a Falconieri palotában dolgoztam is, de hát az örök város nem olyan szemérmes, hogy csak úgy engedné az embert visszavonulni a műtermébe, a stafeláj mellé. Kelleti magát nappal és éjjel, és hálás azoknak, akik megfordulnak utána. Váratlan örömökkel lepi meg őket. Nos, bennem jó partnerre talált. A Via Giulia uno alól, ahol a fent említett „műintézet” van, útnak eredtem nap mint nap, hogy különösebb terv nélkül bolyongva várjam és engedjem, hogy meglepetéseivel elém álljon... ahogy a történelmi korok, akár a geológia horizontális réteglemezei elősejlenek, ahogy az évezredek óta tartó könnyed agónia lassan átköltözik az utazó szívébe, s ahogyan a város, ez a végtelen történet, ez a végeérhetetlen mondat megszólal... vagy úgy mondom inkább, meghallszik, hiszen már öröktől szaval, csak a fülem volt sokáig süket... Kőpárkány-jelzők, oszloprend-szótagok, rizalit-ritmusok, árkád-rímpárok, pilaszter-metaforák, gyámkő-írásjelek, sikátorok és kapubélletek, rejtett terecskék meg homályos belső udvarok labirintus-láncolatára volt felfűzve az a szikrázó nyárvég, az a parázsló koraősz... az az öröknek gondolt ifjúság.” A harminc évvel ezelőtti három hónap (megtoldva az 1998-as Escher kongresszus hetével) úgy érzem, feljogosít, hogy úgy dicsekedjek a Collegium Janus fejes teraszával, a Campo péküzletének zsömléivel, a Palazzo Spada becsapós folyosójával, a Pantheon melletti Tazza d’Oro kávéjával, mintha mindez a sajátom lenne. Akiknek mondom (Líviusz, Emmy, Dóra) persze éppúgy ismerősek itt, mint én, s gyanítom az olvasók közt is akad, aki már elégszer hallotta ezt az önfeledt kérkedést, s joggal állapítja meg, ja igen: Róma az más, vagy: ja kérem, Róma az mindig ugyanaz.