Sok éve, talán nem is ebben az évszázadban történt, valami képzőművészeti rendezvény kapcsán Mexikóvárosban voltam. Ahogy az már lenni szokott, a kiállítások és előadások végeztével a szervezők afféle feledhetetlennek szánt kulturális csemegével akarták elkápráztatni a vendégeket. A különböző országokból meghívott alkotókat és professzorokat, lehettünk tizenöten-húszan, autóba gyömöszölték és egy környékbeli erdőbe vitték: a világhírű építész Javier Senosiain házába. Megkapó élmény volt a hatalmas csigaházra emlékeztető, a külső természettel összeolvadó, azzal együtt lélegző építmény labirintusában bolyongani, olykor eltévedni benne: megtapasztalni, hogyan játssza ki a tervező az idő és a tér különös hurkait, fortélyos cselvetéseit. Föl voltunk persze készítve: tudtunk a világ legszebb háza díjról, a sikerekről, az építész nevéhez kapcsolódó iskolákról, és ha valamit nem tudtunk volna, azonnal megtanulhattuk, mert vendéglátónk, mi tagadás, szívesen és folyékonyan dicsekedett. Sokára vettem csak a bátorságot, hogy előálljak egy kérdéssel magam is, bár amennyire emlékszem, nem sikerült befejeznem a mondatot. – Magyarországról jöttem, a világ túlfeléről, ahol van egy építész…- kezdtem. – A Makovecz, szakított félbe Senosiain, Imre Makovecz. Hát te ismered őt? Ő a legnagyobb! Tényleg! Attól kezdve nem hagyta kiürülni a poharamat, és a párás, iguánás sötétben, az éjjel nyíló virágok parázna illatában hosszadalmas magyarázatba kezdett és könyveket kapkodott le hozzá a girbe-gurba ház girbe-gurba polcairól: mindez itt semmi, ott van Magyarországon a Makovecz, hej, ha azt láthatnák a csodálkozó többiek is! Talán nem ismertem még személyesen Imrét akkoriban, vagy nem került rá alkalom, hogy előhozakodjak a mexikói történettel, csak jóval később, egy Kecske utcai délutánon fogtam bele. Na persze az is csak félig sikerült, a két építész ugyanis egyáltalán nem hasonlított egymásra. Az eszméik, az anyagaik, a gondolkodásuk, az talán igen, de Makovecz a dícsérő szavakat még úgy sem állta, ha más szájából jöttek elő. Valami átlátszó ürüggyel félbeszakított, én meg - akkor még - szófogadón hagytam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése