KERTEK, LABIRINTUSOK

És jön a Kert, akár az álom,

és növekedni kezd az éjben,

lélegzik, párál, szétliánoz,

mint rák a testnek erdejében.

Megfejthetetlen rétegekben

nő útvesztője: titkos ábra,

épül, pusztul, fölépül újra

hold-ütött mohos arca mása

a boldog Botanikának …

Keresem egy ideje, de hiába, pedig jó lett volna megtalálni, hogy ne fejből idézzem a történetet, a sokszor idézett mesét, amelyben az a bizonyos festő leteszi az ecsetjét, belép a tájba, elindul a frissen festett kép bokrai közt, a távolba kanyargó ösvények valamelyikén, s eltűnik a kertre hulló alkonyatban, vagy elnyeli az útvesztőkre omló köd. A levegőperspektíva – mondatná a szakzsargon. Elvész a külső szemünk elől, de persze a belsők azért követik, hisz ott mibennünk sétál tovább; elveszetten, vagy éppen örökre megtaláltan. Sétálgat az agyvelő-barázdákká átlényegülő labirintusban. Nem is nagyon kell a forma átigazításával bíbelődni: a szürkeállomány Moebius-szalagjainak nagy, tekervényes gombolyagját könnyű útvesztőnek látni. Ott bolyong; elül körülötte a szél és elhalkulnak a madarak, ahogy az már a rajzolt képek természetéhez illik.

Szóval a saját képében elvesző festő meséjével kezdeném, ám a pontos idézethez az eredetit meglelni: tű a szénakazalban. A könyvespolcon kutatni eleve reménytelen, mióta a legfőbb rendezőelv így hangzik: „ott még van egy akkora rés, hogy benyomható a válogatott Borges harmadik kötete”. Nagyobb eséllyel kerülhet elő ilyesmi az ágyneműtartóból, vagy a hűtő mögül. Mondhatnám, vesztőhelyen élünk, sőt mondom, mert a labirintusokról szóló íráshoz még jól jöhet. Szóval egy vesztő hely. Tessék csak elolvasni, (mert mégis visszajutottunk valahogy a könyvespolchoz) a gerinceket kb. félméternyi szakaszon: Kafka, Morus Tamás, Joyce, Santarcangeli, M. C. Escher, Umberto Eco, Szentkuthy, az Odüsszeia és egy másik Borges. Történetesen az, amelyben Az elágazó ösvények kertje van, meg a Homokkönyv, amelyikben a betűk közt épp úgy el lehet veszni, akár egy igazi labirintusban.

A kert örök nosztalgia. Megidézése a vágyott világnak, és újraélése a Paradicsomnak. Az Édenkertre a teremtésben feltételezett szerkesztett rendet is rávetíti a képzelet, ezért aztán a természeti őserő mellett megjelennek a szabályok is. A kertre a geometria hálói vetülnek és kirajzolódik a labirintus. Mítoszok, vallások, rituálék kísérője, a legősibb rajzolatok egyike. Amennyire logikus a rend iránti vágyakozás, épp annyira emberi a szabadság óhajtása, amely gyakorta éppen a rend ellenében, a rendet jelképező geometrikus, szimbolikus és allegorikus ábrázolatok kontrasztjaként jut kifejezésre. Az útvesztő enigmatikus pontja a keresztút, s az útkereszteződésben megjelenő választási kényszer: ez a szabadságra vágyó, s a szabadságra ítéltetett ember áldott és átkozott emblémája. Az eltévedés lehetősége, a tudat, hogy bármikor hibásan dönthetünk, ez teszi egyszerre széppé és kétségbeejtővé a labirintusban való bolyongást.  Belépni a labirintus kapuján, annyit tesz, kilépni az időből, kiszakadni a világból, vállalni a magányosságot és átengedni magunkat a sors ismeretlen erőinek. Szigorának vagy kegyének. De a labirintusban való tévelygés kulturális lecke és intellektuális kaland is. Aki vállalja, úgy érezheti, együtt gombolyíthatja Ariadné fonalát Platónnal és Dantéval, a katedrálisépítő szabadkőművesekkel és Piranésivel, Gaudíval és Picassóval. 

A legszebb kertélmények Itáliához kötnek, Tivoliban a d’Este-kert, Orsini herceg kertje Bomarzóban, vagy a Pitti palotáé Firenzében: a Boboli. Nem nehéz észrevenni, ezek a kertek az időben is léteznek, a fák terebélyessé nőnek, a falakra repkény fut, a kutak vizét beteríti a békanyál s a szobrokat ellepi a moha. Hiába látom őket fiatalnak képzeletem képernyőjére vetítve, az esendő, öreg kertek romantikája megejtőbb. Az avart rugdalva Csokonaival dúdolom: „E helybe andalogni jó, e hely poétának való”.  Meg a magamfajta rajzolónak.

A szépséges barokk kertek összemosódnak gyermekkorom kertjeivel: a futball-dobogású Sétatérrel Kecskeméten, a szarvasbogárszárny-surrogású tölgyessel Szepezden és persze a Hargita utcai kerttel, ahol a bodzalombból szivárogtak elő a legsűrűbb, legbársonyosabb éjszakák.  

Tudom, nem könnyű elhitetni, hogy ott vannak a rajzaimban ezek a kertek, pedig akár meg is esküdnék rá.  Külön-külön vannak ott és egyszerre mindnyájan.  A kertek, vagy legalábbis a kertektől megtanult eltévedések, magányosságok.  A láthatatlanságuk hitelesíti őket.  És a titkok, amelyek rám bízattak. A Boldog Botanika arca.  A régi vers, amelyet az imént segítségül hívtam, fájdalmasan igaz: valódi a kút, az angyal, és talán én is valódi vagyok benne: 

…

Valahol ott kell lennie

e labirintus köldökében,

rejtelmesen és feketén,

oly feketén, akár az ében,

a mélységes, nagyodvú kútnak.

Egy angyal minden éjjel ássa,

hallatszik benn, surrog, sziszeg

csillagok fénye zuhanása.

Ott él egy teknősbéka lent,

nő ezer éve elfeledten,

mit beleejtett a fiú,

ki egykor talán én lehettem.

Keressem-e tovább a képében eltűnő festő meséjét? A mese eredetét? Lehet, hogy csak egymásba nyíló útvesztőkbe jutnék. Valaha, amikor olvastam róla, mindig újabb bejáratra leltem. X azt írta, Y-tól ismeri, Y meg Z-től hallott felőle. Hivatkozások végtelenje kísért, és talán ott, a végtelenben, ahol majd párhuzamossá egyenesednek a labirintus útjai, elül a szél, megszűnnek folyni a vizek és elfárad a gravitáció, ott baktat majd az a festő, hosszú szakállát vontatva, eljövendő bölcs unokáink ősöreg hasonmásaként, és láthatóvá váló lélegzete ráncot vet az örökkévalóság áttetsző üveggömbjében.