Megnyílik Helsinkiben a Taidejulistegalleriában (Tallberginkatu 1C77) Kriska Rudzinski szervezésében, 61 művész részvételével, hét nagykövet és két konzul jelenlétében (!) a HOMMAGE A FUKUDA kiállítás. (A hatvanegy sajna hatvanra kerekedik, mert a megnyitó előtti napon meghal Tapani Aartomaa.) Katalógus is készült, de akinek nem jutna, megnézheti a teljes tárlatot a weben is. A fenti fotót Fukuda szanról éppen tíz éve, az isztambuli kiállításom megnyitóján csináltam.Amerikában, a Fort Collinsban is megnyílik a CIIPE 2009 vagyis a Colorado International Invitational Poster Exhibition, amelyen a három nagydíjas után az én Irán plakátomat méltányolták az első "honorable mention-nel". (Talán nem fogták föl, vagy nagyvonalúan átsiklottak az USA-irónia fölött:-).
Pesten is vannak plakát-események, Dan Reisinger kurzust s címzetes egyetemi tanári szónoklatot tart a MOME-n, és hamarosan nyílik az Aranyrajzszög a Design Terminálban (alig hiszek a szememnek: a DIZÁJNTERMINÁLBAN!!!), és állítólag Orosz Marci nyitja majd meg november 6-án 6-kor.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.
Önálló, fantasztikus sírváros és szoborpark. A fő attrakció persze Evita mauzóleuma. Egy csapat equadori grafikus, akik ott voltak az előadásomon Mar del Platában, itt ismernek fel, elbeszélgetünk. A közeli Museo 
koponyás Zurbarán-kép, Goyák, sőt Picasso is. Meglepő, mennyi a Rodin szobor, egy egész teremnyi, (csak Camille Claudel hiányzik) és sok a Degas pasztell. Hosszan csavarogva, a Palermo negyed könyvesboltjaiba be-betérve, Borges utcáin át ballagok hazafelé. És persze az írásait memorizálva. „Ön is tudja kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.” El soborno, vagyis A Vesztegetés című novellából való a mondat, de jobb cím volna a Hiúság. Egy professzorról szól, aki oly büszke a jó hírére, hogy az őt újságcikkben támadó kollégáját ajánlja maga helyett egy kongresszusra. Valami hasonló hiúság miatt nem kapott Baumgarten-díjat J.A. Rosszkor jelentetett meg egy hódoló verset. De miért is, hogy Borgesről mindig Babits jut eszembe? A kongresszusokról meg a hiúság?
Az idevalósiak is csodálkoznak, s alig akad köztük, aki látott már bálnát a város közelében. Első reggel, ahogy Sarával lesétálunk a partra, hatalmas fekete bálnafarok emelkedik ki a vízből. Mint egy sötét virág. Talán egy kilométerre lehet, vagy annyi sincs. Aztán jön a nagy szögletes cetfej, akárha lassított felvételt néznénk. Hideg van, de szikrázó napsütés. Egy fél órán belül többször megismétlődik a jelenet.
Egy Aquiles nevű buenos aires-i könykereskedő a Jianping által kiadott könyvet árulja. Azt az új borítóval megjelent második kiadást, amelyet én is csak az internetről ismerek. Amikor megtudja, egy dedikáció ellenében megajándékoz két példánnyal. Szépen dagad az internacionálé: Argentínában jutok hozzá a Németországban működő kínai kiadó által angol nyelven publikált és katalán cég által terjesztett könyvhöz a magyar művészről, akit orosznak hívnak.
