2008. december 18., csütörtök

AMI

Csak osztályozni ne kéne! Már az is komplikálttá teszi a soproni napot, hogy sztrájk van, nem lehet vonattal menni. Együtt autózunk Kiss Pistával és Takáts Marcival. Nem sikerül elkésnünk, az évzáró kiállítás még csak készülőben. Hideg van, sötét és a hangulat is csak lassan oldódik. Szerencsére mindegyik hallgatónak van legalább egy munkája, amire oda kell figyelni, legalább egy feladatot komolyan vett. Na persze olyan is akad, aki többet, talán olyan is, aki mindet. Szeretem Milán repetitív plakátsorát, Dia nagy szemű állatait, Lajos könnyed akvarelljét, Emese bátor Bíró parafrázisát, Ádám piktogramjait (amelyeket szokásához híven városszerte elhint) , Fanni rafináltan egyszerű foltjait Saul Bass modorában, Gergő elmetszett betűit, Tücsi Seymour Chwastot idéző humorát, Palkó laza filmetűdjét, Julcsi Kóst utánzó kézírását (Kós meg talán Ráskai Leától tanulta), meg persze az is meghat, hogy az én írásomat másolta tovább, amelyet a tervezéselmélet feladathoz mellékeltem. Idemásolom hát én is, hogy megmaradjon. Meg azért is, hogy eszembe jusson majd, az én rinocéroszom egyelőre még hiányzik a sorból.

A LEGHÍRESEBB RINOCÉROSZ 1515. május 20-án, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén egy rinocérosszal. Az indiai portugál gyarmatok kormányzója Afonso de Albuquerke fidalgo küldte tovább királyának I. Emanuel portugál uralkodónak. Az állat eredetileg II. Muzafar szultán ajándéka volt, aki az északkelet indiai Khambhat (Gujarat) uralkodója volt, s akitől a sikeres diplomáciai kapcsolatfelvétel eredményeképpen (vagy éppen kárpótlásul azért, hogy új földbirtokok elhódítása nem járt együtt e kapcsolatfelvétellel) 1514 elején kapta ajándékba az alkirály a rinocéroszt. Hogy a szultán ismerte-e azokat a fejedelmi szokásokat amelyek egzotikus állatok ajándékozásával kísérelték meg levenni a lábukról a másik uralkodót, például tudott-e arról az elefántról, amelyet valaha Hárún ar-Rasíd küldött Nagy Károlynak, nem tudhatjuk, sőt tulajdonképpen azt sem, hogy legenda volt-e a Bagdadból francia földre küldött állat, vagy merő kitaláció, esetleg jelképes fabula. A mi kivételesen szép állatunk viszont valóságos, és  útvonala is meglepően jól dokumentált: a Nossa Senhora da Ajuda (Irgalmas Miasszonyunk) nevű karavella Francisco Pereira Coutinho kapitány irányításával 1515 január 19-én futott ki Goa kikötőjéből. Nyugatnak fordulva átszelte az Indiai óceánt, megkerülte a Jóreménység fokát, majd Mozambikban, szent Ilona szigetén és az Azori szigeteken megpihenve viszonylag gyors, mindössze 120 napos vitorlázás után befutott a Lisszaboni kikötőbe, s lehorgonyzott a Belém torony mellett, pontosabban ott, ahol éppen azokban a napokban kezdődött meg az Indiát hajóval elérő Vasco da Gama emlékére építendő Belém torony építkezése (A torony 1515 –től 1521-ig épült és a párkányzatot tartó kőfaragványok közt a jeles eseményre emlékeztetve az orrszarvú fejek ma is láthatók).
Kivételes pontossággal tudjuk tehát a percet, mikor lépett rá Európa földjére az első rinocérosz és gyorsan szertefutott a híre a különleges állatnak. Valószínűleg szerepe volt az elhíresülésben annak is, hogy a misztikus egyszarvúnak, az unikornisnak óriási kultusza volt a középkorban. Állítólag a perzsa féldomborműveken profilban ábrázolt bikák képét (melyek ebből a nézetből egyszarvúnak látszottak) mesélték tovább a régi görögök, aztán a latinok. Plinius szerint: "...a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepéből." Az igazi unikornis autentikus középkori források szerint vérengző, fékezhetetlen lény, aki csak egyetlen módon szelídíthető meg, ha egy szüzet vetnek elébe, ekkor lecsillapodik, a szűz megszoptatja emlőiből, s a békés bestiát azután elvezethetik.
Nyolc héttel a partraszállás után, 1515 július 13-án, Rómában már versben írott „tudományos” könyv jelent meg a rinocéroszról "Forma & Natura & Costumi de lo Rinocerothe stato condutto importogallo dal Capitanio de larmata del Re & altre belle cose condutte dalle insule nouamente trouate" (vagyis A portugál királyi flotta kapitánya által hozott rinocérosz alakja, természete és szokásai valamint az új szigetekről származó gyönyörűségek) címmel. A könyv címoldalán a szerző, Giovanni Giacomo Penni egy fametszetet is publikált. Ez az első ismert ábrázolat, s rajta bizonyára a félénkebb nézők megynyugtatására a szörny mellső lábait összebilincselték. A leghíresebb rinocérosz rajz azonban vitathatatlanul Düreré, amely csak alig valamivel készülhetett később, s etalonja lett évszázadokon át az európai rinocérosz ábrázolatoknak.Manuel király Riberia palotájában helyezték el a rinocéroszt, és persze aki tehette, jött is a látására. A legnagyobb látványosságra június 3-án, a Pünkösd utáni első vasárnapon (a szentháromság ünnepén) került sor, amikor az uralkodó egy arénában összeeresztette az orrszarvút egyik elefántjával, remélve, hogy egymásnak támad a két bestia, és eldöntheti végre a sokat vitatott kérdést, az elefánt vagy az orrszarvú az erősebb. Szerencsére a hatalmas tömegtől megrettent két állatnak esze ágában sem volt megoldani a „tudományos” problémát, egymástól tisztes távolságban álldogáltak az aréna ellenkező két szegletében és semmi nógatásra nem láttak neki a várva-várt vérengzésnek. Szerény látványosságnak legföljebb az volt nevezhető, hogy az udvari dobos zenekar játékának ritmusát fölvéve a mi rinocéroszunk ismétlődő löketekben szabadult meg gyomortartalmaitól, melyben a szemtanúk a luzitán konyhaművészet remekeit vélték fölismerni, s oly jelentős mennyiségben, hogy a közhasznú rókázás kifejezés esetünkben igencsak távol kullog az események mögött. Talán a nézők közt volt, vagy talán már a kikötőben látta az állatot egy német anyanyelvű morva kereskedő, név szerint Valentim Fernandes, aki részletesen leírta, sőt föl is skiccelte, hogy néz ki a rinocérosz. Nürnbergbe küldött levelét látta Dürer, s a leírás alapján két tollrajzot készített, s a második rajz nyomán egy fametszetet. A sokszor reprodukált képpel egyidőben egy másik jeles német metsző, Hans Burgkamir is készített egy dúcot, amielynek azonban csak egyetlen ismert lenyomata maradt fenn, ezt most a bécsi Albertina őrzi. Talán ugyanazt a skiccet és leírást látta Burgkamir is, mint Dürer, bár a fordított állás alapján inkább azt gyanítom, egyikük a másik metszetét látva készítette el a saját ábrázolatát. Burgkamir rinocérosza talán egy kicsit közelebb áll a valósághoz, és hitelesebbnek tűnik az által, hogy mellső lába ugyanúgy össze van kötözve, mint a Penni féle állaté. Dürer fametszetén az állat rajza fölött a következő szöveg olvasható: Krisztus után 1513-ban, május elsején (sic!) Lisszaboni Mánuel, Portugália hatalmas királya egy élő állatot hozatott Indiából, amelyet rinocérosznak neveznek. Ez az ábrázolat az állat pontos mása. Színe a foltos teknőcé, és testét majdnem teljességgel lépcsős vastag lapok fedik. Akkora akár egy elefánt, de lábai rövidebbek és majdnem teljesen sérthetetlen. Erős és hegyes szarv van az orra hegyén, melyet köveken élesít. Az elefánt halálos ellensége. Az elefánt féli a rinocéroszt, mivel ha találkoznak, az fejével beront az elefánt lábai közé, felhasítja annak hasát, ami ellen az elefánt képtelen védekezni. A rinocérosz oly tökéletesen védett és felfegyverzett, hogy az elefánt nem bír kárt tenni benne. Úgy hírlik, a rinocérosz gyors, zabolátlan és galád. A zömmel Pliniust idéző szöveg meglehetősen rossz színben tünteti fel állatunkat, a rajzokból és a metszetből azonban az objektivitásra törekvés mellett valami megértés is árad. Ha türelmesen nézzük, ha elmélyedünk a részletekben, talán együttérzés, sőt talán szeretet is kiolvasható belőlük. Nem állítom, hogy egyértelműen az állat irányában fellobbanó érzelem ez, inkább a rajzoló, a fametsző szakma iránti, de ez valahogy mégiscsak kivetítődik az állatra. Ha sokáig nézzük, ha ismerkedünk a részleteivel, a történetével, a sorsával, egyszerre észrevesszük benne a szimbolikust. Ugye nem kell magyaráznom a jelkép kiválasztása mögül elősejlő öniróniát sem. Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihaló félben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszet, a grafika, a kézműves illusztráció, egyszóval a szakmánk. A kézi munka szép esetlenségében, az elrajzolásokban, a megcsúszó kés nyomában, a kitört vonalperemben, az elkent festékfoltban egy kicsit ott van Ő is, a soproni AMI lépcsőin otthonosan föl-le sétáló láthatatlan Szent Rinocérosz. Hírlik, hogy a legújabb kompjuter programokba már beépítenek apró döccenéseket, véletlen zajokat, hogy élőbb hatásuk legyen, hogy természetesebbé váljanak azok is. Hogy egy kicsit rinocéroszasabbak legyenek. Amit az egyszerűség kedvéért esendőségnek hívtam, nevezhetem akár hibának is, az voltaképpen maga a személyiség, az a megfoghatatlan spirituális semmi, aminek nyugalmi állapotban állítólag 21,3 gramm a tömege, de amúgy a súlytalan és a böhöm (értsd: rinocérosz) nehéz közt váltakozik.
Az írás így a vége felé egy kicsit melankolikusra sikeredett, ahogy a valóságos mesék is gyakran elszomorodnak. A történet befejezése sem lesz túl vidám. Az a bizonyos portugál király, hogy a Medici pápához, X. Leóhoz való hűségét bizonyítsa, a következő év elején továbbküldte a rinocéroszt Rómába különféle egzotikus dolgok, indiai rabszolgák, perzsa lovak, papagájok, leopárdok, párducok és vízipipák társaságában. Ajándékot persze nem szép dolog továbbajándékozni, hamarosan meg is történt a baj. A földíszitett hajó még kikötött Marseille-ben, hogy I. Ferenc francia király és udvartartása is láthassa a címeres báránybőr takaróval bebugyolált orrszarvút, amint bondor párapamacsokat szuszog bele az európai télbe, majd január 24-én heves viharba került s a Ligur-tengeren, s Porto Venere partjai előtt elsüllyedt. Szöget üthet a fejünkben, vajon miért indította útnak ezt a fölöttébb értékes rakományt a mindig kiszámíthatatlan januári tengeren a portugál uralkodó. A megoldás természetesen a politikával kapcsolatos. Híre ment, hogy rinocérosz ügyben egy titkos spanyol expedíció is útra kelt, hogy a föld alól is előkerítsenek valami bestiát az egzotikus állatokat olyannyira kedvelő pápának, akinek a jóindulata nélkülözhetetlen volt a nagy földrajzi felfedezések által kitágult világ felosztását eldöntő tordesillasi egyezmény várható újratárgyalásakor. Korábban már ajándékozott egy Hanno nevű fehér elefántot is a pápának Manuel annak beiktatásakor, ami aztán sok híres ábrázolat tárgya lett, egyebek közt az isteni Rafaello is megörökítette. (A Hanno név egyébként punul jámbort jelent, s több karthágói politikus, hadvezér, a Kanáriákat felfedező pun conquistador, sőt Hannibál fia is ezt a nevet viselték. Bizonyára a második pun háborúra emlékezve adta Leó vagy Manuel az ajándék elefántnak a Hanno nevet, akkor ugyanis a punok az Alpokon átkelve 37 harci elefánttal jelentek meg Itáliában.) Manuel úgy vélte, újabb, hatalmasabb gyarmatokra tehet szert, ha az elefánt után újabb ajándékot küld, ráadásul híres rinocérosza előbb érkezik meg, mint a spanyoloké. Nem érkezett meg. Az örök város kikötőjében összesereglett kíváncsiskodóknak be kellett érniük a piaci árusok rino-csecsebecséivel, a metszet-boltok nyomataival, az orrszarvú forma mézesbábokkal, kösöntyűkkel, vásárfiákkal, és a város szerte terjedő rémtörténetek új s újabb részletekkel bővülő továbbgörgetésével, melyek szerint a Bestia valójában láthatatlan, csak az igazán szent életű férfiak és a valóban ártatlan szüzek azok, akik látását kiérdemlik.
A vízbefúlt állat (még ha kiváló úszók lennének is az indiai orrszarvúk, a mi hősünknek úgy, összeláncolt lábakkal, ahogyan Penni metszetén láttuk, aligha lett volna az esélye a túlélésre) porhüvelyét most valahol a tenger fenekén kerülgetik a halak. Más források tudni vélik, hogy a vízbefúlt rinocéroszt végül megtalálták, kitömték, s így juttatták el a pápának, most a Vatikán képzőművészeti műhelyének eldugott raktárában porosodik. Talán még nem ment ki teljesen a divatból az régi szokás, hogy az ottani grafikusok, a fametsző tanoncok leginkább, egy háromlábú székre állva, lábujjhegyen pipiskedve, az állat hatalmas orrszarvát megmarkolván, annak nagy, busa fülébe suttogják esküjük titkos szövegét.

P.s.: A magyar rinocéroszisták legjelesebbje Lulu. Idemásolom egy kőrajzát, meg egy születésnapi versikét, amellyel a Kecske utcában köszöntöttük.
A hetvenkedő Gyulai Líviusznak, lisszaboni utazásunk emlékére

Lisszabon legyen az utolsó állomás,
Itt szálljon partra a gyönyörű hasonmás,
Valóság, képzelet – nincsen, ki eldöntse?
Indulj el Barótról Dürer Albert öccse!
Ugyanaz az álom kétszer vál valóra:
Szilfadúcba metszve, s verset írva róla.

Nincsenek megjegyzések: