I vagyis indián, S, azaz sirály, T, vagyis teve, V, azaz vonat, Á, vagyis árnyék, N, azaz nadrág. Lerajzolta angol szavakkal is, hogy ki tudják Amerikában is ejteni a nevét, de azok inkább maradtak a first-one-nál. Nem csak azért, mert hajazott az Ist-vánra, de benne volt a lényeg. Hogy az első. Mert odaát is az volt. A legjobb. Egyszer valami könyvben ki is nyomtatták, István persze rögtön áthúzta, s azt írta fölé: bullshit. I’m a plumber. Vízvezetékszerelő vagyok, olyan, akit kibérelnek, mondta az illusztrátorok csúcsgalériájában, a Rockwell Múzeumban rendezett kiállításán. Aztán egy megbocsájtóbb pillanatban, amikor már nem maradt olyan magazin odaát, amelyben ne lett volna Bányai rajz, végre így fogalmazott: „talán rákerültem a térképre”.
A térképre, amelyen egy terepasztal falusi házikóit rakosgatja egy masnis kislány, akiről kiderül, hogy egy színes újság címlapjára van rajzolva, a címlapot egy szőke fiú olvassa egy hajó fedélzetén, a hajó egy utazási iroda reklámjaként egy autóbusz oldalára van festve, a busz egy manhattani sugárúton halad, a forgalmat a tévé közvetíti s valahol az arizonai sivatagban egy cowboy nézi, ami, tudniillik a sivatag egy 29 centes bélyegen látszik, ami egy olyan borítékra van ragasztva, amelyet épp kézhez vesz egy távoli sziget bennszülöttje, aki fölött egy sárga sportrepülő húz el…
Bizonyára rájöttek, hogy az egykori Aranyrajzszög-díjas Bányai István világhíres könyvének, a Zoomnak a képeit próbáltam szavakká fordítani. A Zoomot, amelyet 1995-ben az „év könyvévé” választottak New Yorkban, s folytatásával, a Re-zoommal együtt igazi világkarriert futott be. Vagy húsz országban adták ki őket újra meg újra, ami azért különös, mert fordításukra egyáltalán nem volt szükség. A Zoomokban ugyanis egyetlen betű sincsen. Rajzolt oldalak követik egymást ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni ezeket a könyveket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk.
Leegyszerűsítve így fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? Persze el is bizonytalanodunk, vajon térben, vagy időben képzeljük-e el a világ kiterjedését. Játsszunk vele, vagy komolyan vegyük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárja, a másodikat egy óra számlapján kezdi el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e, vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”.
Vajon azért jutott eszembe a relativitás, mert Albert Einstein is föltűnik az egyik lapon? És vajon Bányainak azért-e, mert sorstársát látta az emigráns európaiban? Vagy azért, mert eszébe jutott a híres Einstein-féle szállóige: „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet meg egyszerre”. Elképzeltem Bányai Istvánt, ahogy leteszi a ceruzáját, rágyújt egy Gauloises-ra, hátradől, s kifújja a füstöt: „Ugyan, miért ne történhetne …?”
Egyetlen szó sincs tehát a Zoomokban, de valami fülszövegféleséget mégis csak kell mondanom Bányai Istvánról. Az Iparművészeti Főiskolára járt (ami azóta MOMÉre magyarosította a nevét) építésznek készült, de miután megnézte a Yellow Submarine-t, úgy döntött, inkább ilyesmivel akar foglalkozni. Rajzoló lesz és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok és egy káprázatos animációs film, a Hamm, amit Magyarországon hagyott.
1980-ban emigrált: Párizs, Santa Monica, stúdió a New York-i West Village-ben, aztán már önálló villa Connecticut északnyugati részén, ahol a friss hóban őzikék sétálnak. A legnevesebb amerikai rajzolók közé tartozott. Manhattani kollégája Seymour Chwast mondta róla: „Bányai nem csak rajzolni tud, gondolkozni is! … ritka kombináció errefelé”. A "grafik-dizájn" főteoretikusa, Steven Heller szerint „vizuális nyelve egyszerre érhető és titokzatos”. Egyszer, amikor New Yorkban jártam, fölhívott: bejelentettelek Miltonnál, mondta, 3-kor vár. A grafikusok közt egyszerűen csak a „grafik dizájn pápájaként” emlegetett Milton Glaser majdhogynem szalutált nekem, akinek egyetlen érdemem az volt, hogy ismertem Bányait.
Ez a Pista tisztára amerikai lett, mondogattuk róla – itthoni pályatársak – és a rajzok könnyed eleganciájára gondoltunk, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Diesnyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát. Hogy ez a Mr. First-one mennyire európai maradt – mondták róla az USA-ban, mert érezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét.
Hogy kik hatottak rá, azt a Rockwell Múzeum filmjében sorolta: Follon, Klimt, Toulouse Lautrec és leginkább Degas. Hogy kiket szeretett, azt egy 1994-ben küldött megfakult fax alapján silabizálom, „Szeretnék valamit a honfoglalásról, egy képes magyar történelmet lehetőleg a mai napig, jó lenne, ha küldenél valamit Kassákról, és talán népmeséket és költészetet. Főleg Nagy Lászlót, mert József Attila, Szabó Lőrinc van és van Ady is.”
Azt, hogy ő hogyan jellemezte magát, Kurt Andersen nekrológjában találtam meg: „a századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással spékelve s rajzfilmes palettán tálalva föl”. – És persze első 30 évéhez hozzátartozott a kommunista ország a maga szocreáljával – teszi hozzá a barát –, amiből Bányai nem kért. Ha szocreál nem is, a Zoom-könyvek matrjoska-babás rafinált szerkezetéhez mégiscsak kellettek a vasfüggöny mögötti évek – következtetem ki Andersen méltatásából. Vagy csak én képzelem bele, hogy kellettek?
Ha ki nem is betűzhető, de azért jól kiolvasható a Bányai-könyvek legfontosabb kérdése – hirtelenjében nem is tudnék olyat találni, amelyet többet firtatott volna tudomány és bölcselet: vajon megismerhető-e a világ? Mikroszkóp és távcső kérdése minden, s többet tudhatunk, mint a Teremtő. Bányai azonban szkeptikus: az ő világában hiába távolodunk el valamiről, nem jutunk távolabbra, hiába közelítünk rá valamire, nem kerülünk közelebb hozzá. Éppen, amikor azt kezdenénk hinni, tudjuk, hol vagyunk, akkor derül ki, hogy semmi sem az, aminek látszik. Rajzai folytonos figyelmeztetések: gondold végig még egyszer, tedd föl a kérdést újra meg újra: „hol vagy”. S aki végiglapozza a Zoomot és a Rezoomot, önkéntelenül saját magára kezd figyelni: „miért is gondoltam ezt?”, „hogyan is hihettem azt?” Végül talán azon is elmereng: „ki is vagyok én voltaképp ebben a rohadt nagy hóbelevancban?”
Persze Bányai Pista aligha fogalmazott volna ilyen otrombán; kifújná még egyszer a füstöt, elnyomná a csikket valamelyik manhattani kávéházában (Andersen szerint azokat szerette, amelyek elegánsak voltak, kicsit melankolikusak, Wes Anderson-stílusúak és persze olyanok, ahol még szabad volt dohányozni) és Arany Jánost idézné: „gondolta a fene.” Hogy a fene mit gondol, nem pontosan tudható, az is csupán sejthető, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői mit gondoltak, amikor föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudomány – nem a művészet, a tudomány – legfőbb újdonságait szokták ajánlani. …
2021-ben a Rostoka Lászlónak e-mailezett ars poetica egyúttal búcsú is: „A rajz a vallásom volt, a világom, a személyes felfogásom, minden létező és elképzelt dolgok megértésének eszköze! … A többi csak hiúság vagy vesződség, nem érdekes…"
A faxpapírok kifakulnak a fényben, az e-mailek törlődnek, a telefonszámok megváltoznak. A könyvek is szétszóródnak és elkezdik élni a saját életüket, sorsuk lesz, akaratuk, emlékeik, s egyszer talán ott fekszenek majd annak a kis felvidéki parasztháznak az ablakpárkányán, ami az első Zoom legelső illusztrációja, ahonnan egy kislány és egy kisfiú a kakaskukorékolást hallgatják. Fölkel a nap. És szépen, lassan elkezdődik minden elölről….
(Elhangzott a Vigadó Galéria Bányai Istvánra emlékező "Aranyrajzszög" kiállításán.)
