Szokták mondani, hogy egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik föl, csupán a másodperc töredéke alatt látszik, konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodpercig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn? Voltak persze minden hájjal megkent öreg kollégák, tán vannak is még, akik kiszúrnak pillanatokat, akik számára egy villanás is élmény, akik emlékezni képesek az elfutó filmkockákra is, és sokáig emlegetnek egy-egy jelenetet, amelyet mások észre sem vettek.
Filmre érett fázisok, gondoltam, vagy inkább egy képpé sűrűsült film-esszenciák, amikor áthívott Iván, hogy a budakeszi parasztház műteremmé alakított padlásszintjén kitegye a staflájra legújabb sorozatát, a Haláltánc lapjait. Lavírozott tusrajzok, lendületes monokróm képek, ott van az álló lapokban is a mozgás, ott van a lélek… nem akarok nagy szavakat mondani, de hát nekünk animációval foglalkozóknak az anima nem az a páztoszos nagy szó, amit egy költő manapság már le sem merne írni, mert oly rettentőn ódivatú, hanem egyszerű szakmai terminus technicus. Animus…, anima…, animáció.
Kiss Iván 1949-ben született Budapesten. Igen, jól számolnak, kerek évszámot ünnepelünk. Érettségi után szakkörökben, szabadiskolákban tanult festeni, rajzolni. Mesterének: Litkey György festőművészt szokta mondani. 20 éves volt, amikor egy újonnan létrehozott független művészeti csoport, a NO. 1. tagja lett. Azóta vesz részt csoportos kiállításokon és rendez önálló tárlatokat itthon, és szerte a világban. Spanyolországot, Krétát, Algériát szokták említeni a róla szóló életrajzok – és Patmosz szigetét, ami egy kopár Égei tengeri szigetke, de mégis látomásos helyszín lehet, ha János apostolra gondolunk, s az ő nevezetes apokalipszisére, aminek sodrása, vagy e sodrás távoli utóörvénylése a most kiállított képsorban is előspiráloz, olyannyira, hogy a róluk a János és Iván név azonossága is eszembe jut. Animációval 1970-ben kezdett foglalkozni, ahol előbb mások filmjeiben segédkezett, majd 1986-ban megrendezte első önálló opusát, a B-A-C-H-ot. És aztán sorjáztak a többiek, A tánc, Az út. a Fény és káosz, az Átváltozás, a Töredékek 1956 és a Senkiföldjén.
Felismerhető karakter, pontos dramaturgia, filozofikus mélység; a lélek elszánt megmutatkozása mindegyik mozi. „Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a sáska.” Idézi Károli Gáspár átköltésében a 109. zsoltárt, s hozzá Ovidiust, Kafkát, Hamvas Bélát az Átváltozás című film. A sokadik fénykorát élő, egyre változatosabb magyar rajzfilmes szcénából is kitűntek különös stílusukkal Kiss Iván munkái. Többnyire monokróm grafit-átiratban megelevenedő fényrajzolatok és lüktető metamorfózisok.
A közös munkahely és az ottani közös munkák mellett egy közös jóbarát kapcsolt még össze bennünket. Nagy Gáspár. Iván és Gáspár ugyanabban az évben született, ami esetükben a közös múlt mellé azonos világszemléletet is adott. 1956-hoz kiskamaszként volt közük, ugyanazt a történelmet élték, ugyanazt a valóságot szenvedték. A levert forradalom sebe egyformán vérezte át mindkettejük sorsát, jövőjét. A Gáspár versében izzó Öröknyárt idézve egyszerre mondhatták: elmúltam 9 éves.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára, 2006-ban jelent meg a Püski Kiadó gondozásában a Nagy Gáspárral közösen készített 1956 Fénylő arcai című album, amelyben a költő és a grafikus együtt állított emléket a forradalom ismert és ismeretlen hőseinek. Gáspár írt, Iván pedig rajzolt, lerajzolta a forradalmárokat, hogy megtanulja az arcukat; és hogy az alkotás kegyelmi pillanataiban azonossá váljék velük. Mert ott volt ő is a monokróm portrékban, a szabadkézi rajz esetlegességében és többletében.
A rajzoláshoz konyító kolléga a satírozó vonalköteg irányát és ívelését figyelve még azt is észreveheti, hogy bal kezében fogta a ceruzát Iván, úgy mint Leonardo, mint Petőfi, mint Escher – vagy mint az anyukám. Lényegtelen, tán szóra nem is érdemes, vélhetnék, ha nem tudnánk, hogy a mostani kiállítás képeit rajzolva az ecsetet a másik kezébe vette át. Ez így már lényeges szupplementum, nemdebár?! Ferenczy Béniről tudható, hogy egy stroke miatt jobb kéz helyett ballal tanult meg dolgozni, s alighanem így tett Mucius Scaevola is, bár az ő képzőművészeti ténykedése még föltárásra vár. Kiss Ivánét viszont ismerhetjük, sőt itt a kiállításon birtokba is vehetjük az új, jobbkezes Haláltánc sorozatot. A balkezes Holbein Totentanzának modern parafrázisát.
Együtt látván az anyagot, az egymással párbeszédbe lépő, egymás sodró energiáit összegző képeket egy beavatási szertarás rituáléja is felsejlhet a néző előtt. „Minden misztérium, minden misztikus élmény és az egész beavatás a túlvilág és az egyetemes lét azonosításán nyugszik. A lét magasabb fokát elérni annyi, mint a túlvilág bizonyos állomását elérni. A beavatásra váró tanítvány ugyanazt az utat teszi meg, mint az emberi lélek, amikor az anyagi természetből eltávozik.” Hamvast idéztem, akire gyakran hivatkozik Iván, s a sorozat nézőiként e beavatásra várótanítványok szerepe ránk, a nézőkre vár. Hozzátehetném még, ahogy szokás - itt e fontoskodás végén -, hogy a kiállítást megnyitom, de nem tőlem nyílik meg, attól lesz megnyitva, ha önök is hírét viszik, hogy itt a mélyben, kicsivel tán a Duna alatt is, rajzok sorjáznak, amelyeket meg kell nézni. Rajzok a mélyből… De profundis… Rajzok, amelyek visszanéznek ránk… önökre… rátok.
A kiállítás a Három Holló Kulturális Központ Duna szalonjában (Budapest, Piarista köz 1) 2025. január 8-ig nézhető meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése