Folytatódott a török kaland. Az ARTANKARA nevű kiállítás díszvendége az idén Magyarország volt. A Kemal Orta által válogatott és rendezett tárlaton Kőnig Frigyes és Róbert, Konok Tamás és Krizbai Sándor társaságában vehettem részt. Frigyessel repültünk ki Ankarába, majd onnan továbbautóztunk Nevsehirbe, ahol a helyi egyetem galériájában megismétlődött az öt magyar tárlata. Mindkét helyszínhez kapcsolódott egy kedves koincidencia. Az ankarai kiállításon épp a magyar stand mellett állított ki Süleyman Saim Tekcan, akivel első isztambuli utam idején ismerkedtem meg. Akkor plakátművészek társaságában, Shigeo Fukudával, Kari Piippóval, Sadik Karamustafával kerestük föl a műtermét. Megtalálom dedikált albumát: 2000-ben, vagyis 24 éve történt a látogatás, tehát 24 éve találkoztunk utoljára. Jól esett, hogy a lánya, aki akkor még igencsak fiatal lehetett fölismert. A másik különlegesen ismétlődő eset Kappadókiában történt, ahol leereszkedtünk Kajmakli különös földalatti romvárosába. A 6-7. században az arabok elől menekülő keresztények fúrták és bővítgették e többszintes földalatti labirintust, amelyet végigjártam már egyszer Bora hodzsával, Halimével és Gökhannal, a kedves ankarai professzorokkal. (2011 május 1-én írtam is róla az Utisz Blogon), azt azonban akkor még nem tudhattam, hogy a titkos földalatti járatokat csak valamikor a múlt század közepén tárták föl, s épp a mi kurátorunk, Kemal Orta édesanyjának azóta lebontott háza alatt bukkantak rá a pincevilágot jelző első üregekre.
 |
Az már csak hab a tortán, hogy a nevşehiri egyetem képzőművészeti tanszakán, ahová az utolsó nap jutottunk el, a grafikusok az én képeim másolgatása során ismerkednek az anamorfózisok technikájával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése