"A plakát curriculum vitae-jébe nem csak az tartozik bele, hogy megrajzolják, kinyomtatják, fölragasztják, hanem az is épp olyan alapvető, hogy, átragasztják, lefestik, vagy leszaggatják."
Vajon miért jutott eszembe ez a 8 éve tartott előadás? Kattints IDE!
A világkiállítás sakkversenye (részlet)
– Ösmered Petőfit? – nyitott rám húgom, a bittét meg se várva.
– A költőt? Ismertem személyesen. Sakkoztam is vele. Nem játszott épp ügyetlenül.
– A konyhában ül. Szalonnát früstüköl.
– Petőfi!? De hisz…
– Nem esett el. Bujdosik. Hozzánk tévedt be épp. Schlezingernééknél evett a múlt napokban. Étvágya jó, a szaga, nem tudom… Jellasics igen morogja. Menj ki hozzá, kérlek, ha úgy is ösmered. Biztos örülni fog.
A früstükből annyi volt való, hogy reggeli órában történt az étkezés, a fölhozatal azonban a legfényűzőbb püspöki vacsorával vetélkedett. Szalonna, gyöngyöző kolozsvári sonkaváltozatban valóban volt az asztalon juhsajt, rőfkolbász, pástétom, tálcányi fürjtojás, pecsenye, savanyított ugorka s a fonott kosarú diópálinka mellett. Böske, a soroksári cselédlány keményített kötényben leste, mint ürül a metszett üvegpohár, hogy újratölthesse a drágábbik Furminttal, melyből magamnak is csak gyűszűnyi jutott megérkezésemkor. Jellasics, húgom öreg drótszőrű lakáskutyája izgatottan nézte, hogy tűnnek el vendégünkben a fentebb felsorolt tételek.
– Adjon az úristen szerencsés jó estét…
– Estét? Reggelt talán? – törölte le a bujdosó bajszáról a gesztenyelekvárt – Adjon kendnek is.
– A nagy költő valóban? – tettem be az üveges ajtót magam mögött, ellenfényben érkeztem tehát, de bólintásnál többre amúgy sem méltatott. – Magam csak kőrajz nyomtató… – vártam kicsit, hogy ha János vitézből ismert köszöntésre nem is, de szakmám nevét kimondva végre fölkapja fejét, hisz én rajzoltam egykor két könyve címoldalát. Nem tette. – Litográf készítő... Illusztrátor... – Semmi. – S a közkegyelem révén újra végre itthon. Kegyedre nem vonatkozik?
– Reám? Mit képzel ön? Ha adnák, sem fogadná azt egy Petőfi el.
– Úgy? Megértem önt. S azt is, ha megvet, hogy én éltem vele. – Közömbös tekintetébe ekkor villant belé a gyanakvás halvány sugára, mit ravasz mosollyal nyomban eltüntetett.
– Maga a vérükből való. De a nyelvünk bírja, látom. Mondják, egy németnek nehéz.
– Nem könnyű, de meg lehet szeretni. Higgye el, nagyon. Én már magyarul álmodom… Az álom ablak, melyen által lelkünk szeme jövőbe néz…
– Azt a sót, ott, ha volna szíves… – próbálta terelni a beszélgetést, de tudtam, hogy megismert. Én már elébb, bár az a tizenöt év egyikünkön sem múlt el nyomtalan.
– Hallottam, jól is sakkozik.
– Hát. Kiváltam abban is.
– Magam is játszom néhanap, ha végre partner találtatik. Ha kedve van, fáradjon át velem a pipázó szalonba, a kávét ottan is elköltheti.
Te is tudd, olvasó, bár gyanítom, rájöttél magadtól is, vendégünk az Aleppóban megismert ficsúr volt – minek nevezzem, spionnak, édesemnek – ott Rákóczi sarjként mutatkozott be, most a bujdosó Petőfit alakítja. Külsőleg még csak-csak Petőfi, de önön költeményeiből máris szekundára áll. A partiról nincs mit beszélni. Igencsak kapkodott, mit helyzetében furcsállni nem nagyon lehet. Vezérgyaloggal nyitott, parasztját és tisztjét gyorsan lenyertem, s afelől, hogy erősebb állásban vagyok nem lehetett kétség tovább. Ajánlatom, hogy cseréljünk oldalt, rögvest elfogadta. Átült a sötét figurák mögé, de ott sem vitézkedett. Az imént még vesztesnek látszó világos sereg lett most a jobb. A végjáték következett. Cseréljük vissza, volt javaslata, mert a fény úgy jobban imponál neki. Legyen mondtam, tudván, magam győzöm le így magamat. Vereségem pillanatában lépett a szalonba húgom, ki gyászöltözetét levette. Azt a jelmezt vette föl, melyben a német színházban a szerelmes Opheliát játszotta egykoron. Ah-jában nem volt csodálkozás. Sakk-tudorként ismert fivérét bemattolva látni magától értetődő volt neki, elvégre a kiváló vendég, a hős poéta a sakk terén is csak győzhetetlen géniusz lehet. A bosszúság, mit arcomról leolvasott, hitét erősítette csak.
– Mi volt a tét? – kérdé színházi pillarezgetéssel.
– Valóban – emelt föl egy szivart a fomózus költő, bár úgy tűnt, igencsak reszketett keze. – Mi is?
Közelébb húztam a díszes szivardobozt, s fölpattintottam a titkos fenékrekeszt. Az üldözött Kossuth bankók lapultak ott. Elé számoltam száz ropogós forintot.
– Fordulatos egy parti volt. Most ím, uram, végképp kvittek vagyunk.
– Kvittek? Hogy érti kend?
– Uraságod azt tudja jól. Szerencsémnek tartanám, ha utolszor láttam volna önt.
Nehéz dönteni, jelmezes húgom pirult-e jobban, vagy inkább a vendég fehéredett, ki – a szivart zsebébe ejtve – menten távozott.
Három napra rá, hogy bujdosónk tovább állt, egy Friedrich Dachgeschossforscherként, vagy miként bemutatkozó egyenruhás tiszt szalutált ajtónk előtt. Övén kaszperd, oldalán fekete-sárga szalag, fején csókaorrú kalap. Árkus nagy ívpapírt lobogtatott s házmotozást kiáltott. Paulina ijedten kapta ölbe Jellasicsot, ő meg tessékelést sem várva a pipázó szalon felé vette útját nyomában három kardcsörgető fogdmegével.
– Meg is van – emelte föl a még mindig a sakkasztalon álló intarziás szivardobozt.
– Tűzzel is szolgálhatok?
– Álljon most félre kend – taszított mellbe, s tanult mozdulattal nyomta meg a rejtekzár kikattintó pöckét (ami különben a fedélbe karcolt turbános basa pirosló orra volt), s kapott ki onnan két ujjal csippentve föl valami barnult furcsa dolgot. – Izé… Mi légyen ez?
– Mi? Hát csak fitymabőr.
– Ah! – ejté undorral vissza nyomban – És aztán kié?
– Pssszt – szorítottam ujjam ajkaimra, majd bizalmasan mutattam a házkutatási végzés alján lengő viaszpecséten díszlő portré felé. – Bizony! Akarja, hogy jegyzőkönyvbe diktáljam nevét?
Herr Dachgeschossakárki sípjába fújt, majd a vigyázzállásba pattanó pandúrjaira kiáltott. – Eins, zwei… Wir gehen! – Ami annyit tesz: indulunk.
Jellasics hosszan csaholt utánuk.
Anyu ma lenne 99 éves, noha a fáma úgy tartja, talán nem is 15-én, hanem 14-én született; csak az apja, akit Nicsovicsnak hívtak, aztán inkább Nitsovitsnak, mert úgy magyarosabban hangzott, kokárdás-pityókás jókedvében ráparancsolt a bábaasszonyra, hogy inkább az ünnepet írják a hivatalos papirosra. (Húgom esetében, aki szintén március 14-én született, efféle lazaság már nem volt elképzelhető; ő már egy szigorúbb korszak gyermeke.) Jól ki is nyomtam a mellem, vegye észre a drágalátos miniszterelnök, hogy nem az átlagos masnit viselem, mint a többi díszember. Olvassa csak el: ANYU, hátha rájön magától is, miért van odapingálva a kokárdámra. Elmondtam volna, csak hát nem kérdezte, sőt meg is mutattam volna, hogy ott ül az üvegkalickába zárt szentkorona mellett (köszönöm Istvánfi Gyula, hogy helyet cseréltél vele), ő az, akinek a nagyothalló készüléke össze-összegerjed a parlamenti mikrofonokkal, s az ünnepi beszédből úgy sípol ki némely szavakat, mintha a jó ízlés cenzúrája őrködne a kupolateremben. Na, de legalább emlékezetes volt az esemény (a Kossuth-díjak 2011-es átadása). Nekem legalábbis az.
Folytatódott a török kaland. Az ARTANKARA nevű kiállítás díszvendége az idén Magyarország volt. A Kemal Orta által válogatott és rendezett tárlaton Kőnig Frigyes és Róbert, Konok Tamás és Krizbai Sándor társaságában vehettem részt. Frigyessel repültünk ki Ankarába, majd onnan továbbautóztunk Nevsehirbe, ahol a helyi egyetem galériájában megismétlődött az öt magyar tárlata. Mindkét helyszínhez kapcsolódott egy kedves koincidencia. Az ankarai kiállításon épp a magyar stand mellett állított ki Süleyman Saim Tekcan, akivel első isztambuli utam idején ismerkedtem meg. Akkor plakátművészek társaságában, Shigeo Fukudával, Kari Piippóval, Sadik Karamustafával kerestük föl a műtermét. Megtalálom dedikált albumát: 2000-ben, vagyis 24 éve történt a látogatás, tehát 24 éve találkoztunk utoljára. Jól esett, hogy a lánya, aki akkor még igencsak fiatal lehetett fölismert. A másik különlegesen ismétlődő eset Kappadókiában történt, ahol leereszkedtünk Kajmakli különös földalatti romvárosába. A 6-7. században az arabok elől menekülő keresztények fúrták és bővítgették e többszintes földalatti labirintust, amelyet végigjártam már egyszer Bora hodzsával, Halimével és Gökhannal, a kedves ankarai professzorokkal. (2011 május 1-én írtam is róla az Utisz Blogon), azt azonban akkor még nem tudhattam, hogy a titkos földalatti járatokat csak valamikor a múlt század közepén tárták föl, s épp a mi kurátorunk, Kemal Orta édesanyjának azóta lebontott háza alatt bukkantak rá a pincevilágot jelző első üregekre.
 |
Az már csak hab a tortán, hogy a nevşehiri egyetem képzőművészeti tanszakán, ahová az utolsó nap jutottunk el, a grafikusok az én képeim másolgatása során ismerkednek az anamorfózisok technikájával.
