Vajon mennyire képes egy író kontrollálni azt, amit regénye szereplői művelnek? Olvasóként azt gondoltam, ilyen kérdést föl sem érdemes tenni, száz százalékos a kontroll, a kitalált szereplő azt teszi, amihez a szerzőnek kedve szottyan. Íróként aztán rá kellett jönnöm, szó sincs ilyesmiről, a figurák elkezdenek önálló életet élni, és ha kitalálójuk egy percre félrenéz, máris megvan a baj, a lovak közé pottyan a gyeplő, elszabadul az „irodalom”.
Páternoszter című könyvem több mint hatszáz oldal, és a benne ábrázolt időszak is hosszabb egy fél évszázadnál. A munka során megpróbáltam ugyan összeállítani egy listát a szereplőkről, jelezve, ki kit ismer, milyen a kapcsolatuk egymással, mire lehet számítani tőlük, de képtelenség lett volna mindegyiket fölsorolni. Voltak, akik kimaradtak, akiket kifelejtettem, vagy akik nagy ravaszul kibújtak a hálón.
Valahol a könyv második felében felbukkan egy Júlia nevű fickó. Nem elírás, egy férfiről van szó, az igazi neve ki sem derül, a szerepe sem sok, talál egy kéziratot, kimásol belőle néhány részletet, odaadja egy vidéki folyóiratnak, amely közli is azon a bizonyos „Valamilyen Júlia” álnéven. Pechjére a lopott szövegben olyan részletek vannak, amit nem tudhat akárki, csak olyan, aki az ötvenes évek titkosrendőrségével kapcsolatban állt. El is kezdik firtatni, mit csinált ez a „Júlia” nevű alak, ügynök volt-e, tégla, háromperhármas, szóval addig piszkálják, amíg ki nem böki, hogy csak találta a kéziratot. Nem kellett volna bevallania, mert ahogy az lenni szokott, az igazságot a legnehezebb elhinni. Nem is dőlnek be neki, és minél tovább ragozza, minél több részlettel próbálja hitelesíteni a talált kézirat sztorit, annál gyanúsabb lesz. Végül megjelenik egy leleplező cikk, ami arról szól, milyen átlátszó módon próbálnak kimosakodni az egykori belügyesek. A „Júlia” nevű ürge meg mi mást tehetne, lemegy Szárszóra, és a vonat alá ugrik, mint egy József Attila, mint egy Latinovits… mint egy plágium!
A könyv 514-ik oldalán található a „Júliás” történet, nem is lenne több hozzátenni való, ha Júlia nem önállósította volna magát. De bizony azt tette. Nem csak annak a bizonyos vidéki folyóiratnak küldte el a talált kéziratot, hanem egy pestinek is, a Hitelnek, ráadásul rám hivatkozva, aki a folyóirat régi szerzője voltam. Az irántam való bizalom jele, hogy a Hitel simán közölte az illető írásait, a Vidékekben megjelent mellett még három másikat, amit ugyancsak a talált kéziratból plagizált. Ott már a vezetékneve is kiderült, Rév Júliának hívták. Nem túl elegáns dolog, mondhatnák, de ha belegondolnak, végül is érthető, hiszen ki másra hivatkozhatott volna, mint rám, elvégre én találtam ki.
A Páternoszter című regény 2021 tavaszán, jóval a Hitelbeli publikációk után jelent meg, s a kérdés csak az volt, mikor derül ki a dolog, mikor veszi észre valaki az „elszabadult Júliát”. Nem is kellett sokáig várni. Tudják-e kicsoda Borzák Tibor? Hát persze! Ki ne ismerné a híres újságírót, aki annak idején Petőfit is megtalálta. Ott volt Barguzinban az exhumáláson, és remek könyvet írt a történetből. Ehhez képest Rév Júlia megtalálása rutinfeladat, vélhetnék, holott komoly nehézséggel kellett megküzdenie. Míg Petőfi valós személy (még talán a szibériai változata is az volt), „Júliával” kapcsolatban ezt nem lehetett ilyen biztosra mondani. De nem csigázom tovább a kíváncsiságukat, átadom a szót Borzák Tibornak, aki a Szabad Föld című lapban (vajon azonos a könyvben emlegetett Vidékekkel?) oknyomozó riportot írt, amelyben engem is megszólaltatott.
Ide kattintva olvasható, a címe: Odüsszeusz a Páternoszterben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése