GABI

 „Sohasem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint akik kortársaink voltak.

Olyan időket élünk, amikor minden elmúló év utolsó napján felsóhajtunk: csakhogy vége van már! S nem akarjuk hinni, hogy ami utána jő, még mindig rosszabb napokat hoz.

Egyre szállunk alább-alább, hitben, reményben, egymás iránt való szeretetben; vagyonunk pusztul, szellemünk lankad, erőnk fogy, társaséletünk szétbomlik; nem közöny, de undor már az, amivel a napok eseményei elé nézünk.”

Miért veszem le a Mire megvénülünket, s mért ütöm fel legutolsó fejezetét? Újra bele kell fognom az olvasásba, hogy megértsem, miféle játékot űznek velem a szavak, honnan, hová lódítják emlékeimet.

„… kortársaink voltak”- írja a sokszorosan felejtésre ítélt, de valami eltökélt makacssággal agykérgünk szürke sejtjeibe mégis beépülő, csak azért is velünk maradó Jókai.

Kortársaink voltak…

Ezt a szópárt találta, választotta épp tíz éve, 2011 és ’12 fordulóján az Iparművészeti Múzeum kupolatermében rendezett kiállítás címéül Kernács Gabriella. Vagy a kiállítás címe választotta őt?  Ugyan ki mást találhatott volna, ki más ismerte volna mindőjüket, az ottani hatvanhárom mellett azt az ezernél is többet, akikről méltatást írt, elemzést fogalmazott, lexikoncikket, esszét, tanulmányt, monográfiát szerkesztett, vagy épp filmet forgatott.  Férjével, B. Farkas Tamással közösen készített alkotásaik  négy évtizeden át voltak a  televízió, majd a televíziók  művészeti  programjainak etalonjai.  Olykor magam is beleártva a filmszerkesztésbe, kalaplevéve kellett konstatálnom, minő fényes tudással, s mégis mily példaadó tapintattal, szakmai alázattal készültek a műsorok Gabiék műhelyében.

Hogyan volt képes az ezeregyedik művész alkotására is úgy nézni, azzal a természetes, őszinte pillantással, gyermeki ártatlansággal, mintha először látna olyat? Pedig egy idő után nem csak a maga szemével nézett, miután alkotó párja – és élete társa – Tomi szeme világa kihunyt, helyette is látnia kellett, az ő fekete recehártyájára is Gabi tengerzöld szeme továbbította a képet.  Először 1984-ben egy Vigadó Galériában Keresztes Dórával közösen rendezett kiállításunk kapcsán találkoztunk, s utoljára – legalábbis a szakma nyilvánossága előtt – ugyanott. A harminc évvel később megismételt tárlatot Kernács Gabriella nyitotta meg. Értő, elemző tanulmányát a gyászhír perceiben újraolvasva egy idézetbe ütközöm.  Weöres Sándor „De profundis” című verséből való: „Más halálán életet cserélünk, a föld rendje ez…” Tudom, tán el is fogadom, ez a rend, zajlik a nagy cserebere, de Kernács Gabriellával most egyszerre az az ezer is hiányozni kezd, akiket ő tartott számon, s akik az ő révén tudtak egymásról, figyelték a másikat, értették a Nagy Környülállást, vagy legalábbis úgy csináltak, mintha értenék a föl nem foghatót. Fölfognák a meg nem érthetőt. Igen hiányoznak ők is, a hamar őszülők, akik – Jókai Mór és Kernács Gabi szavával – „kortársaink voltak”.