SAKK

Az alábbi beszélgetést emlékezetből jegyeztem le. A helyszínt, az időpontot, illetve beszélgetőtársam nevét az ő kérésére nem közlöm.

– Telefonon egyszerűbb lett volna, fura, mert a járvány alatt mindenki azt kéri, hogy inkább telefonáljak. Maga miért nem akarta…

– Önnél van a mobilja? Kikapcsolná. És vegyük ki az akkumulátort is.

– Zavarná, ha a magnót használnám?

– Ön egy profi. Tudom, hogy képes megjegyezni mindent. Megígérhetem, erre a beszélgetésre emlékezni fog. Sokáig fog rá emlékezni. Egyébként tud sakkozni?

– Csak amatőr szinten.

– Nem baj. Hoztam egy zacskó bábut, furcsa lenne, ha csak ülnénk itt a parkban a sakkasztalnál és nem csinálnánk semmit. A látszat miatt kell, ahogy a maszk is. Tessék.

– Mit akar?

– Érintse meg az egyik kezem, illetve inkább csak mutasson rá… tudja, a vírus… Úgy. Kegyed lesz a fehér.

– Rendben, akkor én kezdek. Első kérdésem, miért is vagyunk itt?

– Annyit már mondtam ugyebár, hogy egy halálesetről. A Covid…

– Igen, de mi ebben a titkos?

– Lépjen egyet, miközben beszél.

– Lépek, huszár c3. Mi ebben a titkos?

– Mégsem amatőr.  Ismeri ezt az az írót, itt a fényképen? Ezt a költőt?

– Hogyne. De a politikust inkább. Tudom, hogy író is volt, költő, de…

– Nem volt. Az. Író. Költő.

– Az irodalom révén vált halhatatlanná; azt akarja mondani?

– Nem azt akarom mondani, szó sincs jelképekről. Nem halt meg. Nem tudom, mit fog kezdeni ezzel az információval, de nekem meg kell osztanom önnel.

– Kell?

– Igen, lehet, hogy később elmondom, miért, egyelőre legyen elég annyi, hogy az illető él.

– A sajtóban az állt, hogy november 5-én este…

– Igen, volt intenzív osztály, lélegeztető gép, szövődmény, ahogy kell. Azt ugye tudja, hogy a Covid-19 elhalálozásnak van egy szigorú protokollja. A halottal például nem kerülhet senki kapcsolatba, sőt nem is láthatja senki kívülálló, még családtag sem, a kórházon belüli halottszemle a lehető legminimálisabb, kórbonctani vizsgálat nincs, szóval, hogy volt-e valaki a koporsóban…

– Úgy tudom, hamvasztást írnak elő a járvány idejére.

– Pláne. Egy kis virágföld, lávahamu, strandhomok… Ha valaki el akar tűnni, új életet akar kezdeni, ki akar kerülni a körforgásból egy időre, keresve sem találhat jobb alkalmat egy pandémiánál. Természetesen nekem is voltak kétségeim, sőt csak azok voltak, de aztán a körülmények, a közvetett bizonyítékok…

– Közvetett?

– Talán több is, mint közvetett. Aláhúztam egy részt az utolsó regényében. Nézze csak: „Hirtelen, mint villám cikázott át rajtam egy kérdés, no és mi van, ha az alkotó kilép saját narrációjából? Ha félbehagyja, mint Petike a regényét, és megtalálhatatlan címei egyikére költözik, amilyenekkel nyilván fölös számban rendelkezik…”.

– Az átváltozófenomén…

– Tessék?

– Csak továbbolvastam itt a 204. oldalon, egy bekezdéssel lejjebb…. és mellesleg kiléptem a futóval a nagyátlóra.

– Ügyes. Mármint a lépés. Ha ismerné a verseit, a többi prózáját, a csavarásokat… Mondok egy példát, azt, amit talán a legjobban szeretek. Az a címe, hogy A bérgyilkos és a Mester. Arról szól, hogy egy bérgyilkos fölkeresi a híres zenészt, hogy meg kell ölnie, egymillió forintot fog kapni érte, a felét már föl is vette, de nem akarja megtenni, mert hallotta, hogyan játssza Sztravinszkijt, és inkább megkímélné. Azt ajánlja, tűnjön el valahol a világban, Új Zélandon, egy Polinéz szigeten, vagy a Tűzföldön…

– Várjon csak, nem úgy folytatódik az írás, hogy az illetőről, akit el kéne tenni láb alól, szóval erről a művészféleségről kiderül, hogy ő maga a megbízó? Egy zugügyvéden keresztül ő adta a megbízást, hogy… saját magával akart… de ha jól emlékszem, azt nem a maga írója írta, hanem egy Kardováró, vagy…

– Majdnem pontos, Carbonaro. Az Ulpiusnál jelent meg. Csakhogy a Carbonaro egy álnév, az illető sok álneve közül az egyik. Ez is a rejtőzködés része volt, az álnevek, a titkos alteregók… Ki tudja, hány mind máig ismeretlen szerzőről fog kiderülni, hogy a neve mögött valójában ugyanaz az ember rejtezik. Ő. Számára a politika is a kettős identitás része volt, egyfajta titkos játék, ami sokáig szórakoztatta, csak hát a politikában nehezebb eltűnni, ott jobban szem előtt van az ember. Hát ebből lett elege. Egyébként, ha van nála egy csavar, gyanakodni kell, hogy lesz egy másik is meg egy harmadik…

– Oké, de ez azért mégsem bizonyíték. Azt mondják, betegeskedett, lefogyott…

– Lefogyott tényleg, na persze volt honnan lefogynia. Ha jól sejtem ez már az új fizimiska kialakításának része volt. Utoljára a Várkert Bazárnál találkoztunk, volt ott egy irodája, oda hívott át. Amíg a kávém kijött, a titkára valami díszes csomagolású kínai italt töltött neki. Spéci ginzeng kivonat, magyarázta. Tökéletes sűrítmény. Szellemileg és fizikailag is frissen tart, erősíti az immunrendszert, legyőzi a fertőzéseket és áll a dákó, mint a cövek. De nem ez a lényeg. Képzeld, mióta iszom, elkezdett visszasötétülni a szakállam és a hajam. Visszarőtülni, úgy mondta, mert valamikor vörös haja lehetett. Szóval elindult a visszafiatalodás útján. Még viccelődtünk is, mit szól majd a miniszterelnök, akinek ő volt a főtanácsadója, ha a kormányülések után át kell pelenkázni.

– Kínából hozták neki a ginzenget?

– Onnan. És szerintem most ő is ott van. 2010 óta, amióta „kormányközelinek” számít 32 alkalommal ment ki. Szinte hazajárt. És persze a többi távol-keleti országba is. És ezek csak a hivatalos utak, a kulturdiplomáciák. Tavaly tavasszal háromszor repültünk együtt. Akkor a lélegeztetőgép beszerzésbe is beszállt, mert tényleg mindenkit ismert. Ha nem volt velünk a kirendelt tolmács, akkor is elboldogult. Mi az, hogy boldogult, verseket szavalt kínaiul.

– Verseket? Kiét?

– Hát a sajátjait. Több kötete is kijött Kínában. Jü Cö-min fordította, de hogy ki írta az előszót, arra soha nem jönne rá…

– Nem is próbálkozom. Inkább sáncolok.

– Vagyis berozsál. Mi így mondtuk a sakkörben. Egyébként Gorbi.

Mi?

Nem mi. Ki! Hát Gorbi… Mihail Szergejevics Gorbacsov írt neki előszót. De mondok valami mást. Tudja ki az a Yang Lian, két éve ő kapta a Janus Pannonius-díjat. A költészeti Nobel-díjnak is mondják. 50.000 euró. Ő találta ki. Nem véletlenül választotta Janus Pannoniust, de most inkább Yang Liant mondom. Na ez a Yang Lian két hete otthon járt Pekingben, mert különben Berlinben lakik, szóval volt valami összejövetel egy szálloda különtermében, csupa álarcos potentát, hát megjelent ő is. Háttal láttam, inkább félprofil volt, takarták is, de biztosan ő volt. Karcsú volt és a haja olyan szőkés vöröses. Gondolhatja, hogy felfigyeltem rá, mert kilógott a kínaiak közül. Ja és a szakállát mintha leszedte volna, bár a maszk miatt ezt nem mondanám biztosra. Aztán amikor újra kerestem már nem volt fönn a videó a YouTube-on. Vagy lehet, hogy csak én kerestem rosszul.

– Erről, amit mond, más is tudhat? Például a miniszterelnök?

– Hát, nem könnyű kiigazodni rajta. Az, hogy a temetési beszédben volt néhány csipkelődés, ilyesmik: „Minden megbeszélésre zsáknyi ötlettel és munkával érkezett, amit persze nekem kellett volna elvégezni”, mindenesetre szöget üthet az ember fejébe.

– De ugye a kiszivárogtatásra vonatkozó utasítás nem onnan jön?

– Ha most nem mondok sem igent, sem nemet, azzal beéri?

– Ha jól tudom, azt hívják elegánsan en passant-nak, ahogy most a gyalogjával lépett. Mintha azt mondta volna az imént, nem véletlenül választotta Janus Pannoniust, hogy az ő emlékére alapítson díjat. Mire akart célozni?

– Janus nem csak egy poéta volt, hanem egy politikus is, úgy is mondhatnám, ő volt Mátyás király…

– …. főtanácsadója…, éppen mint….

– …mint ő. Bizony, olyasformán. A hasonlat körülbelül stimmel.

– Csakhogy Janus egyáltalán nem volt olyan sikeres a politikában, mint a költészetben. És akkor még finoman fogalmaztam. Ha jól emlékszem, össze is különböztek a királlyal…

– Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy kommentáljak, pláne nem, hogy következtessek. Csak a tényeket sorolom, van, amit magának kell továbbgondolnia, illetve majd az olvasóinak, ha meg tudja írni. De mondok még valamit, nem is mondok, inkább mutatok. Az egyik közös kínai repülőutunkon, betelt a jegyzetfüzete, a hányászacskón folytatta az írást, amit végül a landolás után valahogy én kaptam föl. Kényszerleszállás volt Budapest helyett Bukarestben, szóval volt egy kis pánik, de amúgy semmi komoly. Most került elő a zacskó. Egy verskezdemény van rajta, pontosabban kettő. Elhoztam, itt van: „Korea, Kína, Kánaán,/ ha eltűnne egy éjszakán, / egy hopzicher, egy kupcihér, / keresné bárki még talán?” Emlékszem, úgy magyarázta, a hopzicher, a kupcihér a németes hangzás ellenére ismeretlen eredetű szavak, főkolompost, bujtogatót, főtanácsadót jelentenek, olyasmit, mint én, mondta nevetve. Tudniillik, hogy ő.

– Azt mondta, két vers volt azon a micsodán…

– … hányászacskón. Igen, itt van a másik is, a túloldalán:

 

Azt mondjátok majd sün-ja-li-len,

Itt élsz köztünk, de mért vagy ilyen?

Faggattok folyvást, sün-ja-li-len,

Mondd el a titkod, szép idegen!

– Mi az, hogy sün-ja-li-len?

– Azt jelenti kínaiul, hogy magyar. Magyarország nekik: Sün-ja Li. A magyarok meg sün-ja-li-len-ek.

– Ő magyarázta így?

– Nem, ezt csak később sikerült kiszótározni, gondolhatja, hogy nem volt könnyű. Ott, a bukaresti repülőtéren, amíg vártuk, hogy megjavítsák a gépet, másról beszélgettünk, úgy emlékszem, akkor mondta el a legendát II. Lajosról, hogy nem is halt meg Mohácsnál, nem fulladt bele a Csele patakba, valahogy eljutott a szomszéd faluig, amit történetesen Lánycsóknak hívtak, s ott egy jobbágy menyecske oldalán élt, amíg meg nem halt.

– Lánycsók? Tényleg volt ilyen település?

– Szerinte volt. Sőt még mindig megvan.

– Szép.

– Hát ennyi. Most már maga jön.

– Nem tudom, mit kezdjek vele… amíg hallgattam, eszembe jutott egy interjúja, vagy nem is tudom, mi, azt sem, hol volt, rádió, tévé…, a legvégén azt kérdezték, hogy ha regényt írnának az életrajzából, miféle regény lenne, fejlődés-, lélektani-, leány- vagy kalandregény? Azt válaszolta: szürrealista krimi.

– Nézze, adok magának három e-mail címet, három lap főszerkesztőjét. Küldje el az egyiknek, aztán, ha nem közli, a másiknak… Az egyikük le fogja hozni. Biztosan tudom. A sorrendet magára bízom. Ja és a nevemet, ugye megérti, ne közölje. Nem is lenne értelme, mert álnéven mutatkoztam be. Egyébként élveztem a partit, jól bírta a végjátékot is. Legközelebb én leszek a világos. A kijárási tilalom kezdetéig bőven hazaér.