OLVASÓ

Tudom, idétlen dolog a saját veszteség fölött bánkódni, amikor a költészet, az irodalom, a kultúra veszteségén illene keseregnem, fölmérhetetlen veszteségén, hogy nagyobb szavakkal momentán ne is hozakodjak elő. Néhány hete fölhívtam. Épp Kolozsvár felé autózott. Édesapját ment temetni. Covid kérdeztem, dehogy, csak a kilencven év, mondta, tapintatosan kanyarodva elé az ügyetlen részvétnyilvánításnak. Ha visszajön, fölhív, leülünk, elolvassa – ígérte. Új verses könyvemet akartam megmutatni neki, mielőtt nyomdába adom. Az előzőről hosszú, elemző kritikát írt, amikor ezt a mostanit összeraktam, eleve benne hagytam néhány verset, ravasz csalétek gyanánt, direkt neki: lássuk, mit szól hozzá. Nem tudom, az igazi írók hogy vannak vele, én írás közben mindig elképzelek egy olvasót. Valamikor Nagy Gazsit képzeltem annak. Szívesen olvasta, ha megmutattam az írásaimat, sőt olykor az „uraságod” megszólítást is kiérdemeltem tőle. Mikor Gáspár elment, Tarján Tamás lett az olvasó. Tamás először le akart beszélni az írásról, ha a világ legjobb írója lennél, akkor is rajzolóként skatulyáznának, mondta, aztán a Követ és a fáraó után megváltoztatta a véleményét. Írjunk együtt könyvet, ajánlotta, majd valamelyik könyvhét nyitó programjaként engem választott: a Vörösmarty tér kellős közepén a Sakkpartiról beszélgettünk. Néhány éve Tamás is itt hagyott. Akkor lett Ő az első számú olvasó (én meg az ő sokadik illusztrátora). Rábeszélte egy barátját, fordítsa oroszra a Sakkpartit, sőt eljött Moszkvába is a könyvbemutatóra. Tudott a regényről is, amit épp írok, én meg beleraktam olyan mondatokat, amelyeket más talán nem is tudna megfejteni, csak Ő. … Ezek a mondatok a mai naptól kezdve megfejthetetlenül lebegnek... 

Isten megáldjon, Utolsó Olvasóm!   

*

Idemásolom a Körzővel rajzolt vízről írt tizenvalahány éves recenziódat.

Ismeretlen (perzsa? magyar? orosz?) költő a 21. századból

Nemrégiben felfedeztem egy ismeretlen költőt, egy nagyszerű költészetet, teli remekbe szabott képekkel, strófákkal és versekkel. E kötetet nemrégen (idén, 2008-ban) a budapesti L’Harmattan kiadó adta ki, azzal a címmel, hogy Körzővel rajzolt víz.

Mint ez - máshonnan, nem ebből a könyvből - kiderült számomra, a költőnek ez már a második verseskötete, de van egy novelláskönyve is, ezeket még nem olvastam. Szerzőnk mégis ismeretlen, kötetek ide vagy oda.

El kell mondanunk, hogy művészként egyébként nem ismeretlen (csak költőként az), saját alkotói területén, választott hivatásának körén belül nagyon is ismert, sőt, a kevés nemzetközileg is számon tartott, megbecsült és magasra értékelt magyar nagyságok egyike. Nevét mégsem írom le, mert (itt és most még) nem tartanám helyesnek, hogy egyéb, zseniálisnak elkönyvelt (és valóban zseniális) életműve kontextusában, ennek fényében, ehhez méricskélve közelítsünk költészete felé, mely legjobb darabjaiban hibátlan, öntörvényű, szuverén líra - teljességgel függetlenül attól, hogy a szerző egyébként mekkora zeneszerzői, matematikusi, párbajtőrvívói vagy szobrászművészi vagy filmrendezői életművet hozott létre.

A világ gyanakvó. Ingres hegedűje - szokás ilyenkor mondani, merthogy Ingres is, a modern festészet egyik egyenesági fölmenője, nem festményeire volt büszkébb, hanem hegedűjátékára. (Az is lehet, hogy nem büszkébb volt, hanem egyszerűen csak büszke, és ennek hangot is adott, látva, hogy a sznobokat csak a festészete érdekli.) Ami engem illet, igenigen szívesen meghallgatnám Ingres hegedűjátékát, mint ahogy szeretem E.T.A. Hoffmann zenéjét is és Jókai grafikáit - nem is beszélve a ma már teljesen ismeretlen Jókai-versekről, amelyek közt néhány nagyszerű darab is van.

De lássuk nem az ismeretlen Jókai Mór nevű költőt, hanem a mi 21. századi ismeretlenünket, akinek személyét inkognitóban tartva, hadd idézzük egy teljes versét. íme:

ARS POETICA

Azt szeretném, sőt már le is vagyon írva,

hogy kell szerkeszteni (lásd még: perspektíva),

hogy a hold, vagy mindegy, a hold tükörképe,

egy pohár boromba éppen beleférne.

 

Azt akarom, és ez egy kortyintás csupán,

hogy bent ragyoghasson a hold ezek után,

persze tudom, költő ettől még nem vagyok:

hátra vannak, még, hej, az összes csillagok.

Ezt a verset Omár Khájjám is írhatta volna, s ha ő írta volna, ma száz nyelvre lefordítva, száz nyelven citálnák, mint az antik keleti költői tömörítő erő briliáns példáját. A mi fülünk azonban érzi, és nemcsak Mátyás király meg az egyszeri lány története miatt, hogy ez nem lehet fordítás (még az az apró tökéletlenség is erre utal, hogy a második sorból minden bizonnyal hiányzik, legalábbis grammatikailag, egy határozószó: úgy, vagy olymódon), hanem a miatt az arany- jánosi kedélyesség miatt, amely elejétől végéig ott vibrál a fogalmazásban. Kozmikus és személyes, humoros és univerzális, benne a vágy az elérhetetlen után és a végesség tudata, miközben egyszerre metafizikus és bordalos életélvezettel teli. Igen, a szerkezet a bordalé, azt is lehetne mondanunk: bordal-bordás felépítésű, ezeken a bordákon feszülnek a képek.

Ezt a strófát sem Weöres Sándor írta (sem egyedül nem, sem együtt Pásztor Bélával nem a Holdaskönyvben)

 

Arcomon alszik a lepke,

pávaszemével látom

azt, ahogyan ki-be járkál

orromon által az álom.

 

Vagy itt van egy másik tökéletes nyolcsoros:

 

Ide-oda hajtogat egy könyvoldalt az idő árja,

minden betű átkerül majd színéről a fonákjára.

Epheszoszban délutánra délelőtt jön, aztán reggel

s hazatérnek hajnaltájban a halottak a sereggel.

 

Tükrök, tükrözések, Hold, álom, én és nem én, lét és nemlét, játékok az idővel és távlatokkal: ezek képezik költőnk világának - figyelem, nem díszleteit és nem kellékeit, hanem - valóságát.

Ahmatova vagy Pilinszky ugyancsak (kihúzva: megnyalná mind a tíz ujját) büszke lehetne költőnk egyik-másik strófájára - amin persze nem azt kell érteni, mintha ezek az említett költők stílusában fogalmazódtak volna, hanem azt: e lírai beszédmódokat, illetve tulajdonosaikat a kristályos formába tömörített metafizikai tartalmak iránti vonzódásuk és hajlamuk rokonítja.

Ha e kötet alapján kellene megneveznünk azt a költő-elődöt, akire a kötelező kritikai divatoknak megfelelően mint fölmenőre mutathatnánk rá, kétségkívül Babitsra esne a választásunk. Olykor szinte olyan érzésünk van, mintha szerzőnknek az elmúlt hatvan év poétikai történéseiről nem is volna tudomása.

Ez az írás természetesen nem könyvkritika, vagy recenzió, még kevésbé tanulmány. Célja csak annyi, hogy felmutasson egy ismeretlen palackba zárt ismeretlen költői beszédet, ennek legjobb színvonalán. Éppen ezért nem foglalkozik sem a kötet egészével, sem ennek kevésbé sikerült darabjaival. Mert bár költőnk néhány klasszikus metrumot fölényesen, meg nem tanulható, el nem sajátítható, csakis veleszületéssel megszerezhető ösztönös biztonsággal kezel, e kötetben még nem egy esetben érezhető a szó jó értelmében vett rutinnak a hiánya. De hisz éppen ezért kell lugasaikból még a legrejtőzködőbb költőknek is kilépniük olykor a nyilvánosság elé - hogy köteteikben maguk ismerhessék fel az itt-ott még túlbeszélt, vagy erőtlenebb üzeneteket. A mázsás súlyokat is rugalmas eleganciával megemelni képes közvetlenséggel kezdi pl. egyik versét:

 

Óceán, rég láttuk egymást,

nem tudom, hány ezred éve,

nyelved alól a kavicsom

kiveszem, hogy beszélj végre.

Ez a laza erő, ez a időtlen távlatokat átjáró gyermeki konfidencialitás még egy-két feledhetetlen strófával gazdagít bennünket:

Óceán, a tenyeremből

etetlek, és veled hálok

s álmaimra ráhajolnak

cethalálos szőke hálók.

 

Óceán, tér-idő képlet,

visszatérés száz alakban,

minden hullámod halandó,

s hullámzásod halhatatlan.

E három strófa elegendő volna a remekműhöz - sajnos, a vers tizenegy szakaszból áll, és nem állítható ugyan, hogy a többi nyolcból bármelyik is gyenge, de az vélelmezhető, hogy a kevesebb több lehetett volna. De ez már legyen a költő baja, netán a kritikusaié - mi örvendjünk annak a néhány remekműnek, amennyinél többet egyetlen verseskötet ritkán tartalmaz, s a jövőre nézve reméljük, hogy szerzőnk az ördög bravúros verssorát:

IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI legközelebb már nemcsak virtuóz értelmi fordításban (Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz) fogja újrafogalmazni, nemcsak kiegészíti egy remek sorral, hanem értelmes magyar palindromként fogja letenni az asztalunkra, visszafele olvasva is hibátlan görgéssel. Mert jelenleg még ott tartunk, hogy Zűt a teknim tszémele sé lejjé...

Dehát ahhoz, hogy e sor visszafele is szóljon, már diabolikus képességek kellenének. Mi pedig egy összetéveszthetetlen, eredeti képi világot ördögien ügyes kézzel papírra vető művészről írtunk ezúttal, semmiképp nem magáról a sátánról, vagy annak rokonságáról, pl. Negyvennégyről, akit Mark Twain annyi rokonszenvvel ábrázolt.

REM

Fénylik a hold a teraszon,

akár a halott hal hasa,

a baluszter babák között,

mint tus dől át az éjszaka.

  

Egy visszatérő remegés

az ég bőrén végigszalad,

az álom, a szélzsákba zárt,

még csapkod és még tátogat.

 

Gyors szemmozgások fázisa,

repkény kúszik a számlapon,

két mutató épp összeér,

most van a legjobb alkalom.

 

Hátulról látszik valaki,

a korlátnak dől, áthajol,

egy tűzijáték-robbanás

virágzik némán valahol.