ZORDONBORDON

Gyorsan a végére akarok jutni, ezért nincs rá idő, hogy előzetesen megtudakoljam mi a legdurvább szó, amit elbír az Országút. A tele van a tököm, nyilván nem megy, a hócipőm meg túl finom lenne. A vasárnap.hu szerdai kiadásában (okt. 7-én) Deák-Sárosi László Phd, filmesztéta, költő, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa azt írja, megvan a hiányzó láncszem, pontosan tudja, hol kezdődött a fertő, ami az „LMBTQ-érzékenyítést célzó mesekönyv” kiadásához, a Meseország mindenkié című „libernyáksághoz” elvezetett. (Az legföljebb egy rövid zárójelet ér, hogy a látványos támadások, amihez a politika egy nyilvános könyvdarálással csatlakozott, az egekbe emelték az eladási rátát. Magáról a kötetről momentán nem is írnék többet, hacsak nem ajánl a kiadó valami jutalékot.) Hogy kétség ne maradjon, a tudós kutató meg is nevezi a feltárt előzményt. Lázár Ervinnek hívják. Ahogy írja, már tizenhat évvel ezelőtt is kutatta Lázárt, vagyis régóta tisztában van vele, minő zavart okoz a jobb sorsra érdemes gyermekek fejében. „Lázár Ervin meséi mindig is taszítottak”, fogalmazza meg kerek perec, de hogy az író elítélésében ne csak rá hagyatkozzunk, Esterházy Pétert hívja tanúnak. Talán nagyobbat durran a cikk, véli, ha onnan az árok másik oldaláról is megerősíttetik. Esterházy ugyan maga is zavaros, írja Deák-Sárosi, kap is két jól irányzott mellékvágást, de ő legalább felnőtteknek írt, nem védtelen gyerekeknek. „A 9 éves korhatáron egyébként még Esterházy Péter is fennakadt – Az elefánycsonttoronyból (sic!) című könyvében, egy publicisztikai írásában meg is bírálta Lázár Ervin meséit.” Nehezen hiszem, hogy nagyon nekiugrott volna, Az elefántcsonttorony esszéi egyébként is a Hitelben jöttek, ahol Lázár szerkesztő volt, vagyis ha nagy ellentét lett volna köztük, azt egy sör mellett is rendezhették volna. De hát nem volt. Többször végigolvasom a Láz, ár, er, Wien című írást, megkeresem a lapban és kötetben is, semmi különbség, és persze semmi támadás. Még kritikaféle se. Mintha  DSL-t annyira kikészítette volna a posztmodern, hogy csak a matematikai képletet értette meg belőle: 40 > 9. A szerző bonyolult fejlődéslélektani kutatásokra hivatkozva, és a fába szorult féreg „problematikáján” keresztül jut el oda, hogy árulkodó jelként, kvázi döntő bizonyítékként értékelje a Lázár-könyvek hátoldalán feltüntetett 9 éves korhatárt. Horribile dictu, ez az ember még A hétfejű tündérrel is a 9 éveseket célozta. Az elrettentő példaként választott Lázár-mese, A féreg (gyanítom, A fába szorult hernyó című mesét nevezte át DSL, mert A hétfejűben nincs A féreg című tétel). A szerző olvasatában ez a kártékony és gusztustalan lény maga a megtestesült LMBTQ. Mert mi más lenne? „Miért is kellene a többi, döntően rokonszenves állatnak kihúznia a fából a beszorult férget?” – emeli ránk sokat sejtető tekintetét a szerző, s elégedetten konstatálja, hogy az elképesztő gondolatbukfenc hatására torkunkra forr a szó. Na ugye! Szerencsére győz az igazság, a féreg – pontosabban a hernyó – Lázár minden igyekezete daca a lyukban marad, de ott marad a „problematika” is, mi lesz, ha egyszer mégis kiszabadul. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a férges (hernyós) mese egy népmese (ráadásul orosz!) parafrázisa, vagyis még saját történetet sem képes kieszelni a megátalkodott.  Az is szánandó, ha a valaki gyerekként dől be a Lázár-féle „öncélú képzettársításoknak”, a felnőttekről azonban – „akik megrekedtek a fejlődésük „konkrét” műveleti szakaszában; még mindig viccesnek találják a képtelen alakzatot, és még nem képesek rá (sőt, már nem is lesznek), hogy az egész öncélúságát, romboló voltát felismerjék” – már végképp le lehet mondani.   

Ilyen „megrekedt felnőttként” (noha még nem tudtam, hogy az vagyok) valamikor a kétezres évek elején együtt üldögélhettem Lázár Ervinnel egy tankönyvkiadó tanácsadó testületében. Őt a mesék ürügyén hívták oda, engem az illusztrációk miatt. A társaság zöme pszichológusokból és pedagógusokból állt, de semmi jelét nem vettem észre, hogy kiborultak volna Ervin okfejtéseit hallgatva. Lenyűgöző volt, ahogy értette a gyerekek nyelvét, észjárását. Való igaz, nincs túl széles mezsgye Lázár Ervin gyerekeknek és felnőttek szóló meséi közt, egy egész korosztályt emel föl azzal, hogy egyenrangúként beszél velük. Gyakran előáll az a furcsa konstelláció, hogy egy gyermekének olvasó szülő azt érzi, mindkettejüket egyszerre szólítja meg a szerző. Hogy közös az élmény. Igen, jól emlékszem, magam is ilyen apuka voltam. Együtt éltem át fiammal és lányommal a mesékből sugárzó szabadságot, olykor persze aggodalmasan pillantva körül, nem lép-e elő valahonnan a függöny mögül Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, hogy megtiltsa a „bukfencet és a nevetést”. „Nagyot akarás, kevélység-kórság” – írja most Lázár kapcsán Kisfejű Nagyfejű. Aki ismerte Ervint, tudja, semmi nem állt távolabb tőle, mint az ilyesmi. Elképzelni is nehéz lett volna szerényebb embert. „A prózaírás nem erény, hanem a fogyatékosságok beismerése” – dörmögte szelíd öniróniával. Hatalmas bajsza alatt nyilván most is mosolyogna a méltatlan támadáson, és esze ágában sem lenne válaszolni Phd Zordonbordon vádjaira. Pláne nem visszaütni „lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel”…

Post scriptum:

Ahogy a fenti szöveg első mondatából kiderül, az írást az Országútnak szántam, s épp egy hete, október 9-én, el is küldtem a lapnak. A szerkesztőségből hárman is válaszoltak, úgy tűnt, mindhárman egyetértenek azzal, amit írtam, elítélték - legalábbis szóban - a Lázár Ervin elleni méltatlan támadást. Azt mondták, a gyorsabb közlés érdekében az Országút on-line változatában hozzák le a "Zordonbordont". Nem hozták. Ma (október 16-án) megjelent a nyomtatott lap, abban sincs. Ha azért hiányozna az írásom, mert valaki más átvállalta volna Lázár Ervin védelmét, pláne ha jobban megírta volna a védbeszédet, akkor eszembe sem jutna nyilvánosan méltatlankodni, legföljebb magamban dohognék, miért hitegettek. Ha a "tele van a tököm" kifejezést túl erősnek tartották volna, hajlandó lettem volna mást kitalálni, de egy szóval sem utaltak ilyesmire. Azt kell gondolnom, féltek ujjat húzni DSL-lel, illetve a mögötte álló Magyarságkutató Intézettel, hogy távolabbi mögöttálló hatalmasságokról momentán ne is beszéljek. Egy hónapon belül másodszor érezem, hogy belém lett fojtva a szó.