RÓFUSZ FERENC DÍSZPOLGÁR

Nem is olyan nehéz feladat laudációt mondani Rófusz Ferencről, hiszen a könnyen megnyíló művészek közül való. Általában szívesen és élvezetesen beszél magáról, a műveiről. Akik ismerik, tudják, rábírható, hogy hosszan sztorizzon, és nehéz elképzelni olyan összejövetelt, hogy ne ő legyen a társaság központja. Ha van nehézsége a laudációnak, akkor talán csak annyi, hogy a szónok ne engedje ki kezéből a gyeplőt, ne engedjen a kísértésnek, hogy majd a Ferenc aurájából sugárzó szellem röpíti a hajót, nem is kell benne evezni. Na én azért megpróbálok. Azt hiszem, azért lettem ide állítva, mert jól ismerem, ugyanis sokszor és sok helyről figyelhettem közelről Rófusz Ferencet. Amikor 1975-ben rajzolóként a Pannónia Filmstúdióba kerültem, már néhány éve ott volt, sőt épp akkor fejezte be legelső önálló filmjét, a Nepp József forgatókönyvéből rendezett 1 perces szkeccs filmet, a Kő című opust, és mint a legtöbben, ő is tévé sorozatokban dolgozott, hol animátorként, hol meg rendezőként. Akkoriban ezek a sorozatok tartották el a stúdiót és az ott dolgozó grafikusokat, filmeseket. Ha az ember megcsinált elég sok kötelezőt – a Gusztávokra, a Doktor Bubókra gondolok, jöhetett egy újabb jutalomjáték. Első közös munkánk épp a Gusztáv sorozat egyik epizódja volt, a Gusztáv az ABC-ben. Ő rendezte én pedig a háttereket rajzoltam. Ideális rendező volt, mindegyik rajzomat egyből elfogadta. Amikor újra önálló filmet rendezhetett, már én is forgattam a magamét, be voltam havazva, nem is szólt rögtön, hogy szálljak be, csak később, amikor a határidő kezdett a körmére égni. Nemcsak én, sokan rajzoltunk abban a filmben, mert grafikailag elég bonyolult volt, de az volt filmes szempontból is. Szubjektív kamera, zsírkrétás rajzolás, fotószerű, naturális látvány. A Gusztávban egy rajz megvolt fél perc alatt, ebben az újban meg egy fél óra is ráment egyre. Bizonyára nem csak rajzfilmesek hallgatnak minket, nekik mondom, hogy az animációban egyetlen megmozduló másodperchez 12 rajzot kell csinálni. Ha jól számolom, ahhoz a bizonyos filmhez uszkve kétezernyolcszáz rajz kellett, jól hallották, illetve még több is, mert többféle befejezést is kipróbált Ferenc. Egyébként Bogár volt a film címe, amit aztán menetközben A légyre változtatott. The Fly – így állt a föltépett borítékból kivett cédulán, The Fly, ezt a szót olvasta a Superman filmek hősnője, Margot Kidder Los Angelesben, az 1981-es Oscar-díj gálán. Az akkori időkre, tudniillik a kádári szocializmus éveire oly jellemző folytatást nyilván önök is ismerik Ferenc színes előadásaiból. Én is többször hallottam, oly sokszor, hogy néhány éve egy kiállítás megnyitóján versbe is tudtam szedni a legendává nemesedett eseményt:

Olyan csodadolog sem eshet meg máshol,

Csak, ahol anima (a lélek) világol,  

Hogy egyszerre bírja valaki átvenni

Az Oszkár-díj szobrot és – ami nem semmi –

Sok ezer mérföldre ugyanakkor otthon

Nézni a tévében, hogy marad épp hoppon.

Prózára fordítva ez annyit tesz, hogy Ferenc itthon, az időeltolódás miatt előbbre tartó, más szempontból viszont talán némileg lemaradt Magyarországon, a Szabad Európa Rádió Forgószínpad című műsorából értesült róla, hogy átvette az amerikai Filmművészeti Akadémia animációs rövidfilm díját. A helyszínen ugyanis a szőke bombázónak és a tomboló közönségnek fogalma sem volt arról, hogy helyette egy minisztériumi apparátcsik sétált le a színpadról hóna alatt az aranyszobrocskával.

Na persze mondhatnák, a laudátor ne anekdotázzon, hanem elemezzen. A légy, hamarosan önök is meglátják, a mai nézőt is képes lenyűgözni. Torokszorító, ahogy a magányos villában menedéket kereső lény – már nem légy, mert, hála a szubjektív kamerának, már mi vagyunk ő – egyedül marad a végzetével, s a küzdelem kimenetele nem lehet kétséges.

A légy után két kiváló rövidfilm következett, a Holtpont és a Gravitáció. Előbbi A légyben használt szubjektív nézőpontot használta egy kivégzésre ítélt ember utolsó perceit láttatva. A Gravitáció pedig egy leeső alma képében a társadalomból való kiszakadást jelenítette meg maró iróniával. Hiába volt ez a nagyszerű hármas, ez az összesen 12 percnyi vetítőidőt sem kitöltő triptichon a nyolcvanas évek magyar kulturális életének egyik legerősebb mozzanata, megkockáztatom, sarokköve, mégis sejthető volt, hogy ezt a jelképekkel operáló, kínosan áthallásos, rendszerkritikus világot nem fogja tolerálni a Kádár-kori kultúrpolitika. Így is történt.

Nem tudom megállni, hogy a nyolcvanas években készített filmek, a nagy hármas kapcsán ne hívjam föl a figyelmüket a művek és a művész személyisége közti érdekes, úgy is fogalmazhatnám, paradox összefüggésre. Három tragikus mű, a kilátástalanság tömör, drámai megfogalmazása mind. Aki csak a filmeket ismeri, azt hihetné, egy megtört, befelé forduló, önmarcangoló művész alkotásait látta. Barátai azonban tudják, Rófusz Ferenc nem ilyen, őt más fából faragták. Abban a bizonyos, már idézett klapanciában így próbáltam magyarázni az alkotó kétpólusúságát:    

Könny, halál és basszus, fekete feneség,

A Holtpont, a Ticket, a Légy legyen elég,  

Gravitációja már csak hab a tortán,

Végigfú az oeuvre-ön egy búskomor-orkán.

Aki az alkotót ösméri, jól tudja,

Kevés vidámabb lényt tart számon a szakma.

Szép paradoxon, a rajzfilm már csak ilyen,

A gazdag világot képzi le kicsiben.

Görbe, lógóorrú rendezők vidámat,

S kacagó kollégák tragikust csinálnak.

Na de komolyodjunk vissza. Rófusz Ferenc a nyolcvanas évek közepén az NSZK-ba, majd Kanadába költözött. Úgy alakult, hogy mindkét helyszínen találkozhattunk, sőt munkakapcsolatunk is volt. Neves stúdióknak, reklámügynökségeknek dolgozott rendezőként, animátorként, grafikai tervezőként. Önzetlenül vitt körbe, mutatott be kollégáinak, azt remélve, hogy kipróbálom magam én is odaát. Aztán úgy alakult, hogy inkább ő jött vissza. Az ezredforduló táján kapcsolódott be újra a magyarországi filmes életbe. Új önálló alkotások, mint a Ceasfire! (Tüzet szüntess!) és a Ticket mellett egy gyermekeknek készített animációs filmsorozat a Hoppi mesék révén is egyre intenzívebb kapcsolatot tart közönségével, és az elmúlt évben befejezte Utolsó vacsora című vegyes technikájú filmjét, amelyet több mint negyven éve, már külföldre való távozása előtt tervezett megvalósítani. Én már el is felejtettem, ő mutatta, megvan az a pártoló írás, akkoriban lektori jelentésnek hívták, amelyet negyven éve, az aktuális művészeti tanács számára (így hívták finoman a cenzúrát) a szinopszisról írtam, hogy belefoghasson a filmbe. Őszintén remélem, hogy több régi filmterv is előkerül még, abban meg talán a művész tisztelőivel együtt bizakodom, hogy újak is fognak születni a friss kerületi díszpolgár Rófusz Ferenc műhelyében. Gratulálok neki, az önök figyelmét pedig köszönöm.