RED DOT RAZIN

 

I usually don’t participate in competitions where a participation fee has to be paid. Now I made an exception because I wanted to draw the attention of as many people as possible to Albert Razin. I think through the Red Dot Design Award, Razin’s sad memory will reach people who have never heard about him. Note his name: His name was Albert Razin. 

Click here for more information.

 

69

Hatvankilenc, bizony pont ennyi, 

Be lehet ezt egy versbe tenni?

Kivédendő a szóbeszédet:

Épp ennyit éltél, ennyi évet.

 

Egykor, tán épp hatvankilencbe’

Gondoltál is hatvankilencre,

Kiskamaszként álmodtál róla,

Hatos, kilences összeforrva.

 

A holdra szállás éjjelén ha

Egy kicsit bátrabb lettél volna,

És csönd-hercegként nem a holdra

Bámulsz, talán meg is lett volna.

 

Jusson eszedbe most Velence

Gyöngyöző, szép hatvankilence,

És idézd föl, ha tudod, mindet,

Hatvankilenc hatvankilenced, 

 

Pajzánabb ábrát nem találhatsz,

Ha magyaráznád, belefáradsz,

Vagy mégis…, tán a horoszkóppal

próbálkozhatsz,  Rák, ollókkal.

 

És játsszál vele egy kicsit még,

Ha összeszorzod, nézd, ötvennégy,

És tizenöt, ha összeadod,

Vedd együtt őket: épp megkapod.

 

Hatvankilenccel hetvenkedni?

Köldököt nézni, ködöt enni?

Elmegy tőle az ember kedve.

Húzz hát lapot hatvankilencre!

 

ARS SACRA

RÓFUSZ FERENC DÍSZPOLGÁR

Nem is olyan nehéz feladat laudációt mondani Rófusz Ferencről, hiszen a könnyen megnyíló művészek közül való. Általában szívesen és élvezetesen beszél magáról, a műveiről. Akik ismerik, tudják, rábírható, hogy hosszan sztorizzon, és nehéz elképzelni olyan összejövetelt, hogy ne ő legyen a társaság központja. Ha van nehézsége a laudációnak, akkor talán csak annyi, hogy a szónok ne engedje ki kezéből a gyeplőt, ne engedjen a kísértésnek, hogy majd a Ferenc aurájából sugárzó szellem röpíti a hajót, nem is kell benne evezni. Na én azért megpróbálok. Azt hiszem, azért lettem ide állítva, mert jól ismerem, ugyanis sokszor és sok helyről figyelhettem közelről Rófusz Ferencet. Amikor 1975-ben rajzolóként a Pannónia Filmstúdióba kerültem, már néhány éve ott volt, sőt épp akkor fejezte be legelső önálló filmjét, a Nepp József forgatókönyvéből rendezett 1 perces szkeccs filmet, a Kő című opust, és mint a legtöbben, ő is tévé sorozatokban dolgozott, hol animátorként, hol meg rendezőként. Akkoriban ezek a sorozatok tartották el a stúdiót és az ott dolgozó grafikusokat, filmeseket. Ha az ember megcsinált elég sok kötelezőt – a Gusztávokra, a Doktor Bubókra gondolok, jöhetett egy újabb jutalomjáték. Első közös munkánk épp a Gusztáv sorozat egyik epizódja volt, a Gusztáv az ABC-ben. Ő rendezte én pedig a háttereket rajzoltam. Ideális rendező volt, mindegyik rajzomat egyből elfogadta. Amikor újra önálló filmet rendezhetett, már én is forgattam a magamét, be voltam havazva, nem is szólt rögtön, hogy szálljak be, csak később, amikor a határidő kezdett a körmére égni. Nemcsak én, sokan rajzoltunk abban a filmben, mert grafikailag elég bonyolult volt, de az volt filmes szempontból is. Szubjektív kamera, zsírkrétás rajzolás, fotószerű, naturális látvány. A Gusztávban egy rajz megvolt fél perc alatt, ebben az újban meg egy fél óra is ráment egyre. Bizonyára nem csak rajzfilmesek hallgatnak minket, nekik mondom, hogy az animációban egyetlen megmozduló másodperchez 12 rajzot kell csinálni. Ha jól számolom, ahhoz a bizonyos filmhez uszkve kétezernyolcszáz rajz kellett, jól hallották, illetve még több is, mert többféle befejezést is kipróbált Ferenc. Egyébként Bogár volt a film címe, amit aztán menetközben A légyre változtatott. The Fly – így állt a föltépett borítékból kivett cédulán, The Fly, ezt a szót olvasta a Superman filmek hősnője, Margot Kidder Los Angelesben, az 1981-es Oscar-díj gálán. Az akkori időkre, tudniillik a kádári szocializmus éveire oly jellemző folytatást nyilván önök is ismerik Ferenc színes előadásaiból. Én is többször hallottam, oly sokszor, hogy néhány éve egy kiállítás megnyitóján versbe is tudtam szedni a legendává nemesedett eseményt:

Olyan csodadolog sem eshet meg máshol,

Csak, ahol anima (a lélek) világol,  

Hogy egyszerre bírja valaki átvenni

Az Oszkár-díj szobrot és – ami nem semmi –

Sok ezer mérföldre ugyanakkor otthon

Nézni a tévében, hogy marad épp hoppon.

Prózára fordítva ez annyit tesz, hogy Ferenc itthon, az időeltolódás miatt előbbre tartó, más szempontból viszont talán némileg lemaradt Magyarországon, a Szabad Európa Rádió Forgószínpad című műsorából értesült róla, hogy átvette az amerikai Filmművészeti Akadémia animációs rövidfilm díját. A helyszínen ugyanis a szőke bombázónak és a tomboló közönségnek fogalma sem volt arról, hogy helyette egy minisztériumi apparátcsik sétált le a színpadról hóna alatt az aranyszobrocskával.

Na persze mondhatnák, a laudátor ne anekdotázzon, hanem elemezzen. A légy, hamarosan önök is meglátják, a mai nézőt is képes lenyűgözni. Torokszorító, ahogy a magányos villában menedéket kereső lény – már nem légy, mert, hála a szubjektív kamerának, már mi vagyunk ő – egyedül marad a végzetével, s a küzdelem kimenetele nem lehet kétséges.

A légy után két kiváló rövidfilm következett, a Holtpont és a Gravitáció. Előbbi A légyben használt szubjektív nézőpontot használta egy kivégzésre ítélt ember utolsó perceit láttatva. A Gravitáció pedig egy leeső alma képében a társadalomból való kiszakadást jelenítette meg maró iróniával. Hiába volt ez a nagyszerű hármas, ez az összesen 12 percnyi vetítőidőt sem kitöltő triptichon a nyolcvanas évek magyar kulturális életének egyik legerősebb mozzanata, megkockáztatom, sarokköve, mégis sejthető volt, hogy ezt a jelképekkel operáló, kínosan áthallásos, rendszerkritikus világot nem fogja tolerálni a Kádár-kori kultúrpolitika. Így is történt.

Nem tudom megállni, hogy a nyolcvanas években készített filmek, a nagy hármas kapcsán ne hívjam föl a figyelmüket a művek és a művész személyisége közti érdekes, úgy is fogalmazhatnám, paradox összefüggésre. Három tragikus mű, a kilátástalanság tömör, drámai megfogalmazása mind. Aki csak a filmeket ismeri, azt hihetné, egy megtört, befelé forduló, önmarcangoló művész alkotásait látta. Barátai azonban tudják, Rófusz Ferenc nem ilyen, őt más fából faragták. Abban a bizonyos, már idézett klapanciában így próbáltam magyarázni az alkotó kétpólusúságát:    

Könny, halál és basszus, fekete feneség,

A Holtpont, a Ticket, a Légy legyen elég,  

Gravitációja már csak hab a tortán,

Végigfú az oeuvre-ön egy búskomor-orkán.

Aki az alkotót ösméri, jól tudja,

Kevés vidámabb lényt tart számon a szakma.

Szép paradoxon, a rajzfilm már csak ilyen,

A gazdag világot képzi le kicsiben.

Görbe, lógóorrú rendezők vidámat,

S kacagó kollégák tragikust csinálnak.

Na de komolyodjunk vissza. Rófusz Ferenc a nyolcvanas évek közepén az NSZK-ba, majd Kanadába költözött. Úgy alakult, hogy mindkét helyszínen találkozhattunk, sőt munkakapcsolatunk is volt. Neves stúdióknak, reklámügynökségeknek dolgozott rendezőként, animátorként, grafikai tervezőként. Önzetlenül vitt körbe, mutatott be kollégáinak, azt remélve, hogy kipróbálom magam én is odaát. Aztán úgy alakult, hogy inkább ő jött vissza. Az ezredforduló táján kapcsolódott be újra a magyarországi filmes életbe. Új önálló alkotások, mint a Ceasfire! (Tüzet szüntess!) és a Ticket mellett egy gyermekeknek készített animációs filmsorozat a Hoppi mesék révén is egyre intenzívebb kapcsolatot tart közönségével, és az elmúlt évben befejezte Utolsó vacsora című vegyes technikájú filmjét, amelyet több mint negyven éve, már külföldre való távozása előtt tervezett megvalósítani. Én már el is felejtettem, ő mutatta, megvan az a pártoló írás, akkoriban lektori jelentésnek hívták, amelyet negyven éve, az aktuális művészeti tanács számára (így hívták finoman a cenzúrát) a szinopszisról írtam, hogy belefoghasson a filmbe. Őszintén remélem, hogy több régi filmterv is előkerül még, abban meg talán a művész tisztelőivel együtt bizakodom, hogy újak is fognak születni a friss kerületi díszpolgár Rófusz Ferenc műhelyében. Gratulálok neki, az önök figyelmét pedig köszönöm.

 

ZORDONBORDON

Gyorsan a végére akarok jutni, ezért nincs rá idő, hogy előzetesen megtudakoljam mi a legdurvább szó, amit elbír az Országút. A tele van a tököm, nyilván nem megy, a hócipőm meg túl finom lenne. A vasárnap.hu szerdai kiadásában (okt. 7-én) Deák-Sárosi László Phd, filmesztéta, költő, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa azt írja, megvan a hiányzó láncszem, pontosan tudja, hol kezdődött a fertő, ami az „LMBTQ-érzékenyítést célzó mesekönyv” kiadásához, a Meseország mindenkié című „libernyáksághoz” elvezetett. (Az legföljebb egy rövid zárójelet ér, hogy a látványos támadások, amihez a politika egy nyilvános könyvdarálással csatlakozott, az egekbe emelték az eladási rátát. Magáról a kötetről momentán nem is írnék többet, hacsak nem ajánl a kiadó valami jutalékot.) Hogy kétség ne maradjon, a tudós kutató meg is nevezi a feltárt előzményt. Lázár Ervinnek hívják. Ahogy írja, már tizenhat évvel ezelőtt is kutatta Lázárt, vagyis régóta tisztában van vele, minő zavart okoz a jobb sorsra érdemes gyermekek fejében. „Lázár Ervin meséi mindig is taszítottak”, fogalmazza meg kerek perec, de hogy az író elítélésében ne csak rá hagyatkozzunk, Esterházy Pétert hívja tanúnak. Talán nagyobbat durran a cikk, véli, ha onnan az árok másik oldaláról is megerősíttetik. Esterházy ugyan maga is zavaros, írja Deák-Sárosi, kap is két jól irányzott mellékvágást, de ő legalább felnőtteknek írt, nem védtelen gyerekeknek. „A 9 éves korhatáron egyébként még Esterházy Péter is fennakadt – Az elefánycsonttoronyból (sic!) című könyvében, egy publicisztikai írásában meg is bírálta Lázár Ervin meséit.” Nehezen hiszem, hogy nagyon nekiugrott volna, Az elefántcsonttorony esszéi egyébként is a Hitelben jöttek, ahol Lázár szerkesztő volt, vagyis ha nagy ellentét lett volna köztük, azt egy sör mellett is rendezhették volna. De hát nem volt. Többször végigolvasom a Láz, ár, er, Wien című írást, megkeresem a lapban és kötetben is, semmi különbség, és persze semmi támadás. Még kritikaféle se. Mintha  DSL-t annyira kikészítette volna a posztmodern, hogy csak a matematikai képletet értette meg belőle: 40 > 9. A szerző bonyolult fejlődéslélektani kutatásokra hivatkozva, és a fába szorult féreg „problematikáján” keresztül jut el oda, hogy árulkodó jelként, kvázi döntő bizonyítékként értékelje a Lázár-könyvek hátoldalán feltüntetett 9 éves korhatárt. Horribile dictu, ez az ember még A hétfejű tündérrel is a 9 éveseket célozta. Az elrettentő példaként választott Lázár-mese, A féreg (gyanítom, A fába szorult hernyó című mesét nevezte át DSL, mert A hétfejűben nincs A féreg című tétel). A szerző olvasatában ez a kártékony és gusztustalan lény maga a megtestesült LMBTQ. Mert mi más lenne? „Miért is kellene a többi, döntően rokonszenves állatnak kihúznia a fából a beszorult férget?” – emeli ránk sokat sejtető tekintetét a szerző, s elégedetten konstatálja, hogy az elképesztő gondolatbukfenc hatására torkunkra forr a szó. Na ugye! Szerencsére győz az igazság, a féreg – pontosabban a hernyó – Lázár minden igyekezete daca a lyukban marad, de ott marad a „problematika” is, mi lesz, ha egyszer mégis kiszabadul. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a férges (hernyós) mese egy népmese (ráadásul orosz!) parafrázisa, vagyis még saját történetet sem képes kieszelni a megátalkodott.  Az is szánandó, ha a valaki gyerekként dől be a Lázár-féle „öncélú képzettársításoknak”, a felnőttekről azonban – „akik megrekedtek a fejlődésük „konkrét” műveleti szakaszában; még mindig viccesnek találják a képtelen alakzatot, és még nem képesek rá (sőt, már nem is lesznek), hogy az egész öncélúságát, romboló voltát felismerjék” – már végképp le lehet mondani.   

Ilyen „megrekedt felnőttként” (noha még nem tudtam, hogy az vagyok) valamikor a kétezres évek elején együtt üldögélhettem Lázár Ervinnel egy tankönyvkiadó tanácsadó testületében. Őt a mesék ürügyén hívták oda, engem az illusztrációk miatt. A társaság zöme pszichológusokból és pedagógusokból állt, de semmi jelét nem vettem észre, hogy kiborultak volna Ervin okfejtéseit hallgatva. Lenyűgöző volt, ahogy értette a gyerekek nyelvét, észjárását. Való igaz, nincs túl széles mezsgye Lázár Ervin gyerekeknek és felnőttek szóló meséi közt, egy egész korosztályt emel föl azzal, hogy egyenrangúként beszél velük. Gyakran előáll az a furcsa konstelláció, hogy egy gyermekének olvasó szülő azt érzi, mindkettejüket egyszerre szólítja meg a szerző. Hogy közös az élmény. Igen, jól emlékszem, magam is ilyen apuka voltam. Együtt éltem át fiammal és lányommal a mesékből sugárzó szabadságot, olykor persze aggodalmasan pillantva körül, nem lép-e elő valahonnan a függöny mögül Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, hogy megtiltsa a „bukfencet és a nevetést”. „Nagyot akarás, kevélység-kórság” – írja most Lázár kapcsán Kisfejű Nagyfejű. Aki ismerte Ervint, tudja, semmi nem állt távolabb tőle, mint az ilyesmi. Elképzelni is nehéz lett volna szerényebb embert. „A prózaírás nem erény, hanem a fogyatékosságok beismerése” – dörmögte szelíd öniróniával. Hatalmas bajsza alatt nyilván most is mosolyogna a méltatlan támadáson, és esze ágában sem lenne válaszolni Phd Zordonbordon vádjaira. Pláne nem visszaütni „lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel”…

Post scriptum:

Ahogy a fenti szöveg első mondatából kiderül, az írást az Országútnak szántam, s épp egy hete, október 9-én, el is küldtem a lapnak. A szerkesztőségből hárman is válaszoltak, úgy tűnt, mindhárman egyetértenek azzal, amit írtam, elítélték - legalábbis szóban - a Lázár Ervin elleni méltatlan támadást. Azt mondták, a gyorsabb közlés érdekében az Országút on-line változatában hozzák le a "Zordonbordont". Nem hozták. Ma (október 16-án) megjelent a nyomtatott lap, abban sincs. Ha azért hiányozna az írásom, mert valaki más átvállalta volna Lázár Ervin védelmét, pláne ha jobban megírta volna a védbeszédet, akkor eszembe sem jutna nyilvánosan méltatlankodni, legföljebb magamban dohognék, miért hitegettek. Ha a "tele van a tököm" kifejezést túl erősnek tartották volna, hajlandó lettem volna mást kitalálni, de egy szóval sem utaltak ilyesmire. Azt kell gondolnom, féltek ujjat húzni DSL-lel, illetve a mögötte álló Magyarságkutató Intézettel, hogy távolabbi mögöttálló hatalmasságokról momentán ne is beszéljek. Egy hónapon belül másodszor érezem, hogy belém lett fojtva a szó.