BAGHET ISKANDER 75

Jó, persze, tudom, milyen ciki, ha az ember úgy fog egy kiállítás megnyitóba, hogy magáról kezd beszélni, a pokolba az ilyenekkel, de most mégse bírom megállni. Emlékszem, valamikor a hatvanas évek közepén – tizenöt lehettem – apám azzal jött haza, hogy magyart fog tanítani. Nem kellett volna meglepődni, apám ugyanis magyar szakos tanár volt, magyar–latin, ráadásul akkoriban már taníthatott is magyart, újra taníthatott, korábban, ötvenhatos ügyei miatt ugyanis egy időre el lett tiltva az ilyesmitől. Ez más magyartanítás lesz, magyarázta, igazán az, olyanokat fogok magyarra tanítani, akik egyetlen szót sem tudnak magyarul. Néhány hónapja, amikor már elég régen eltemettük, és elég bátorságot szedtünk össze a húgommal, hogy a személyes dolgai közt turkáljunk, előkerült a naplója: „A gépipari főiskolán – Szekér Bandival  együtt – arabokat (szíriaiakat) tanítottunk magyarra” – silabizáltuk ki az apró, dőlt  betűket.

Megpróbálom elképzelni, hogyan zajlott a nyelvtanítás, igaz, megkérdezhetném Iskandertől is – mert mondjuk ki végre, róla lesz szó, az ő kiállításának, Bahget Iskander 51 éve Magyarországon élő szír fotográfus kiállításának az ürügyén ragadott el az emlékezés. Nyilván kellett valami közvetítőnyelv, ami alighanem a német volt. Azt olvasom Iskander életrajzában, hogy mielőtt a magyar ösztöndíjat megpályázta, Aleppóban – ó, istenem, Aleppó! – egy németek által létrehozott és vezetett gépipari főiskolára járt. Apám beszélt németül, szóval Iskander rendben, na de a többi hallgató, mind máshonnan jött, lehet, hogy kezdetben tényleg hallgatók voltak.

Iskander tehát jól megtanulta a nyelvet (naná, hiszen az apanyelve magyar – szoktam vele viccelődni), de a tanulásban az itt megtalált feleségnek (kézcsók Sárika!) azért komolyabb része lehetett, a gyerekekről nem is szólva. A nyelv persze nem csak a szavakat jelenti, a mondatokat meg az ilyen textusokat, amilyennel épp untatom önöket, létezik vizuális nyelv, (tessenek elképzelni: szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet), sőt létezik, léteznie kell vizuális anyanyelvnek is. Na, ide akartam kilyukadni! Oda tudniillik, hogy másként néz, lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív, képkivág, gondolattársít, satöbbizik egy magyar, meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja egy szír. Hogy ő szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin csak mosolyogni tudnak, vagy inkább sírni. Van erre jobb hely, kérem szépen, mint egy fotográfiai kiállítás? Iskander munkáit nézegetve azon kapjuk magunkat, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem azt, akik mi volnánk… lennénk … vagy lehettünk volna. Soroljam: mi magyarok, európaiak, kecskemétiek és hetényiek, írók és olvasók, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhesanyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbik. 

Két porosz von, egy Johann von Herder meg egy Wilhelm von Humboldt nevű kábé kétszáz éve beültették a fülünkbe, hogy a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége. A népek azért beszélnek másképp, s azért gondolkodnak eltérően, mert nyelvük a körülöttük levő világ tükrözésének más-más módját kínálja fel számukra. A nyelvek sokféleségéből származik a kultúrák sokfélesége, és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy az intellektussal hivalkodó „magas" kultúrával, vagy a társadalmi szerveződések (merjek-e nemzetet mondani?) mindennapi tevékenységét, szokását, identitását, sőt kohézióját adó ún. antropológiai kultúrával példálózunk. Most, hogy a nyelvről papolok, már a képes nyelv jár az eszemben, s nincs ellenemre, ha önök is arra gondolnak. Így aztán már együtt kezdhetjük firtatni, vajh’ mit látunk meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és mi meg nem látunk, nem nézünk, nem veszünk észre? Egy kicsit tovább fontoskodva: otthon tudunk-e lenni mi, agglutináló nyelvű magunkfajták, a flektáló arabon felnőtt Iskander képeiben?

Aki a fényképekről beszélni kezd, eleve vesztes, hiszen tudjuk az idevágó közhelyt, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik frázis, a nyitott szemről… A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott szemnél, Buda Ferenctől idézem ide: a nyitott szív. Buda a tekintet nyitottságán azt érti, hogy barátja soha sem titkon, alattomban próbálja kifürkészni a látvány mögötti tartalmakat (ritka fotográfus erény), a szív nyitottságán pedig azt, ahogyan barátja a sorsok, tájak és lelkek fájdalmait és sebeit képes felmutatni. A nyitott szemhez és a nyitott szívhez képest a nyitott blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi szikesek (Baghet Iskander képeit elnézve, nem is oly irdatlanul távoli világok) fölötti mennybolt fénymérővel meghatározható világosságának függvénye.

A fényképen megjelenő tárgyak, arcok, jelenségek, attól, hogy kiválasztattak, elhagyják eredeti tulajdonságukat, többek lesznek és kevesebbek, mások, - valahogyan úgy, ahogyan egy versbe bekerülő szó sem az már, ami a köznapi beszédben volt. S hiába ismerjük őket, a tárgyakat, az arcokat, a jelenségeket, minél tovább nézzük, annál több olyan asszociáció ébred bennünk, ami nem juthatott volna eszünkbe a primér találkozáskor. Jól is van így, még ha nem is lehetünk benne biztosak, hogy a bennünk fonódó gondolatlánc arra csavarodik, amerre a fotós elméjében kijelölt csigapálya halad. Földművesek, puszták, messze futó alföldi utak. Burnuszos sivatagiak, tengert idéző homokhullámok. Anyák babákkal vagy még csak áldott állapotban. Alkotótársak, barátok, zömük Lakitelek meg a Forrás vidékéről. Címeket próbálgatok a Cifrapalota termeihez társítani. Születésnaphoz illő, nagy, összegző, tárlat, de egy félévszázados életmű bemutatása eleve csak töredék lehet.

Van egy gémeskút fotója 1975-ből. Lent lesz jobbra, a második szobában. A gém végén a kolonc annak a fának a terebélyes gyökérzete, amely fának elnyúló törzse maga a hosszú gém. Egy elmesélhető átváltozás részese maga a tárgy. Az élő fából használati eszköz lett, a gazdagon strukturált gyökértuskóból pedig a használatot megkönnyítő ellensúly. Az idő mélységesen mély kútja fölött himbálózó ballaszt. (Csak zárójelben teszem ide, kiállítónk otthonra találását magyarázó széljegyzetként, hogy az Alföldünk talán legősibb jelképeként számon tartott gémeskút ókori arab találmány, ott sadúfnak hívják, s csak a törökökkel érkezett hozzánk valamikor a középkor végén.) De vissza a fotóhoz, ami maga is, hasonlóan ahhoz, amit megörökített, egy átváltozás részesévé tesz, egy életfilozófia elfogadójává. Nevezzem gondolat-libikókának: minél súlyosabb az emelintés odatúl, annál könnyedébben lendül meg emez ideát. Fekete-fehér kép, pontosan fogalmaz, kell-e magyarázni: áldozathozatal nélkül nincs alkotás, nincsen művészet, nincs kultúra, nincsen élet.

Kérem, fogadják szeretettel a holnap 75 éves Baghet Iskander kiállítását.

(Elhangzott 2018. augusztus 13-án Kecskeméten, a Cifrapalotában.)