NAGY GÁSPÁR ÉS A KÉPZŐMŰVÉSZET

A Pesti Vigadóban Nagy Gáspár és Szokolay Sándor életművéről  Symphonia Ungarorum címmel március 28-án rendezett konferencián elhangzott előadás.

Nagy Gáspár és a képzőművészet kapcsolatáról szóló előadásomat, önző módon egy saját élménnyel szeretném kezdeni.1985 tavaszán közös kiállításra készülődtünk feleségemmel, Keresztes Dórával. A kiállítást az akkori Vigadó Galériában tervezték, az épület ugyanitt állt, mint ma, de a galéria kialakítása persze más volt. Akkoriban a Vigadós kiállításokról televíziós beszélgető műsor is készült, Tévé Galériája volt a műsor címe, nem csoda, hogy a torkunkban dobogott a szívünk. A műsorvezető – a korabeli művészeti élet nagyhatalmú irányítója – meglátogatott bennünket, hogy felmérje, méltók vagyunk-e valóban a fontos eseményre. Dóra jó korán fölkelt, hogy megcsinálja gesztenyés tekercsét, (ma már recept nélkül is tudja), én pedig úgy próbáltam átrendezni társasházi lakásunkat, hogy egy kis jóindulattal műteremnek nézzen ki. A hölgy elégedettnek tűnt mindkét produkcióval, majd a helyszíni szemle végén mintegy mellékesen odavetette, szükségeltetik a műsorhoz két szakértő is. Természetesen jól ismertük a TV Galériája című műsor-sorozatot, tudtunk a szakértő vendégekről, és sejtettük, hogy mellénk is rendelnek majd ilyeneket, az azonban váratlanul ért, hogy nekünk kell megnevezni őket. A hölgy indult, a szolgálati gépkocsi motorja már zörgött, töprenghetünk még pár napig, szólt vissza, de mi azon nyomban válaszoltunk: – Legyen Gazsi – mondta Dóra, – Legyen Tibor – mondtam én. – Na és kik volnának ők? – hajította a retikült a hölgy a hátsó ülésre. – Nagy Gáspár és Szentiványi Tibor. – Az a Nagy Gáspár? – emelte vissza a táskát a hölgy. – Tudod kedvesem… – halkította le a hangját jótékonyan, miközben kezdett visszaterelni bennünket a „műterembe”. – Igen, tudom – húzta ki magát a feleségem.  

Az előző év októberében jelent meg Nagy Gáspár – az ő szavával: „elhíresült”, később „rendszerváltónak ” aposztrofált verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves.

– A gyilkosokat néven nevezNI! – így szól a vers utolsó sora. Az infinitívusz végén az NI nagybetűkkel szedve, hogy mindenki értse, a kivégzett miniszterelnök monogramját idézi. 1985 Gáspár számára az azonnali szilencium elrendelésének esztendeje volt. Utolsó, kiadásra engedélyezett verseskötetének, az 1982-es Földi pöröknek Dóra tervezte (rajzolta és fotózta) a címlapját. A következő kötet borítóját pedig majd rám fogja bízni, de az csak két év múlva lesz esedékes, és persze egyikünk sem sejti, hogy a borító levétetik majd a kötetről és bezúzatik. Abban az 1985-ös évben már megnyitotta egy kiállításomat Gáspár, fontos tárlat volt, ha nem is miattam. Évekkel később, amikor hozzáférhetővé váltak az ilyen természetű iratok, mutatott egy rendőri jelentést, amely azon a megnyitón készült. Tudtuk, hogy az alföldi kultúrház a galériájában is ott szorgoskodtak a kis spiclik, szebben mondva hírforrások (a Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajz című vers szavát idéztem), sőt a helyi költőtárs-tanító (később a rendszerváltás emblematikus alakja) a fülünkhöz hajolva meg is nevezte őket. A figyelőknek persze rájuk, a kiállítási megnyitóbeszédekben is oly bátran fogalmazó irodalmárokra kellett figyelniük, arra már aligha lehetett gondjuk, hogy az én Gáspár által kétkedőnek mondott képeimmel is bíbelődjenek. Dubito ergo sum: Kételkedem, tehát vagyok – találta ki a kiállítási mottót számomra. Örömmel fedeztem fel, hogy Gáspár mily tudatosan és pompásan valósítja meg az irodalomban azt a szavak mögé, sorok közé rejtező, a tartalmaknak második jelentést adó bravúrt, amelyről a képzőművészet területén én is ábrándoztam. Már ötödik éve ismertük egymást, ugyanabban az utcában laktunk (nota bene: Sopronban a munkahelyem, az egyetem művészeti intézete Szokolay Sándor házával volt szomszédos), beszélgethettünk sokszor, bár meglehet, fociról s politikáról kicsivel többet, mint a művészetekről. Képzőművészetről, sőt éppen arról a természettudományokkal és a matematikával rokonságot tartó, titkosan többértelmű műfajról, amely Gáspár kódolt képversét is éltette, akkoriban legtöbbet a másik „szakértővel”, Szentiványi Tiborral társalogtam. Vagy inkább ő társalgott velem. Műveltsége lefegyverző volt, ő tudott a legkomolyabb dolgokról legtréfásabban s a legvidámabbakról legkomolyabban beszélni, bár alighanem azzal volt a legnagyobb hatással rám, hogy kedvenc grafikusom, a holland Maurice Cornelis Escher pontos másaként lépett be az életembe. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a bölcs játékosság, a frizura és a filozófia is egyforma. Valahol külföldön látta egy munkámat és hazatérve felkutatott, ami nem lehetett túlságosan könnyű abban a telefon nélküli világban. De Tibor leleményességben utolérhetetlen volt, állítólag az angol királynővel is levelezett, és persze Nagy Gáspárral is jó barátságba került.

Vissza is kanyarodnom hozzá, meg a tévéből érkezett művészettörténész hölgyhöz. 

Ez a költő nem publikálhat, így szólt a kádári diktátum. És komolyan is vették, sőt a nyilvános szereplésekre is kiterjesztették a Nagy Gáspárra vonatkozó tiltást, a nyilvánosság csúcsa pedig akkoriban a televízió volt.

– Egyszóval tudod – süppedt vissza a szerkesztőasszony legmélyebb fotelünkbe – tudod és mégis őt akarod? Dóra hajthatlan volt, azt akarta, hogy Nagy Gáspár üljön mellette a televízióban, vagy senki más. Szó szót követett, érvekre ellenérvek jöttek, de az álláspontok jottányit sem közeledtek, látogatónk telefonálni akart, ami akkoriban, vonalak híján, talán egész Budakesziről lehetetlen lett volna, majd látván, hogy itt már a műsora forog veszélyben, arra a konklúzióra jutott: Nagy Gáspár nem jelenhet meg a képernyőn, ez ugyebár faktum, ám hivatalosan csak az irodalmi szerkesztőségnek adták ki az ukázt, vagyis neki a képzőművészeti osztály élén talán nem is lenne kötelező tudnia. Ekkor már csak önmagát győzködte, ami végül sikerült. Ha baj lesz, ő majd nem fogja tudni, hogy ez a Nagy Gáspár az a Nagy Gáspár. Nagyon szépnek láttam akkor Dóra diadalmas ábrázatát, miközben vendégünk, a fürdőszobában kezeit mosta, és bevallom, a művészettörténész hölgyet is becsültem ezért a hirtelen jött bölcs-amnéziáért.

Gáspárnak sok képzőművésszel volt kapcsolata, barátai közt festők, szobrászok, fotósok, grafikusok, építészek voltak; verseiben gyakran szólítja meg őket, illetve prózaköteteinek jelentős részét alkotják a képzőművészekről szóló írások, műelemzések és a kiállítási megnyitók. A megidézett művészek és alkotások alapján, illetve a budakeszi szobák falán függő képek ismeretében, meg tudva, kiket választott könyvei illusztrátorának, vagy könyvborítói tervezőjének meglehetősen jól körvonalazható az a világ, amellyel Nagy Gáspár leginkább rokonszenvezett, és amelyben saját költői világával rokon képzőművészeti világot látott. Elsőként a költő barát Nagy Lászlót említem, aki, ha költői életműve nem homályosította volna el a benne lakó képzőművészt, bizonyára grafikusként is jelentős lett volna. A fiával, Andrással közös kiállításukat megnyitva írta róluk Nagy Gáspár: „…apa és fia, László és András a Nagyok közül, kik valának vérbeli kézművesek, költők, rajzoló művészek”. Nem nagyon ismert, de a rajz mint önálló képzőművészeti műfaj valamikor a 19. század vége felé, vagy inkább a huszadik század elején jelent meg. Rajzoltak persze addig is, de azok a rajzok, ha művészek rajzolták, vázlatai, előkészületei, tervei voltak valami később megszülető alkotásnak. Vizuális megjegyzések, amelyek funkciójukat tekintve közelebb álltak az íráshoz, mint a festészethez. Messzebb utazva vissza az időben, oda, amikor írni csak kevesek tudtak, vagy amikor még nem is voltak betűk, a rajz az írást helyettesítette. Úgy is mondhatni: a rajzolás volt maga az írás. A gondolatok továbbadásának legtermészetesebb eszköze. Én a két művészeti ág összetartozására, sőt azonosságára vonatkozó utalást hallok ki Nagy Gáspár iménti mondatából. Nagy László grafikai és költői világának legközvetlenebb rokona Kondor Béla. "Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást." Nagy László írt így Kondorról, és a két már elismert költőkolléga barátsága révén az ifjú Nagy Gáspárban már korán tudatosult a műfajok korrespondenciája iránti érdeklődés, sőt az irodalom és a képzőművészetek egymásrautaltságának hite. A még otthonról, a vasi végekről ismerős Illés Árpád kapcsán is a költészet és a festészet összetartozása jut eszébe: „képei a magas líra ormaira mutatnak, … testvéri hírnökök”. Verset ír a képekhez, verssel búcsúzik el Nagy Lászlótól és Kondortól, és a további írások „címzése” alapján szinte „műcsarnoknyivá” bővíthető az anyag azoknak az alkotóknak a műveiből, akiket közel gondolt magához. A zászlótartó Korniss Dezső, az arkördög, arkangyal Schéner Mihály, Somos Miklós, vagyis SM mester, akiben MS mester távoli rokonát látja, a plasztikus poézist művelő Illyés István, a szelíd garabonciás Luzsica Árpád Lajos, a századokkal beszélgető térképrajzoló Somogyi Győző, a csodák és álmok határmezsgyéjén lépkedő Keresztes Dóra,  a kereszthordozó Olasz Ferenc, Polgár Rózsa, akinek szakrális művészetét nem is lenne szabad szavakkal érinteni, az álmok ujjlenyomatait fölmutató Katona Szabó Erzsébet és a hamuhodó pillanatokat történelmünknek fölajánló Haris László. A költemények mellett a kiállítási megnyitószövegek a legpontosabb iránytűk. Miközben bemutatja az alkotókat és a műveiket elemzi, kiolvashatjuk azt is, melyek azok a szándékok, stiláris jellegzetességek, amelyeket a saját műfaja számára is fontosnak, költői világa szempontjából is követendőnek tart. Lieber Évát bemutatva írja: „Mert titkok vannak itt, kérem, és nemes látomások! Egyrészt a szakrális témák és a folklór ihlette alaptoposzok alázatos vállalása és termékeny tovább-gondolása. Másfelől pedig a mesterien kikísérletezett technika – festészet és hímzés – szorgalmas gyakorlata, amely már maga is tartalomszervező, éthoszt adó sugárzás. A fáradhatatlan munkamenet hasonlatos lehet a középkori kódexmásoló Ráskay Lea és Sövényházi Márta munkájához. Amikor az ihletet napról-napra, s évről-évre karban kell tartani. Akár az elbeszélő költeményeknél vagy eposzoknál.” Legalább annyira írói vagy költői feladat az is, amelyet Kőnig Róbertre bíz, mint amennyire rajzolói, grafikusi: „A létezés anatómiáját a kultúrák, mítoszok és mitológiák határmezsgyéjén, vagy keresztezési pontjain fölállított magaslesről vizsgálja és rajzolja tovább. Vagy festi és formázza...” Gáspár olykor megmutatta a verseit, sőt mivel 90 körül vettem egy fénymásoló gépet, át is hozta őket lemásolni; a képzőművészeti témájú felkéréseiről is gyakran beszélt, ha átugrott hozzánk, vagy ha a falunkban lakó művészek körében (Kiss Iván, az 56 fénylő arcai című kötet rajzolója és Illyés István szobrász jut eszembe) ültünk. Ha eljutott egy érdekes tárlatra, megállított, hogy nekünk is ajánlja. Volt, akiről tőle hallottam először. Igen, a foci és a politika után tényleg a képzőművészekről esett köztünk a legtöbb beszéd. Meg persze azokról a munkákról, költői produktumokról, amelyek esetében már szinte határos, sőt egymásra lapolódik a két műnem. Amelyeket nem csak olvasni, nézni is kell. A képzőművészet határvidékéhez tartoznak a képversek, a kalligrammák, amikor tipográfiai elemek, szöveg-tördelési megoldások  adnak új jelentést a tartalomnak. Nem elég hallgatni, vagy olvasni, látni is kell őket, a fogalmi rész és a látvány együtt érvényes. Janus Pannonius óta több-kevesebb intenzitással jelen van a magyar irodalomban, (Szenczi Molnár, Bocskay György, Balassi, Kassák, Tamkó Sirató) aztán a 20. század vége felé újraéled. Nagy Gáspár korai képverseire Nagy László kalligrammái lehettek hatással. A nem csak kvalitásai miatt elhíresült Öröknyár: elmúltam 9 éves című kilenc soros opust  - valaki öngyilkos versnek nevezte – mindenki ismeri. Bár olykor hallhatjuk, ahogy színészek vagy diákok szavalják, sőt a költő maga is felmondta hanglemezére, mégis jókora jelentésvesztést eredményez, ha nem láthatjuk. A verzállal szedett betűk, legfőképpen az infinitívuszok végződéseként három-három alkalommal megjelenő NI, a vers legfontosabb jelentéshordozó eleme, amelyet a kivégzett miniszterelnök monogramjaként olvas ki az olvasó, de csak az, aki látja is a verset, meg persze az, aki kijárta a 70-es, 80-as évek rejtjelező iskoláit, az „olvass a sorok között” című irodalmi, és a „nézz a képek mögé” című művészeti szemináriumokat.Egy fokkal bonyolultabb költői játék az akrosztichon, vagyis az olyan költemény, amelyben a sorok kezdőbetűit (olykor utolsó betűit is) függőlegesen összeolvasva jelenik meg az új értelem, de csak összeolvasva, mert hallva a verset elmarad a második jelentés. Legtöbbször az episztolákhoz illesztett elegáns grátiszoknak tűnnek az akrosztichonok, de a velük megszólított költő és művész kollegákat listázva mégis sejtelmes varázskör rajzolódhat: Bartók Béla, Határ Győző, Lázár Ervin, Oláh János, Pintér Lajos, Monostori Imre… Történetesen az én nevemre is írt egy 11 soros akrosztichont, amit csak azért hozok szóba, hogy a műhelyébe beláthassunk. Csiszolta, polírozta az anyagot, három vagy négy változatot is megmutatott, mire az egyik alá odaírta: Ez legyen a végleges. Volt egy közös munkánk is, a Kibiztosított beszéd című könyv borítójához rajzolt grafikám köré – 68-ra utalva egy megtört gerincű csehszlovák radírt ábrázolt – koncentrikus spirálokba rendezve fölírta az Egy könyvborító halálára című versét. A kétszerzős alkotás 1990 után Kecskeméten, a Kortárs Költészet - Kortárs Grafika Biennálén lett kiállítva. A hagyományos képversek, vagyis azok, amelyeken a szövegtest egy jól felismerhető ábra sziluettjeként jelenik meg, és ez az ábrázolat természetesen egészíti ki, sőt gazdagítja a tartalmat, szóval Nagy Gáspár szabályos képversei jelentős részét adják az életműnek, és kitűnnek a kortárs költészetből is. Sírkő, kút, zászló, kereszt, lépcső, kehely, nyíl, fatörzs formájú verseket találunk, de olykor csupán a szimmetria, a középtengelyre zárt elrendezés, ha tetszik a „nonfiguratív” tördelés ad ünnepélyességet a tartalomnak. A Nagy Gáspár költészetét meghatározó vizualitásról beszélve a legfontosabb terület persze a költői képeké, a látomások világáé lenne. Már a költőről megjelent legelső kritikában is ezek erejét emelte ki Kormos István: Verseiben foltos szalmazsák fölé száll az angyal; a feresztő teknőben keserű a mák; a költőt halszálkaként szúrják át gyönyörű jövendölések, a lehámozottan fönséges kopár Magyarország-medencecsontok. A Nagy Gáspárra oly jellemző tömör főnévi összetételek, a "versszók" zöme (Czigány Lóránt bennük látta az író legfontosabb költői eszközét) egyúttal látható, a recehártya belső falára erőteljes érzéki képként vetülő látomás is. Rögzülnek, mint Goethe retinális utóképei, és előhívódnak az olvasóban sok év után is. Rabszíjkígyó, szaltószabadság, cellamocsok, tócsafény, tömegsírhaza, bűnbánatlila tribün, pengényi napfény, merőleges álom, csillagok gótikuma, indigósötét éjszaka, járomba fogott szemek, a betűk könnycseppjei, mosolyelágazás, jégostya, lemezhaj, sárfelirat… Csak azért gyűjtöttem ide ezt a néhány, szinte megérinthetően érzékletes, egy belső optikával akár le is fényképezhető elemet, hogy megpróbáljam kijelölni egy esetleges további vizsgálódás irányát, amire ez az előadás természetesen nem vállalkozhat.