9 MŰTEREMBŐL

 

…hát akkor folytatnám ott, ahol abbahagytam, hogy tudniillik kétszer nem léphetsz ugyanabba a Műcsarnokba. Szóljon a tétel úgy, hogy Műcsarnok mint olyan (Lulu barátom szerint Műcsárda, Kriszta barátném szerint Mücsi) nincsen is. Azokból a dolgokból áll össze, amiket képakasztó damilokon hintáztat a pinceszagú fűtéshuzat, amik egyenposztamenseken ágaskodva lesnek át a korizókhoz, amik a falakra, a monitorokra, vagy a tekerős vetítővásznakra projektálva …, de nem is, rosszul mondom, nem ezekből, és nem is a kiötlők virágfüzéres eszmeszikráiból, hanem azokból a kiállításnéző, megnyitóhallgató, olykor a megnyitó hallgatása helyett egymással csevegő bámészokból, Duhamp-nál „le spectateur” – merci Marcel – akik olykor hazaviszik magukkal a Műcsarnokot, cakkumpakk, hogy megjegyezzék és/vagy hogy elfelejtsék.  

Ha mégis létezne Műcsarnok – feltéve, de persze meg nem engedve – akkor a milyenség kérdését lehetne vizsgálni, úgymint szellemdús vagy tahó, édesbús vagy metafizikus, szakszerű vagy kóceráj. Egy barátom megállít: az a k. Műcsarnok… A k betű feloldása esetünkben természetesen a Kunsthalle. (Mint tudjuk: megfesteni művészet, a Műcsarnokban kiállításhoz jutni: kunszt)

Kilenc terem, cikcakkban haladó, összefüggések, feltérképezhetők-e, mint a flipperkapuk koincidenciális, csiki-csuki pofonjai. Úgy néz ki, mintha véletlenül, pedig dehogy. Lehetne könnyeden ememázni meg szimázni, fele innen, fele onnan és jöhet a szkanderezés, de a két hölgy és az urak fölötte vannak az ilyen parvenünek. Max dzsenderezhetnék, hogy miért a 7:2? (ami kurátorilag 3:6)

Na jó, tudom, hogy a kilencnek úgysincs fele (nota bene tele szimmetriákkal), azt azért meglesném, súgja bent valaki, fittyet hányva a belém plántált píszí européer tiltakozására,  mit csinálnak ezek itt, amikor leoltják a villanyokat. Természetesen tudományos szempontból érdekel, hogy a megfigyelés módosító hatásait kiküszöbölve, hogyan kurficol … na jó, mondok inkább diskurzust, a Művészet. Vagy tereferél a kultúra. Schrödiger macskájára tessenek gondolni. Mert a műalkotás, legyen festmény, szobor, grafika, vagy megnyitóbeszéd ebből a szempontból a tüskés pikóval mutat rokonságot, hogy tudniillik ha nézik, hallgatják, figyelik, másmilyen, mintha nem.

Ha valakinek meg kell nyitni egy olyan kiállítást, amelyen több művész, esetünkben kilenc (ami éppen a sok és a kevés közt félúton van – múzsaszám, páratlan szám, összetett szám, négyzetszám, sőt szerencsés szám, amibe most nem megyek bele, hogy mi az, szóval ha valakinek egy kilenc szereplős tárlatot kell bemutatnia, akkor nyilván úgy kezdi, hogy kitalálja mi a kiállítókban a közös. A közös nevező jut eszébe. Nekem viszont eszembe jut a bonmot: a rossz művészek hasonlítanak egymásra, a jók pedig különböznek. Egy megnyitón illik jó művészek gyülekezetének tartani azt a halmazt, akikről éppen szó van (ez momentán nem is esik nehezemre, mi az, hogy nem, lábujjhegyre állok, hogy rám is vetüljék valami a fényükből), következésképp nem keresem a közös nevezőt, eszembe sincs átlagolni, törtezni, többszörösözni, nota bene, még összeadni se, hanem lehetőleg egymásra sem hasonlító mondatokból rakok össze valami emlékezetesen elfelejthető anagrammatikus összefüggéstelent. Például így:

Bullás Faa Turcsányi - bús a látás cifra nyúl; Pázmándi Baksai Nagy - mai napság kádnyi zab; Uray Lajtai Kapitány - ily utat árnyaik apja.

Ha nem is lenne ildomos egyikből magyarázni a másikát, azért a környülállás, elegánsabban a géniusz loci csapdájába mégiscsak besétálnék egy gondolatkísérlet erejéig. Képzeljük el helyszínünk, a Műcsarnok alaprajzát egy luftballonra illesztve, majd fújjuk fel tárgyunkat életnagyságúvá, hogy érzékelhetők legyenek a korrespondenciák, melyeket jelöljünk az időléniából elcsippentett hurkapálcikákkal, Athanasius Kircher ozsonnáskosarából számlálgatva által kőnigsberg-kalinyingrádi Euler turista-hátizsákjába (nem untatnám önöket a számolással – illetve a séta-kísérletezés, az innen oda, onnan meg amoda sorrendiségével, csupán jelzem, hogy az a bizonyos műcsarnok-kunsthallei „k” esetünkben szuper k-vá avanzsíroz, vagyis gráfunk a kilenc egymásba nyíló műterem-labirintus szuper-connectednek mondható.   

Összeáll-e valami olyan e szuperbonyolultság eredőjeként, amit az egyes művek nem nagyon mutatnak, de mi valahogy meglátjuk, megérezzük, megfejtjük és elvisszük magunkban, vagy legalább egy kicsit cipeljük. Hogy mi ez a bonyolult valami, ami tök egyszerűnek látszik, vagy épp fordítva, egyszerű, de csak bonyolultan tudom elmondani. Úgy se biztos, de azért egy kicsit gályázom a honorért.

A kilenc szoba nyomán műtermekre kell asszociálnunk: egy kiállítóterem egyenlő egy műterem, vagy inkább műhely, ami valami folyamatban lévőt, alakulót, lezáratlant feltételez. Tessenek mélyet szippantani, friss olajszag és üde firnisz. Itt tartunk, útközben vagyunk, semmi véglegesség, egyetemesség, kizárólagosság. És semmi pátosz. Legföljebb az ideiglenesség apoteózisa. Vesszők, zárójelek, gondolatjelek, sehol egy pont. Pláne felkiáltójel. A tézisek könnyed révülete a szintézis kényszere nélkül. Eperlevél.

Itt az jönne, hogy a képzőművészet alapállapota a begubózás. Hasonlítsák össze a többivel. Irodalom.. zene … színház… vagyis az önreflexió itt manifeszt. Ha mégsem, akkor a művészet állapotáról, ami kicsit tágabb, de azért kábé ugyanaz, tovább szélesítve szólhat a nézővel való viszonyról, bár szerintem ezt csak mi nézők hisszük, aztán a világról cakompakk. Akár egy halom hasított fa – hogy Nagy Gabriellát citáljam. És változtasd meg élted, hogy Turcsányit (Tóth Árpád fordításában). Meg Pázmándit az optimista kertművelőt.  

Ha mégis olyan képpé kell forgatnom a kilenclyukú kaleidoszkópot, hogy fölcímkézhető képlet csavarodjon elő, akkor legyen ez írva a postitre – egyelőre ideiglenesen és bizonytalanul: légkör és lelkiállapot. Tudom egy kicsit kevésbé ártatlanul is: valóság és közérzet. Tételezzük fel, hogy a kifejezés (ábrázolás?) nagyon is különböző törekvéseit hasonló sejtések, tapasztalások és felismerések rokonítják.  Hogy az eltérő megoldások – tempók, kódok, vágyak, helyzetek – hasonszőr következtetések eredményeként jelennek meg. Olyanformán, hogy az egyszeri megnyitómondó akár ikonografikus elemzéssel is megpróbálkozhat, meg úgy, hogy hiába is tenné, a szavak leperegnének a képekről, elfogynának alóluk, szükségtelenné válnának… De azért mégis, mint mondtam, a honor miá…  

Az organikus építészet kristály struktúráit, dimenzió lépcsőzeteit rombolva fölépítő, építve leromboló Kapitány András posztdigitális univerzumában vagyunk. Strukturáltság és a geometria öngerjesztő, apokaliptikus hálózata, melyben új szabályokat inspiráló véletlenek és véletleneket generáló szabályok mentén rendeződik a világ. Lehet, hogy megtanuljuk a szabadság fogalmát a mesterséges intelligenciából levezetni, vagy hozzáadott mellék-dimenzióként relativizálni… ahogy szorítja, nyomja, összefogja … lábjegyzetnek mögöttem a 2x4,5 méteres Tavirózsa triptichont ajánlom.

A szomszédban Baksai József spirituális nyílvessző meditációit, kalligrafikus műhely-jegyzeteit, befelé nyíló személyiség-próbáit láthatják, ahogyan olvasmányélmények preparált tárgy-idő lemezein suhannak keresztül. Filozofikus eszme-redukciók. Kísérletek a két jelen közt feszülő, pulzáló csöndidők kibontására. Akik Baksait a vastagon felhordott, plasztikus olaj-domborzatokkal azonosították, azoknak most odaát meglepetés ajtó tárul.

A következő terem Bullás József majdnem végletes absztrakcióié, ha valaki csak a dátummá redukált címadást nézné, könnyelműen napló-képeknek tarthatná őket, holott e festmények alapos megtervezettsége, szisztematikus kimódoltsága, éppen a napi-jegyzet ideiglenességet ellentételezi. Ha e nyilvánvaló fegyelmezettségben mégis a játékosság ragadna magával, a játékosság, ahol a tudatosan véletlen moarézik a véletlenül tudatos rovására, ahol a deklarált síkszerűség rafinált tércsapdák foglya, akkor már sejtünk is valamit a Bullás-féle illúziók természetrajzáról.

Következzenek Lajtai Péternek a világkép szétszóratására és összehordására, s az ezenközben megejthető spirituális és számszaki leltárbavételre vonatkozó képi és bölcseleti kísérletei.  Egy korszak vége – figyelmeztet legnagyobb méretű, csak műcsarnoki dimenziókban bemutatható, ortodox ikonfalakat idéző kép-együttesének címe. Tessék a művészeti ágak elkülönítésével nem bíbelődő Lajtai írásaiba is beleolvasni, van, amit megtalálnak a terme falán is, ajánlom a passzust, melyben a világ kaotikus, kegyetlen és önző voltával a meditációt állítja szembe.

A szobrász-kerámikus, Pázmándi Antal a végtelen örökbefogadása címszó mentén gyűjtötte egybe az utolsó bő évtized munkáit. A kerámia és a plasztika, sőt a számára rendelt műcsarnoki terem határait is szétfeszítő, zavarba ejtőn gazdag életmű-szakasz tiszteletet parancsol. Kalapemelintést a technikát fölényesen uraló mester előtt, de legalább annyira a szabadságukat megőrző, azt művekké formálva is demonstrálni képes ősi anyagok, a föld, az agyag, a vas, a bronz előtt.  

Ágnes von Uray termét a nőtekintetet definiálni igyekvő különbözni vágyás, szándékoltan rossz, ám a szándékok fölé emelten igaz elrajzolások, a boldogság mibenlétét, megragadhatóságát és továbbadhatóságát firtató figuralitás jellemzi. Naplószerű személyesség, társadalmi kontrollra és cenzurális elvárásokra fittyet hányó természetesség. Ha meglátogatják az Uray (alias Szépfalvi) szobát, ne mulasszák el a kézírásos képcímeket is elolvasni, sőt összeolvasni: Felszívom magam fénnyel … és aztán hagyom kiáradni… Csóközön.

Faa Balázs két munkával is beérte, a nézők, mondjuk inkább úgy, spektátor-alkotótársak aktivitásával is kalkuláló lélekszámláló (szám-lelkesítő) computer-programmal, és a Geometriai testek című eleve megsemmisülésre szánt installációval. A matematika rigorózus játékszabályai, (Penrose-parkettázás) és nullásliszt. Ha egy percre kieshetnék az egyenlő arányokra ügyelő megynyitómondó hivatalosságból, hej de szívesen beszélnék a keleti, főképp Indiában dívó ősi szokásról, tán még ma is megvan, hogy az emberek – leginkább az asszonyok – varázserejű és démonűző labirintusokat rajzoltak a tisztára sepert udvarra, a házak bejárata elé. Egyetlen vonallal meghúzott, önmagába visszatérő kígyózó, hullámos, útvesztőket, kolamnak nevezték őket, amelyeket a markukból kifolyatott homokkal vagy liszttel (ők inkább rizsliszttel) húztak meg, s minthogy évezredeken át naponta ismételték, meglehetős gyakorlatra tettek szert benne. Ezeknek a kolamn-kacskaringóknak, rituális mintázatoknak a geometrikussá tisztult folyományát nevezték mandalának, amiket meditációs segédeszköztől kezdve a makrokozmosz leképezéséig sokféleképpen szoktak magyarázni. Faa Balázs komputer generálta ultramodern munkájában a kolamn-motívumok ősisége, de a leonardói-düreri geometria is fölsejlik, s üzenetként persze ott van a szétszórtságból a harmóniához való visszaút keresése.  

Turcsányi Antal mitologikus torzói és ellen-mitologikus maszkjai következnek, Labdakidák, vagy Kaponyányimonyók. Egy eredetmondában megjósolt sárkányfogvetemény, vagy a sárkánytojásokból kikelő eredetmítosz panorámázik a hátsó körteremben. Vajon az idők geológiai mélységéből, magmafényű alvilágából spirálozik föl az iszonyat, vagy időtlenné aktualizálva kerül át minden nemzedék vállára? Gyanítom, a mester tudja a választ, de kíméletesen hallgat.    

Nagy Gabriellának a festészet iskolás rafinériáiról lemondó, az alapeszközök evidenciáit és metafizikáját felmutató, a romantika és az irónia határán egyensúlyozó szakrális művészete jelenik meg a tőlünk legtávolabbi szobában. A téma a lét animális tisztasága, sőt e tisztaság megszentelése. Szarvaskönny, báránykönny, bagolykönny. Gyakorlott kiállítás-látogatóként megtanultunk közvetetten látni, áttételesen, más szemén át, ami annyit tesz, hogy a látvány intellektusunk, kulturális hátterünk és tapasztalataink szűrőjén át juthat el hozzánk. Nagy Gabriella épp e képnézési dogmák ellenében alkot. A kötetlen, a színről színre látás érdekli, a spirituális érzékelés.

A kilencszögű kaleidoszkóp kilencszeri megcsavarintása eredményeképp feltáruló színpompás együttállás egyfajta látlelet lenne arról, hogyan panorámázik a kortárs magyar képzőművészet 2018. február 15-én este fél hét tájban? Nézem őket, elmegyek, visszajárok, ácsorgok. Keresem, hol hegyesedik ki a figyelem: a művészi absztrakció mentén, a kurátori koncentráció vonalán, vagy épp a megnyitói fontoskodás fénytörésében? Ha valaki most önök közül fölteszi a kezét és azt mondja, hogy itten az a közös, hogy nincsen közös, vegyem már, legyek szíves, észre. Hát úgy is jó. A kiállítás attól még megnyílhat.(Elhangzott a Műcsarnok "9 műteremből" című kiállításának megnyitóján.)