FOGALMAZZUNK EPÉSEN!

Édesapám nem bunkó ab ovo, olykor azonban mégis az, sőt kapitálisan bunkóvári bunkó, mint a jelen példából is kitetszik. Egy fontos testület ülésére hivatalos, eldöntendő, kik érdemesek leginkább a nagy tiszteltséggel és főképp zsozsóval járó kivételezettek közé kerülni. A jelöltek curriculumát, hogy készülhessenek, megkapták, titoktartási kötelezettségüket szignálták s az alkalomhoz illő ábrázatukat felöltötték. Édesapám: zsinóros mente, fényesre fent szablya, háromszor pödrött hetyke bajusz. Mielőtt a fontoskodás érdemi része megkezdődne, egy perces néma vigyázz a legesélyesebb emlékére, akit előző nap magához szólított a Mindenható. Hogy mennyire volt esélyes azt ne firtassuk, de most, hogy az elhamarkodott esemény miatt már nem kaphatja meg a kitüntetést, egyöntetű a vélemény, tuti, hogy ő kapta volna. Szóval egy perc: alkalmi Cage-parafrázis, légy szárnya künn s benn nem hallatik. Ilyenkor a vigyázzállók végiggondolják, mi mindent tett az elhunyt a kis haza s az egyetemes kultúra üdvéért. Természetesen egy ily kivételes férfiú esetén még a slágvortok felvázolására sem elegendő egyetlen perc, ezért inkább egy másik téma kezd édesapánk agyában motozni: kikapcsolta-e a mobilját? A válasz nem. Újabb kérdés: legalább lehalkította-e. Újabb válasz: aligha. A harmadik kérdés még szinte föl sem tétetik – ugye nem épp most fog megszólalni az a rohadék – a válasz máris érkezik a hívásjelzőnek beállított dallam (Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád) formájában. A vigyázzállók orcáján a gyász révülete némi kíváncsisággal elegyül: vajh, honnét csendül fel az ismert dallam? Édesapám megvetőn pillant a mellette álló ősz karnagyra (milyen olyan ember az ilyen), miközben megpróbálja kacagánya zsebében kitekerni a telefon gigáját. – Csocsi, te drága … (itt édesapám vezetékneve hangzik fel) … szólj már bele, basszus, mi van veled (most csak a keresztnév) … tartsd mán közelebb a szádhoz, arról lenne szó,… de te vagy az tényleg (újra, jól hallhatón édesapám neve, most már a családi és a keresztnév együtt), hogy az a kurva … Ekkor szerencsére a kihangosító gombjának újbóli lenyomásával annyit elér édesapám, hogy legalább a zárt terem ajtaja előtt várakozó hírmédia képviselők nem tudják tovább követni az addig kifogástalan minőségű, noha kissé visszhangos adást. Később sarkantyús csizmájával taposta tovább a mobilt (jobb és bal sarokkal felváltva), oly eredményesen, hogy az a néma egy perc lejártát követően kisvártatva valóban elkussolt.

Zárójel: Hogy az idevonatkozó történetet édesapám mesélte volt édesapám fiának és az mondta tovább a Teremtő által magához szólított írófejedelemnek, vagy épp az elszólított írókirálytól hallotta volt édesapám fia, aki aztán továbbadta édesapámnak, már nehezen lenne kideríthető. A posztmodern már csak ilyen. Ráadásul a történet főszereplője hol Katalin cárnő, hol Viktória királynő, hol pedig egy felszálló galamb (egyetemes lélekszimbólum), amelyről az uralkodók úgy vélik: végre egy őszinte hang / végre egy becsületes szó, etc.