Édesapám nem
bunkó ab ovo, olykor azonban mégis az, sőt kapitálisan bunkóvári bunkó, mint a
jelen példából is kitetszik. Egy fontos testület ülésére hivatalos, eldöntendő,
kik érdemesek leginkább a nagy tiszteltséggel és főképp zsozsóval járó kivételezettek
közé kerülni. A jelöltek curriculumát, hogy készülhessenek, megkapták, titoktartási
kötelezettségüket szignálták s az alkalomhoz illő ábrázatukat felöltötték.
Édesapám: zsinóros mente, fényesre fent szablya, háromszor pödrött hetyke
bajusz. Mielőtt
a fontoskodás érdemi része megkezdődne, egy perces néma vigyázz a legesélyesebb
emlékére, akit előző nap magához szólított a Mindenható. Hogy mennyire volt esélyes
azt ne firtassuk, de most, hogy az elhamarkodott esemény miatt már
nem kaphatja meg a kitüntetést, egyöntetű a vélemény, tuti, hogy ő kapta volna. Szóval
egy perc: alkalmi Cage-parafrázis, légy szárnya künn s benn nem hallatik. Ilyenkor a vigyázzállók
végiggondolják, mi mindent tett az elhunyt a kis haza s az egyetemes kultúra
üdvéért. Természetesen egy ily kivételes férfiú esetén még a slágvortok
felvázolására sem elegendő egyetlen perc, ezért inkább egy másik téma kezd édesapánk
agyában motozni: kikapcsolta-e a mobilját? A válasz nem. Újabb kérdés: legalább
lehalkította-e. Újabb válasz: aligha. A harmadik kérdés még szinte föl sem
tétetik – ugye nem épp most fog megszólalni az a rohadék – a válasz máris
érkezik a hívásjelzőnek beállított dallam (Jaj cica, eszem azt a csöpp kis szád)
formájában. A vigyázzállók orcáján a
gyász révülete némi kíváncsisággal elegyül: vajh, honnét csendül fel az
ismert dallam? Édesapám megvetőn pillant a mellette álló ősz karnagyra
(milyen olyan ember az ilyen), miközben megpróbálja kacagánya zsebében kitekerni a
telefon gigáját. – Csocsi, te drága … (itt édesapám vezetékneve hangzik fel) …
szólj már bele, basszus, mi van veled (most csak a keresztnév) … tartsd mán közelebb
a szádhoz, arról lenne szó,… de te vagy az tényleg (újra, jól hallhatón édesapám
neve, most már a családi és a keresztnév együtt), hogy az a kurva … Ekkor szerencsére a
kihangosító gombjának újbóli lenyomásával annyit elér édesapám, hogy legalább a
zárt terem ajtaja előtt várakozó hírmédia képviselők nem tudják tovább követni
az addig kifogástalan minőségű, noha kissé visszhangos adást. Később sarkantyús csizmájával taposta tovább a mobilt (jobb és bal sarokkal felváltva), oly eredményesen, hogy az a néma egy perc lejártát követően kisvártatva valóban elkussolt.
Zárójel: Hogy az
idevonatkozó történetet édesapám mesélte volt édesapám fiának és az mondta
tovább a Teremtő által magához szólított írófejedelemnek, vagy épp az elszólított
írókirálytól hallotta volt édesapám fia, aki aztán továbbadta édesapámnak, már
nehezen lenne kideríthető. A posztmodern már csak ilyen. Ráadásul a történet főszereplője hol Katalin
cárnő, hol Viktória királynő, hol pedig egy felszálló galamb (egyetemes lélekszimbólum),
amelyről az uralkodók úgy vélik: végre egy őszinte hang / végre egy becsületes
szó, etc.
