ISKANDER

Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
(Petőfi)
Magam egyszerű rajzoló volnék, ami amúgy persze érdektelen, azért éreztem mégis szükségét így elöljáróban előhozakodni a szakmámmal, mert mi volnánk azok, akik a legirigyebbek vagyunk rájuk. Tudniillik a fényképészekre. Olyasmi mondatok hagyják el a szánkat, hogy ami nekünk egy napi gürc, egy heti gálya, egy havi baj, az nektek egyetlen gombnyomás. Az expozíciós időt ugyebár tizedmásodpercekben mérik. Lehet, hogy azért állíttattam ide, hogy valamit jóvátegyek, hogy vezekeljek a képzőművészféleségek önsajnáltató mondacsaiért? Az újkori paragone vitában kipellengéreztessek? Aki a fényképekről beszélni kezd, amúgy is eleve vesztes, tudjuk, egyetlen kép többet ér ezer szónál. Meg ott a másik közhely, a nyitott szemről…  

A nyitott szem persze lényeges (s a látszattal ellentétben egyáltalán nem adott mindenkinél, akinek nyitva van a szeme), de fontosabb a nyitott szemnél, Buda Ferenctől ollózom ide: a nyitott szív. Ehhez képest a nyitott blende már csak technikai részletkérdés, a szír sivatagok és az alföldi szikesek (Baghet Iskander képeit elnézve, nem is oly irdatlanul távoli világok) fölötti mennybolt mérhető fénymennyiségének függvénye.

A nyitott szem - nyitott szív együttállásból fakad a látható és a láthatatlan egyidejű jelenléte. Fakad-e tényleg? Néhány hónapja vettem először kézbe Iskander honfitársának és barátjának, a szúfizmust költői küldetésként vállaló Adonisznak a kötetét. Ő kapta, emlékeznek, ugye, tavaly a Janus Pannonius-díjat: „Számomra a valóság csak változó efemer, múló érzet. Hiszen mindaz, aminek köze van a mélységhez az örökkévalósághoz, a láthatón túl lakozik. Törekedni kezdtem arra, hogy ne a láthatót mondjam el, hanem minden erőmet arra összpontosítom, hogy a láthatatlanról beszéljek. (…) A jelentés a láthatatlan világban lakozik, de csak a kép által tárulhat fel. A kép pedig, amely teljes egészében a látható világhoz tartozik egy nem látható, rejtett jelentést hordoz. Így aztán a szúfiknál létezik egy kifejezés, amely azt jelöli, hogy nyilvánvaló aspektusában a kép a jelentés, de a jelentés nem a kép.” Így elsőre persze elég bonyodalmas, de nagyon egyszerű a gyakorlatban. Nézem Iskander fotóit és magamra figyelek, arra, hogy miféle dimenziókat nyitogatnak bennem a képei. Bennem-e?  „Az én az mindig valaki más.” Rimbaud mondata („Je est un autre”) a szúfik alapvetése. Az ember a Mindenség kicsinyített mása. Amikor azt mondom, magamra, úgy is értem, magunkra, így együtt, ahogy vagyunk, na jó, kimondom: magyarok.

Magyar táj magyar ….kamerával. Tájfényképész: tudja lenn az Alföld tengersík vidékét, de megvannak neki csúcsok is: Illyés, Faludy, Sütő…

Magyarul fényképez. Megkockáztatom magyarabbul, mint akinek ez az anyanyelve. Rövid, személyes kitérő az apanyelvről: az apanyelve ugyanis magyar, amit úgy tessék érteni, hogy valamikor, amikor diákként Magyarországra érkezett (ó azok a hatvanas évek!), az én apám volt (név szerint persze Orosz: László), aki tanárként bevezette a magyar nyelv rejtelmeibe. Ikes igék, tárgyas ragozás, elipszilon …. brrrr.

Visszatérve az anyanyelvre, amiről szeretnénk hinni, hogy van vizuális anyanyelv is, sőt állítjuk, dacolva a nyilvánvaló képzavarral, hogy létezik ((duplazárójel, nem is rossz ötlet: szemüregből kinyalintó nyelv, sőt nyelvezet,  na ezt majd egyszer megrajzolom – duplazárójel bezár)) úgy értve, hogy másként lát, mutat, ábrázol, exponál, kinagyít, előhív, képkivág, gondolattársít, satöbbizik egy magyar, meg ahogy példánk (példaképünk) mutatja egy szír. Hogy ő szír szemmel lát. Szírszem. Egyik szemem szír, a másik meg… De most komolyan: ki ne vágyna arra, hogy megtudja, hogyan látják mások, mit vesznek észre benne, hol érzik különlegesnek, milyen tulajdonságait magasztalják, és melyek azok, amin csak mosolyogni tudnak. Iskander munkáit nézegetve azt vesszük észre, hogy nem őt keressük a képek mögött, hanem magunkat. Nem csak a személyes önmagunkat (én persze megfésülködhettem volna), hanem azt a nagyobb szegmest, amire azt mondjuk, hogy mi. Mi magyarok, európaiak és orgoványiak, vályogvetők és dollárkeresők, libakopasztók és terhesanyák, árvalányhajak és naplementék, gémeskutak és satöbbik.  Az ember a Mindenség kicsinyített mása.

„A Mindenség egységben van velem,

szemhéja az enyémre borul.”

(Ez megint Adonisztől volt.)

Egy Humboldt nevű porosz kábé kétszáz éve beültette a fülünkbe, hogy a nyelvek különbözősége nem „hangok és jelek”, hanem „világnézetek” különbözősége. Így aztán már tudományosan is firtatható, vajh’ mit látunk meg a világból, amit mások nem látnak, illetve mi az, amit mások látnak és mi meg nem látunk, nem nézünk, nem veszünk észre? Egyszerűbben: otthon tudunk-e lenni mi, agglutináló nyelvű magunkfajták, a flektáló arabon felnőtt Iszkander képeiben? Olyan a ládán hanyatt vágom magamosan otthon.

Rá is googlizok, hogy mondják az arabok a fényképezést, ott van-e benne a fény és a kép? (Saját lelemény lenne, vagy a Lichtbild magyarítása?) Meg is kérdezhetném persze, de hátha éppen fotografál (صورة, így kell mondani: szura), vagy előhív, rögzít, öblít, nagyít, szárít, keretez, kiállít, vagy történetesen egy szószátyár kiállítási megnyitót hallgat….

Szóval egy صور (szoura) annyi, mint ezer szó. Ez csak 749 volt (még 251 hiányzik), de talán már elég lesz. Sőt!

(Ma délután az Országos Széchényi Könyvtárban Bahget Iskander kiállításának megnyitóján olvastam föl.)