2014. december 8., hétfő

SAN PANCHO

Magyarázat a tegnapi fényképhez, volt, aki megkérdezte, hol készült. San Pancho, ez a neve az óceán parti apró falunak, alig nagyobb Szepezdnél. Pontosabban San Pancónak mondja mindenki, holott hivatalosan San Franciscónak hívják. Egyből megértem, miért szólították a Real Madrid szurkolói Pukás Öcsit Panchónak, ez a Ferenc becézett alakja. (Aki Pacnira gondolt, most szálljon magába.) Az ittenieknek nem sokat törődnek azzal, hogy valahol van egy másik San Francisco is, a mi Pancsónkat meg már rég elfelejtették. Strandpapucs, rövidnadrág és sombrero a hétköznapi viselet, a fontosabb emberek lovon járnak, a többiek gyalog. Az árusok triciklin. Az iskolások egyforma fehér térdzokniban. A postát motorcsónakon hozzák, aztán a part közelében a vízbe lökik. A postás utána ugrik és a hullámok segítségével a kiráncigálja a fehér konténert. A guadalajarai workshop végeztével buszoztam ide, a családias panzió neve: Refugio de Sol San Pancho. Reggeli után a vendégek mosogatnak. Azt mondják, a december eleje még előszezon, karácsony táján lesz tele Pancho, akkor jön meg az amerikai és a kanadai turisták zöme. A reggelinél szóba elegyedek egy fiúval, új zélandi, de Németországból érkezett, a strandon egy angol szólít meg, ő végleg ideköltözött, mert szerinte „this is the Paradise”. A víz olyan, mint amikor a Balaton a legmelegebb, ha a part menti hatalmas hullámokon átverekszi magát az ember (reggel a legnagyobbak, dagály?), akár hanyatt is lehet feküdni benne. A sós víz fönntart, mozdulnom se nagyon kell. Oly nyugodt, ahogyan Magellán meglátta: Pacifikum. Azt mondja az angol, erre nincsenek veszélyes cápák, bálnákat viszont szokott látni. Hogy sok kisebb hal is nyüzsöghet körülöttem, azt onnan tudom, hogy a fölöttem keringő pelikánok olykor behúzzák a szárnyukat és zuhanórepülésbe váltva belecsattannak a vízbe. Öblös torokzacskójukban, mielőtt lenyelnék, még látszik a vergődő áldozat. Megkeresem az interneten, tengeri barna gödény a madarak neve, (tudományosabban Pelecanus occidentalis). Vajon hogy a csudába ötlötték ki a reformátusok, hogy épp ez a mohó állat legyen a jelképük. (Na, jó, tudom: a föltépett kebel.) Nem sok szakralitás szorult beléjük, annyi szent. A strand bejáratánál egy madáretetős Szent Ferenc szobor áll (persze nem gödényeket etet) kóbor kutyáktól meg néhány szuvenír- , bizsu- és kókuszárustól körbevéve. Buenos días, mondják mosolyogva. Másnap már holáznak. Többnyire én vagyok az első a beach-en, az időeltolódás miatt korán kelek. Sokáig nézem a hullámokat (már sejtem, miért kattant rájuk Leonardo), aztán egy követ teszek a ruhámra, hogy ne vigye el a szél, és jó mélyen beúszom, hátha egyszer egy bálna megismer és a hátára vesz.   
 

Nincsenek megjegyzések: