NEKEM NYÓC

(Hungarian slang expression: nekem nyolc (it is eight for me) Meaning: Whatever. / No matter. / It doesn’t matter / I'm easy)

ANNO DACUMÁL

Két ősrégi színházi plakát akadt a kezembe. Az egykori diploma-előadásokra persze nem (csak) a plakátok miatt gondolok vissza szívesen. Schwajda György: A csoda; a Színművészeti Főiskola Stúdiója; rendezte Hules Endre; díszlet – jelmez: Benyovszky István, Kele Judit, Lovas Pál, Orosz István. A bemutató 1978. január 23-án volt. Déry Tibor: Óriáscsecsemő; rendezte Szikora János; Pécsi Nemzeti Színház;  díszlet – jelmez: Benyovszky István, Kele Judit, Rajkay György, Orosz István. A bemutató 1978. március 21-én volt.

HULLÓ PLAKÁTOK ELÉGIÁJA

Alaptörvények deklarálják, pártszónokok példálóznak vele, demokráciák és diktatúrák hivatkoznak rá, pedagógiai és büntetési intézmények magyarázzák, de vajon ismerjük-e eléggé a munkához való viszonyunkat, a vele kapcsolatos kötelességeinket és jogainkat? Eszünkbe jutnak-e az éhbérért dolgozó gyerekek, a félpénzért alkalmazott nők, a színük, hitük vagy nemzetiségük miatt elbocsájtott , vagy föl sem vett munkások és azok a társadalmi rétegek, amelyekről azt mondják, „megváltozott a munkaképességük”?A mára már a világ egyik legjelentősebb grafikai megmozdulásává nőtt nemzetközi plakátfórum, a „Posterfortomorrow” célja az, hogy minden évben fölhívja a figyelmet egy kivételesen fontos társadalmi témára, hogy vitát indítson a környezetünket érintő ügyekben, hogy védje az emberi jogokat és hogy részt vállaljon, egy világjobbító diskurzusban, sőt kezdeményezze azt. 2009-ben a szólásszabadság, 2010-ben a halálbüntetés eltörlése, 2011-ben a tanuláshoz való jog, 2012-ben a nők egyenjogúsága volt a téma. Az idei akciójuk a munkához való jog kérdéskörét vizsgálta. Több mint négyezer munkát küldtek be rá a világ minden tájáról a plakáttervező grafikusok. A beküldött művekből egy nemzetközi zsűri kiválasztotta a legjobb százat, amelyet kiállításon mutatnak be a „Posterfortomorrow” székhelyén, Párizsban és a világ számos országában, mindenhol ugyanazon a napon, december 10-én, az Emberi Jogok Világnapján. A plakátakció egyúttal verseny, amelyen magyar művészek is részt szoktak venni. Így történt az idén is, nem csak a legjobb százban, ahova Fribék Zsófi munkája került be, a „top tízben” is van magyar plakát, Pethő Veráé. Hab a tortán, hogy mindketten soproni diákok, ráadásul egykori tanítványaim. Az első tízbe való bekerülés egyébként gyakorlatilag a verseny megnyerését jelenti , mert tovább a zsűri már nem szűkítette a mezőnyt. A győzteseken kívül nyert a plakát is, ez a funkcióját újra meglelni látszó képzőművészeti műfaj, amelyről sokadszorra bizonyosodik be, hogy a képek nyelvén, a formák erejével, a színek ritmusával hatásosabban és közvetlenebbül képes célba vinni a szociális kérdésekkel kapcsolatos üzeneteket, mint a hosszadalmas pártszónoklatok. A ma megnyílt budapesti kiállítás még néhány napig látható a Bálnában.

SAN PANCHO

Magyarázat a tegnapi fényképhez, volt, aki megkérdezte, hol készült. San Pancho, ez a neve az óceán parti apró falunak, alig nagyobb Szepezdnél. Pontosabban San Pancónak mondja mindenki, holott hivatalosan San Franciscónak hívják. Egyből megértem, miért szólították a Real Madrid szurkolói Pukás Öcsit Panchónak, ez a Ferenc becézett alakja. (Aki Pacnira gondolt, most szálljon magába.) Az ittenieknek nem sokat törődnek azzal, hogy valahol van egy másik San Francisco is, a mi Pancsónkat meg már rég elfelejtették. Strandpapucs, rövidnadrág és sombrero a hétköznapi viselet, a fontosabb emberek lovon járnak, a többiek gyalog. Az árusok triciklin. Az iskolások egyforma fehér térdzokniban. A postát motorcsónakon hozzák, aztán a part közelében a vízbe lökik. A postás utána ugrik és a hullámok segítségével a kiráncigálja a fehér konténert. A guadalajarai workshop végeztével buszoztam ide, a családias panzió neve: Refugio de Sol San Pancho. Reggeli után a vendégek mosogatnak. Azt mondják, a december eleje még előszezon, karácsony táján lesz tele Pancho, akkor jön meg az amerikai és a kanadai turisták zöme. A reggelinél szóba elegyedek egy fiúval, új zélandi, de Németországból érkezett, a strandon egy angol szólít meg, ő végleg ideköltözött, mert szerinte „this is the Paradise”. A víz olyan, mint amikor a Balaton a legmelegebb, ha a part menti hatalmas hullámokon átverekszi magát az ember (reggel a legnagyobbak, dagály?), akár hanyatt is lehet feküdni benne. A sós víz fönntart, mozdulnom se nagyon kell. Oly nyugodt, ahogyan Magellán meglátta: Pacifikum. Azt mondja az angol, erre nincsenek veszélyes cápák, bálnákat viszont szokott látni. Hogy sok kisebb hal is nyüzsöghet körülöttem, azt onnan tudom, hogy a fölöttem keringő pelikánok olykor behúzzák a szárnyukat és zuhanórepülésbe váltva belecsattannak a vízbe. Öblös torokzacskójukban, mielőtt lenyelnék, még látszik a vergődő áldozat. Megkeresem az interneten, tengeri barna gödény a madarak neve, (tudományosabban Pelecanus occidentalis). Vajon hogy a csudába ötlötték ki a reformátusok, hogy épp ez a mohó állat legyen a jelképük. (Na, jó, tudom: a föltépett kebel.) Nem sok szakralitás szorult beléjük, annyi szent. A strand bejáratánál egy madáretetős Szent Ferenc szobor áll (persze nem gödényeket etet) kóbor kutyáktól meg néhány szuvenír- , bizsu- és kókuszárustól körbevéve. Buenos días, mondják mosolyogva. Másnap már holáznak. Többnyire én vagyok az első a beach-en, az időeltolódás miatt korán kelek. Sokáig nézem a hullámokat (már sejtem, miért kattant rájuk Leonardo), aztán egy követ teszek a ruhámra, hogy ne vigye el a szél, és jó mélyen beúszom, hátha egyszer egy bálna megismer és a hátára vesz.   

 

ÓCEÁN

Óceán, rég láttuk egymást,

Meglehet, pár ezred éve,

nyelved alól a kavicsom

kiveszem, hogy szólhass végre.

Óceán, dobhártyád alatt

a csigatestben gyöngy terem,

s kontinensközi kábelek

bugyognak sírást szüntelen.

Óceán, zokogd fülembe

az összes titkodat, ahány

csak létezik, Nautilus,

Bermuda, Némo kapitány.

Óceán, rézpántos atlasz,

csavargőzös, búvárnaszád,

szabásminta útvonalak,

Atlantisz és robinzonád.

Óceán, szélrózsaábrák,

Kigöngyölt karcok metszetek,

Felfújt pofájú ciklonarcok,

Erőlködő, vad szélfejek.

Óceán, mélységes gyomor,

roncsokban ázó aranyad

palackban alvó dzsinn vigyázza,

szigetkalóz a csontnyarat.

Óceán, hulló horizont,

Hibátlan Möbius szalag,

Szerkeszthetetlen az, ahogy

Két íved egymásba szalad.

Óceán, cet, leviatan,

Áramlattan, vándorhalak,

Semmi sem az, ahogy látszik,

Más szín, más név és más alak.

Óceán, bennem liftezik,

nyelőcsövemben árapályod,

s kín-kéj, ha hullámkörmeid

homokló partjaimba vájod.

Óceán, mélység, magasság,

holdfényringató távlatok,

ha olykor álmaimban meglepsz,

te én vagy, és én te vagyok.

Óceán, a tenyeremből

itatlak, és veled hálok,

s álmaimra ráhajolnak

cethalálos szőke hálók.

Óceán, tér-idő képlet,

visszatérés száz alakban,

minden hullámod halandó,

s hullámzásod halhatatlan.

Óceán, jól megtanultam

törvényed: csak egyszer lehet,

hogy lássalak, de azután

örökkön kell, keresselek.

Óceán, áruld el, ki vagy,

mutasd arcod, bár jól tudom,

homályosan szabad csak lássam:

videmus nunc per speculum.